Vasárnapi Ujság – 1860
1860-10-21 / 43. szám - A magyar Akademia Széchenyi ünnepélye 521. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti müvek
Vai. UI. 43.2. — 1860 521 Vasárnapi Újság 43-ik számához 1860. A magyar Akadémia Széchenyi-ünnepélye a nemzeti Muzeum díszteremében, október 13-án. Központi tudományos intézetünk, a m. Akadémia, ez évi nagygyűlését más éveknél korábban, okt. 12-én és 13-án tartotta. Az első napi ülésről, melyben gróf Dessewffy Emilt, Toldy Ferenczet, Wenzel Gusztávot, gróf Mikó Imrét, Szabó Józsefet és (Szász Károly által) gróf Teleki Domokost hallottuk, bővebben emlékeztünk testvérlapunk, a Politikai Újdonságok közelebbi számában. A második nap kizárólag az Akadémia alapítója, dicsőült gróf Széchenyi Istvánunk emlékének volt szentelve s elmondhatjuk, hogy mind az Akadémia kebléből a legfényesb szónoki és költői erőkkel találkoztunk itt, mind pedig a roppant számú közönség meleg részvétének és hazafiúi lelkesültségének örvendettünk. Hogy e magasztos ünnep külső hatásáról s formájáról tisztább fogalmuk legyen távol lakó olvasóinknak, szándékunk, lapunk legközelebbi számában e fényes gyülekezetet rajzban is bemutatni. Itt csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy a múzeumi díszterem nem volt képes befogadni a roppant közönséget, mely a főváros, s az ország közel és távol részeiből sereglett össze, hogy körülállja még egyszer a dicsőült hazafi mellszobrát, s a nagy szellem emlékének leróhassa tisztelet- és hálaadójának egy részét. Ez érzelmek tolmácsául hivebb, avatottabb képviselőket nem választhatott az Akadémia, mint kiket e nemes tisztséggel megbízott : b. Eötvös Józsefet és Arany Jánost. Midőn báró Eötvös József, Széchenyinek az Akadémia másodelnöki székében utódja, a szónoki székhez lépett, ünnepélyes csend állott be, de az emlékbeszédet utóbb sokszor szakítá félbe a kitörő helyeslés és lelkesedés. Közöljük az államférfiúi, szónoki és költői szépségekkel teljes beszédet egész terjedelmében. Jövő alkalommal adjuk Arany János költeményét. Báró Eötvös József beszéde. Ha a népek életében nincsen fontosabb pillanat azoknál, midőn közös érzelemtől áthatva nemzeti egységek tiszta öntudatára emelkednek , akkor, tisztelt gyülekezet, a férfiúnak halála, kinek emlékére összegyültünk, időszakot fog képezni történetünkben. A veszteség, melyet szenvedénk, a csapásnak váratlansága; a mód, melylyel az történt, egyenlő fájdalommal tölté a nép minden osztályait s az ország messze határai között nincsen vidék, a különböző népfajok s vallásfelekezetek között, melyeket az isteni Gondviselés e földön egy nemzetté egyesitett, nincs oly töredék, mely e közérzületben részt nem vett volna; mintha a kegyes istenség e férfiú nagy érdemeinek azt adta volna jutalmul, hogy azon egyetértés, melynek eszközléseért munkás életén át fáradott, sirja fölött létesüljön s ő azt örökségül hagyhassa nemzetének. Soha fejedelem, hatalmának tetőpontján, soha államférfi népszerűsége verőfényében nem szállt sirjába, kinek ravatalát több s átalánosabb tisztelet környezé; s az idegen, ki e napokban hazánkba jő s a hatásnak tanuja lehet, melyet Széchenyi halála okozott, bizonyosan azon meggyőződéssel tért volna vissza övéi közé, hogy azon férfiú, kiért egy egész nemzet, tíz évvel miután a közélet pályájáról lelépett, gyászt ölt, nagy s felejthetlen érdemeket szerzett magának e nemzet iránt. Mennyivel erősebb ezen meggyőződés bennünk, kik életének tanúi valánk, s kik ha a múltba visszanézünk, vagy hazánk jelen helyzetét tekintjük, mindenben, mi ott szép vala s mi itt legalább megnyugtató, az ő tevékenységének emlékét találjuk föl. Ha volt magyar, kiről elmondhatjuk, hogy nem egy vidéknek, hanem hazájának, nem egy osztály vagy pártnak, hanem nemzetének élt — Széchenyi az. S a magyar tudom. Akadémia bizonyosan soha nem felelt meg inkább a nemzet közkívánatának, mint midőn e gyászünnepélyt rendelé, hogy azon tisztelet s hála, melyet iránta az egész nemzet érez, költészet s szónoklat által méltó kifejezést nyerjenek. A költészetnek magasztosabb tárgya, a szónoklatnak nagyszerűbb föladata nem lehet, de hol van, ki annak méltóan megfelelni képes legyen! Mélyen érzem én, tisztelt gyülekezet, a kötelességeket, melyeket az Akadémia reám ruházott, midőn érdemem fölött megtisztelve, ez alkalommal szónokának választott. Tudom, hogy midőn nemcsak az Akadémia alkotóját, de a haza legnagyobb polgárát gyászoljuk, tőlem több kívántatik, mint hogy beszédemben kizárólag azon érdemeket soroljam el, melyeket a nagy elhunyt intézetünk alapitása s hosszú vezetése által magának szerzett, csak ha jellemének s összes működésének méltó képét állithatnám föl szebbités nélkül, de hiven, hogy nagy emléke világosan állva előttünk, önmaga hirdesse dicsőségét, mint Memnon szobra, melynek csak a nap világító sugara kell, hogy megszólaljon — csak akkor felelnék meg föladásomnak, — de ismétlem, — ki az, ki e gazdag életet, mely egészben csak a hazának, s melynek minden órája egy-egy a haza fölvirágzására vezető külön czélnak vala szentelve, egy beszéd szűk korlátai között méltóan leirni, ki nagyszerű személyiségét kevés vonásokban hivén lefesteni képes legyen; vagy ki részrehajlatlan ítéletet merne mondani e férfiú fölött, most, midőn a könyek, melyeket sirjánál egy egész nemzet ontott, még alig száradtak föl? Alakja nagyobb, semhogy ily közelről való arányaiban föltűnjék; s a küzdelmek, melyek között élete lefolyt, s melyekben majd oldalánál majd ellenei közt részt vettünk, ujabbak, semhogy azokról mi hozzunk igazságos ítéletet. Mi e helyen legfelebb munkás életének eredményeit sorolhatjuk elő, s itélet helyett hálánkat fejezhetjük ki; s én erre fogok szorítkozni előadásomban, egyszerűen elmondva : mit Széchenyi tett s annak megbirálását, a mi ő volt, a jövőre bizva, mely korunk előitéletei, érdekei s szenvedélyeinek határán kivül állva, a küzdelmekről, melyeken mi keresztülmentünk, majdan ki fogja mondani igazságos ítéletét s vele együtt Ítéletét azon férfiúról, kit, mig élt, még ellenei is a küzdelem legszenvedélyesebb pillanatában a legnagyobb magyarnak neveztek, s kinek sirjánál az egész nemzet gyászt azért öltött, mert érezé, hogy a hely, melyet ő üresen hagyott, e hazában egyes ember által soha betöltetni nem fog. Hazánk ujabb történetében nincs oly esemény, mely a nemzet kifejlődésére nagyobb befolyást gyakorolt volna, mint az 1825-iki országgyűlés; — mert habár azon mozgalom, melynek nemzetiségünk ujabb föléledését köszönjük, előbb veve kezdetét, s a főérdem e részben Kazinczyt és kortársait illeti, s habár az 1791-iki országgyűlésnek alkotmányos reform-mozgalmai örökre nevezetesek fognak maradni évkönyveinkben , tagadhatatlan mégis, hogy átalakulásunknak ez első kísérletei a hadi zaj között, mely századunk elejét eltölté, csaknem feledésbe mentek; hogy a nemzetiségi lelkesedés, mely József császár uralkodása után rövid ideig átalánosnak látszott, kevéssel utóbb azon buzgó, de szük körre vala szorítva ismét, mely nemzeti irodalmunkat művelé; s hogy csak az 1825-iki országgyűléssel kezdődik azon időszak, melyen innen alkotmányos s nemzetiségi törekvéseinkben félbeszakadás többé nem történt, s melyet azért méltán egész újabb fejlődésünk kiindulási pontjának tekinthetünk. E fontos, a haza egész jövőjére elhatárzó pillanatban lépett föl Széchenyi István a közélet pályáján, s miután az erélyt, mely annak befutására szükséges vala, csak akkor méltányolhatjuk, ha ismerjük annak akadályait is : szükséges, hogy mindenekelőtt rövid tekintetet vessünk ez időszakra, mely ha csak az éveket számítjuk, hozzánk oly közel, s ha arra gondolunk, mi azóta történt, tőlünk mégis már oly távol fekszik. A 16 ik s 17-ik század e hazában külső harczok s belső küzdelmek között folytak le, s ha épen akkor, midőn más népek a tudomány s művészetek mezején a legnagyobb haladást tették, nemzetünk, fönnmaradásáért küzdve másoktól elmaradt : csak hazánk szerencsétlen helyzetét vádolhatjuk, nem őseink hanyagságát. De magyarázva bár oly okokból, melyeket pirulás nélkül bevallhatunk, mégis tagadhatatlan marad a tény, hogy hazánk e század kezdetén a nyugati civilizáció köréhez tartozó más országoknál hátrább állt, hátrább nemcsak művészet és tudomány, ipar s mezei gazdaság, közlekedési eszközök s kereskedelem, egy szóval mindazokban, miktől az országok anyagi jóléte s az egyesek kényelme függ , hanem mi ennél fontosabb, hátrább még azon átalános műveltségben is, mely minden haladásnak első föltételét képezi. Országunk ez állapota, mely azt a kevés idegen előtt, kik e hazát akkor meglátogaták, majd szánakozás, majd gúny tárgyává tevé, nem kerülte ugyan el egyes mélyebben látó honfiak figyelmét, és a század kezdetén tartott országgyűléseken nem hiányoztak egyes felszólalások, melyek a nemzetet a létező bajokra s azoknak következményeire figyelmezteték; de a nagy síkon, melyen akkor viszonyaink alapultak,e szózatok viszhang nélkül hangzottak el, s ha az ország helyzetében talán soha sem volt kevesebb, miáltal a gondolkozó hazafi magát kielégítve érezhető : bizonyosan alig találunk történelmünkben időszakot, melyben az elégedettségnek, a haladás erőösztönének kevesebb jelei mutatkoztak volna. — A nép hallgatva s csaknem öntudatlanul viselve el megszokott terhét; a nemesség megelégedéssel s teljes biztonságban élvező jogait, feledve, hogy azok oly szolgálatok hijául adattak, melyeket még nem teljesített más; s az élelemszerek bősége, s az anyagi jólétet, mely ebből következett, s a személyes szabadságnak magas foka, melyet nemcsak a nemesség, de a népnek minden műveltebb osztályai az országban akkor élveztek, eltakarta állapotaink nagy hiányait még azok előtt is, kiknek ellenök panaszt emelni okuk, képességök volt. Úgy látszott, mintha a magyar nemzet elfáradva, hosszú küzdelmei után csak pihenni akarna, s az anyagi jólét karjai között mindinkább azon tespedésbe sülyedne, mely az egyesnél s nemzeteknél a végkép elaggottnak halálát megelőzi. Az 1823-iki események bebizonyiták, hogy azok, kik ekként vélekedtek s eljárásukat arra építették, hibásan számítottak. Mi József császárnak nemzetiségünk ellen irányzott törekvései után történt, az történt újra. A nemzet másodszor azoknak köszönő szabadsága megszilárdulását, kik őt annak maradványaitól is megfosztani akarták. A világos, maga a király által az ország rendei előtt bevallott sérelem, mely az alkotmányon elkövettetett, s azon tapasztalás, hogy a nemzet legfontosabb jogai, melyektől minden egyéb jogok s kiváltságoknak megtartása függ, csak néhány törvényhatóságnak erélyessége, s a fejedelem lelkiismere-