Vasárnapi Ujság – 1856
1856-10-19 / 42. szám - A rézpataki lelkész. Jókai Mór (1 kép) 365. oldal / Elbeszélések
A „Vasárnapi ujság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. Előfizetési dij julius—decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai után a,,Politikai újdonságokkal" együtt csupán csak 3 ft. pp. Az előfizetés dij a „Vasárnapi ujság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó A rézpataki lelkész. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. (Folytatás.) A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a tisztességtevő nép a halottas házhoz; a falu előkelői, jómódú gazdái mind megjelentek a halotti torra, amint az régi idők szerint rájuk maradt. A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyásszal volt behúzva, szomorúi mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek. Még most minden ember iparkodott áhítatos képet csinálni, hiszen halottas háznál vannak, ahonnan csak most vitték ki a koporsót, s a mellékszobából áthallatszik az árvalány sírása. Felfér az ünnepélyesség minden arczra. Hanem hiszen majd elfelejtjük azt; ha egyszer körül fordult a kancsó; ha egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán ur adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben igen derék tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne tisztelte volna édesatyját, a kit épen most temetett el. Amint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal káplánt nem tartották az elöljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű búcsúztatójáért, melylyel mindnyájukat ugy megríkatta, szemtül szembe meg ne dicsérjék. Ugy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban fekszik. Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a bíró, a ki élemedett férfi volt már. Bertalan megszokta a jó öreg kezét s látva az általános elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez : — Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól hazamegyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ bölcseségének könyvei volnának előttünk. De tesszük-e mi azt valaha? Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sirásnak, ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, amikor lelkünkbe szállni kellene, és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az árvák szomorú házához s azt mondanók nekik : vigasztaljon meg az Isten, adja vissza örömeiteket ; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben atyát és testvért fogtok találni. Azt pedig a mit illy visszás lakomákban testi örömökre elpazarolnánk, forditanók istenes czélokra,mikkel magunknak egy egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen meghasadt. Nem többet érnek a poharak csengésénél, ha ez a harang csengne ismét olly tisztán, ahogy azt e helység őslakói hallák, midőn az élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi kellene arra? csak egy gyásztor elpazarlott lakomájának dija. Ime mondjunk le arról ez órában kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házigazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az Isten oltárára, s ha aztán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az uj harang. A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifjú pásztor buzdító szavait : ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyűjteményt; a tányér pár percz alatt megtelt, s a meghalt fia kényező szemekkel igéré, hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül, az uj harang árában. És azzal érzékenyen szokták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén, és ugy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett tiszta szivet vitt mindenki haza. Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszemiszom, ember oda hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár garasukba került, s ahonnan száraz torokkal mentek haza. Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is,csak híni kell őket! Kalapos Jánosnak hívták a meghalt fogadóst; felnőtt legényfia szinte apja nevét viselte és pedig apja becsületes nevét. Sok rosz tréfát el lehet mondani a maga helyén a kocsmárosokra , hogy a bort vizezik, hogy dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy ros szat sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt meg náluk, megemlegette a szép leány főrtét, az igazi jó bort, és a hallatlanul olcsó számadást. Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni, hogy de már illyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt, s erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, amit váltóban mondtak neki. Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a kocsmárosságból, de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő,sem családja szorultságot. Fia, az ifju Kalapos János épen olly derék ember volt, mint az apja, megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott; „ennyiért vettem magam, ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek," és ő sem árulta a vizet pénzért soha. Testvére, a szép Kalapos Juliska messzeföldön ismeretes volt már szépségéről, de amillyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát, ollyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, amit szép leányra, kivált kocsmáros leányára, ollyan könnyű kitalálni. Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig olly illedelmesen, szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.