Vasárnapi Ujság – 1860
1860-07-01 / 27. szám - Kurbán bég. Jókai Mór 322. oldal / Elbeszélések
322. Az elv, igazság, — mint az Isten — egy, Más tisztelet, más hit : bálványozás; Te vonj s ébressz! te ösztönözz, te feddj! Hogy kishitüt s botlót nyomodba láss! Költsd a lelket, ha bűnös nyugta van, önitélet gondját vessed belé! Hogy mint delejtü ingyon nyugtalan, Mig a kellő irányt fel nem lelé. És azt, nemes haraggal ostorozd : 7 O ~ Ki a szent ügy vesztére esküvék! Ki tesz gonoszt , nyerjen dijús gonoszt . . . Attól forduljon el föld és az ég! Csúfolja meg magzatja kire néz, Ne várja csók hölgyének ajkain, Legyen álma látásoktól nehéz, — S fusson magától, mint futott Kain! Nyolcz százada, hogy e hon a miénk, S még most kezdjük szeretni igazán; Harczos nemzet, csak a kardban hivénk, Nem indulánk el a bölcsek szaván; Tanits : — mint a faág ha szél zudúlt, — Egy törzsökön egymáshoz hajlani! S hogy a nagy lelkek útja, biztos út : Különb nép lenni, mint a hajdani! Felszántva, törve, — s ázva eleget, — Kész a föld , s a kalászt megtermené; Vessd a magot, nem nézve a szelet! A két mienk, az áldás Istené! Magas lelked nem bánja , hogy talán Más köt kévét a magvető helyett; Csak a boldog aratók ajakán Halljon a mező vidám éneket. És megjön a víg ének ideje, Zeng a mező és fája tapsoland; Harsogva fut a folyam lefele .... Csak légyen egy szent czél felül s alant! És hit magunkban, hit jövőnk felöl, Hit, mely mozdit helyökből hegyeket! S ha a vezér szilárdan jár elöl, S a szent ügyért : áldoz, tűr és feled. Mert a nagyság tűz , mely fénylik s hevít, De mely körül szálldos füst és korom; Megkáromolja a nép szenteit .... Ne félj, ne várj! s nagy lészsz mindenkoron! És hódító! ha csáb ellen, s midőn Hátad megett nehéz zár csikorog : Egynek talál minden helyzet s idő, S meghalsz, de szólsz : „a föld mégis forog!" De tisztedben, mit és hogyan mivelj : Jól tudja nagy lelked, s folytatja már! Még elhagyott, setét még annyi hely . . . És, annyi eszme megváltásra vár! Élj , hogy midőn ama kéz megjelen, A történet hiven iró keze : A maradék is emlegesse fenn : Felőled a mit az feljegyze! Tompa. Kurbán bég. Elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. (Vígj.) Azt tartják, hogy ha a kalitkában nevelt oroszlánnak születésétől fogva mindig csupán tejes ételt adnak, attól úgy megszelídül, hogy játszani lehet vele, mint a kis kutyával. De ha egyszer megtalálja látni a vért, ha megkóstolja, akkor aztán ismét csak olyan oroszlán lesz, mint az apja volt. Déznavár vidékének lakói régóta nem kóstolták meg ezt az oroszlánébresztő nedvet. Békesség volt az országban, ahogy szokták mondani, olyankor az ellenség tökéletesen erőt vett egy népen. A borosi férfiak sem verekedtek már régóta sem pogánnyal, sem szomszéddal. A szomszéd kerülte, a pogány kímélte őket. Kurbán bég mégis megkísérte az alvó oroszlán szakálát megrángatni. Jól kiszámított időben, mikor a násznép benn volt a templomban, körülfogta azt fegyvereseivel, s maga tizenkét szarácsival belovagolt a templomba. No persze, rá nézve nem volt az templom. Az oltár előtt épen végezték a felek az esküvést, midőn a lópatkók robaja megzavarta csendes ünnepélyüket. A borosi férfiak mind, kivétel nélkül öles termetű emberek, olyan izmokkal, amik a medvével versenyeznek erőben. És ez óriások gyülekezete utat nyitott Kurbán bég lovai előtt, s mikor az kardjával inte nekik, zúgva bár, de szemlesütve eltakarodának az oltár mellől : ott hagyták a vőlegényt és a menyasszonyt egyedül. A vőlegény még tartotta kezében menyasszonya kezét, de ő is elereszté azt, mihelyt a basa parancsolá, félt, hogy el találják vágni. A menyasszony könyörögve fordult a férfiakhoz, hogy ne hagyják elraboltatni, azután a szent képekhez. Mind nem használt. A férfiak olyan némán voltak, mintha ők is csak a falra volnának festve, mint azok a képek, s azok a képek oly erőtlenek, mintha ők is a déznai bég alatt növekedtek volna. Elhátrált a menyasszony mellől apa, násznagy, vőfér és vőlegény, egyedül állt az oltár előtt. Úgy hitték, hogy Blanda, a férj neve volt Batru, magyar Bátorból idomítva azzá. Mikor látta a menyasszony, hogy senki sem segit rajta, mikor Kurbán bég szarácsija már lehajolt lováról, hogy karcsú derekát átölelve, magához a nyeregbe emelje; akkor a leány kétségbeestében kiránta piros csizmája mellé dugott ezüstnyelű kését, s volt ereje, azt szivébe döfni, s volt ereje azt újra kirántani, hogy a vér szertefecskendett a bámulok szemei közé. „Mégsem leszek török rabja!" Abban a pillanatban ki volt cserélve minden ember lelke. A legelső vér látása felébreszté az oroszlányt, az óriások csoportja puszta kézzel rohanta meg a bég lovasait, s amíg azok a szűk téren az ajtóig elvergődtek, hetet lerántott lováról közölük. Azok gyorsan jutottak a paradicsomba. A bég künn levő csapatjaihoz érve, parancsolá, hogy gyújtsák fel az engedetlen falut s minden élő lakóját hányják kardélre; hanem a mint néhány percz múlva meglátta, hogy a borosi férfiak mint esnek neki a deszkakerítéseknek, a másfélöles bükkfa pántokat tépve le kézbevalónak; elhivé, hogy ilyen emberek ellenében rongy fegyver a szablya s jónak látta kereket oldani. Az ellenség hátára pedig csodadolgok vannak irva; amint azt meglátja valaki, a ki soha sem volt is még csatában, rögtön megtanulta az egész haditudományt , azért azt harczban nem jó mutogatni. Köszönhette Kurbán bég lova négy lábának, hogy Boroson ott nem marasztották a nászlakomára. Fogcsikorgatva mérte végig az országutat s számolá magában, hogy még ma, még a jövő érában vissza fog jőni Déznáról, kerekes ágyukkal, s porrá löveti a lázadók cserépfészkét, s beveti a helyét hamuval. Azok pedig, bárha gyalog voltak, elébb a vár aljáig megüldözék, s minthogy ágyusok és mordályuk nem volt, kövekkel hajigáltak utána. Megállj piszok nép! megállj ugató kutyahad! dörmögő Kurbán bég, gyere csak ágyúim ügyébe, gyere csak kapuim alá, majd megtudod, hogy milyen a vas sülve? A piszok nép azonban nem törődött a tátongó ágyuk torkával, hanem csak rohant utána, fustállyal és köveket hajigáló puszta kézzel, már ekkor azonban felszaporodott több mint ezerre. Kurbán bég a mint a vár alá érve, feltekinte a bástyákra, nagy csodálkozva látta, hogy ágyúi mellett a komparadsik turbános fejei helyett, virágkoszorús asszonyos fejeket lát előbukkanni. Nem érte ezt az átváltozást. A magyarázat azonban nem váratott magára, mert, amint a várhegy gerinczébe vágott hosszú útra bekanyarult lovas dandárával, egyszerre két ágyú torkából olyan pusztitó vaszápor fogadta, hogy ember, ló csak ugy omlott rakásra körüle. A menyasszonyok cső hegyéig törték szegekkel, patkókkal az