Vasárnapi Ujság – 1861
1861-01-06 / 1. szám - Lévai József. Forr a hullám 2. oldal / Költemények - Pontok Magyarország multjából. Mártonffy Károly 2. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
Forr a hullám, Forr a hullám, partja szakad, Zúgva rohan, utja szabad, Remeg a föld félelmében Vészt várván, — De az égen, tündér-szépen Fölragyog a szivárvány. S im! simúl a hab dagálya, Béke száll a puszta tájra, És hol a sötét enyészet Gyásszal járt, Uj virulat, szebb tenyészet koszorúzza a határt. — Lebbenjen meg szárnyad újra, Csalfa remény lobogója! Hadd öleljen, hadd kináljon A szellő, A mi reád még homályt von Gyönge pára, nem felhő. — Röpke öröm! félénk madár, Száműzött rab, nézz haza már, Szálljon veled régi párod, Bátorság! Nem egy sziv lesz itt lakásod, De az egész hív ország! Lévay József. nkénykedéseit pedig, szükség esetében, meg is akadályozni magyar megyének még soha senki sem vonta kétségbe jgaz, hogy a felsőbb hatóságnak rendelményeit visszautal, ha azoknak tartalmát, vagy irányát az országgyűlésen hozott rgényekkel összehangoztatni nem tudja. Ily roppant erővel felruházott municipiumot, mely a kormánytól érkező rendeleteket, mint jegyzőkönyvileg kifejezni szokták , „tisztelettel félreteheti", hasztalan keresünk Európában. Nem mondja a magyar, hogy e rendszernél másutt jobb és a czélt tekintve, hatályosabb eszköz nem létezik, hanem csak azt tartjuk, hogy mindaddig, míg a felsőbb hatóságokat a felelősségre nem vonható testületi kormányszékek képezik, addig minden igaz hazafinak mellőzhetlen kötelessége, ily értelemben vett municipális jogainkhoz körömszakadtig ragaszkodni. Nyáry Pál, mint a határozottan szabadelvű, és gyorsan haladni kívánó Pest megye egyik alispánja, minél többször jött azon helyzetbe, hogy hivataloskodása idejében a megye ilyetén jogának alkalmazásba vételét indítványozza. Mint szónok kevésbbé ragadja el hallgatóit, hanem fejtegetései közben, midőn a közönség talán alig várná, oly bátran, erélyesen és félelmet nem ismerve, egyszerre csak saját nevén nevezi meg a vita alatt levő kérdés lényeges részét,hogy annak hallatára az átalános tetszés és tapsvihar soha el nem maradhat. A megye, azon alakban, amint az 1848-ban ideiglenesen rendezve lett, már régtől fogva képezi Nyáry Pálnak kedvencz eszméjét. Azon időkben, a midőn még alig lehetett rá remény, hogy a megye ősi hűbéri eredetének maradványaitól megszabadulhasson, Nyáry Pált, mindig az első sorban láttuk azok között, akik a megyei választásokban és tanácskozásokban való részvétet, a haza nem nemes polgáraival is megosztani akarták. 1847 tájban, e részben még gyökeres változások behozatalát kevesen hitték remélhetni. Pestmegye ugyan, helyhatósági jogainál fogva már korábban elhatározta, hogy a honoratiorok, vagyis ügyvédek, orvostudorok, lelkészek stb. választási jogokkal felruháztassanak, és a midőn egyizben az országgyűlési követeknek adandó utasítás megvitatásánál e tárgy ismét tüzetesen szóba hozatott, akkor mondá Nyáry Pál akkori másodalispán ezen némileg népies modorban összerakott szavakat : „Régóta részt veszek már a megyegyűlésekben, ezóta mindig azt tapasztalom, hogy bármit tegyünk, bármit mondjunk, vagy határozzunk, annak végső értelme mindenkor csak oda megy ki , hogy mi a tekintetes karok és rendek vagyunk! Engedjék meg, hogy őszintén kimondjam véleményemet : én ezt a folyvásti egyhangúságot már rettenetesen meguntam, eresszünk tehát valahára ide be más embereket is, hadd halljunk egyszer már valami újat is. E sorok írója a szavakra világosan nem emlékezhetik, hanem hogy körülbelől ez volt értelme, mai napig is eszében tartotta. A midőn Nyáry Pál ajkairól e kivánság elröpült, ki tudta volna eltalálni, hogy a hasonló kivánatok, még sokkal gyökeresebb modorban, a legközelebb jövőben teljesedésbe fognak menni. Az 1848-ai nyár első részében már újra volt szervezve a megye, s a képviseleti bizottmány, Nyáry Pált egyhangúlag első alispánnak választotta. E hivatalában példásan tudta a szabadság elvét a rend fentartásának kötelességével párosítani. Gyakran fordult elő az eset, hogy a midőn a nép valami igazságost kivánt, Nyáry Pál azzal vevé elejét a támadható rendzavarásnak, hogy maga állott a mozgalom élére, s ezáltal mindent szerencsésen a törvény által szabott mederbe vezérlett vissza. Mint képviselő, az 1848-ai országgyűlésen a legfontosabb ügyekben is, p.l. az olaszok ellen adandó segély kérdésében, a kisebbséggel, vagyis a rendszabály ellenzőivel szavazott. Ellenben azon eljárásában mégis némi ellenmondás tűnik elő, hogy a midőn igy az akkori magyar minisztérium politikája ellen szavazott, másrészről mindannyiszor kinyilatkoztatta, hogy a minisztériumnak lelépését a legtávolabbról sem óhajtja. Akik jelen voltak ezen eseménydús országgyűlésen, emlékezni fognak, hogy üdvözült gróf Széchenyi István, ezen nem eléggé indokolt eljárás miatt, Nyáry Pállal gyakori vitát folytatott. A későbbi eseményekről, valamint Nyáry Pálnak az osztrák haditörvényszék által tett elitéltetéséről, ezúttal nem teszünk említést. Elég legyen örömünkre megjegyezni azt, hogy azon férfiú, aki ugy ez ország, mint különösen Pest megye közönségének feltétlen bizodalmát birja, épen most, a midőn lapjaink a sajtó alól kikerülnek, a megyét képviselő bizottmány által, a legnagyobb öröm és megelégedés között, 10 évi elvonulva folytatott csendes élete után, uj választás következtében, az első alispáni székbe visszahelyeztetik. — Nyáry Pál most 54 éves Pontok Magyarország múltjából. (Emlékeztetőül költőinknek, művészeinknek.) Napjainkban nemcsak a költészet és regényirodalom, hanem az ezekkel rokon festészet is hazai eseményekkel foglalkozik, és igen helyesen, mert egy nemzet történetét nemcsak az átalánosságban feljegyzett nagyobb történeti események képezik, hanem a bár csak hagyományilag, vagy krónikák által korunkig fentartott egyesek vagy családok által elkövetett derék tettek szintén figyelmet érdemelvén, ujabb megéneklés vagy festészet által örökitendők, mert a nemzet belső életének, szokásainak, jellemének ismeretéhez csakis ezek vezethetnek. Hogy az ily tettek versekben megénekeltetnek, regények alapjául vétetnek vagy festészet tárgyául választatnak, igen helyeslendő, még azért is, mert a nemzet múltjának tudása, egyes jeleseknek ismerése, emléke, átalános tudomásra a szoros értelemben vett történet búvárlása nélkül csakis ez után juthat, és egy ily költőileg felruházott és habár költött viszonyok közé beillesztett, lefestett esemény, sokkal jobban emlékében marad az ezt olvasónak vagy látónak, mint a száraz történetnek egyszerű olvasása után, sőt mint tudjuk, a köznépnél a nemzet jelesbjeinek emléke valamint a régi, ugy a jelenkorban is énekekben, versezetekben tartatott és tartatik fenn. Nemzeti történetünk eseményekben gazdag, hiszem, hogy költőink, iróink, festészeink ezt tanulmányozzák is, mindemellett reménylem, hogy nem teszek rosszolgálatot, ha egynémely jelesebb eseményre figyelmöket felhivom, mert volt életkoromban oly időszak, midőn hazám története volt legkedvesebb olvasmányom. Amikre tehát még emlékezem — mert szemeim gyengesége az újra átolvasást gátolja, — azokat itt röviden felemlítendem. Gazdag a mi történetünk országos eseményekben, melyek a költészet, s festészet tárgyát méltán képezhetik, ugyanis , ha az előszámlálást a régibb kortól kezdjük, és ha a már megénekelt azon esetet, midőn I. András, Salamon születése után, Béla testvérét a korona és kard közt választani kényszeriti, vagy Imre királynak azon bátor fellépését, midőn öccsét Andrást saját táborában fogollyá teszi, mellőzöm is stb. a régibb korból felemlíthetem az ecsetelésre is annyira érdemes szomorú esetet, IV. Bélának a tatárokkal küzdött szerencsétlen csatáját. A tatárok jövetelének hirét vévén Béla, a nádort egy sereggel az ország szélére küldi, hogy a tatárok berontását gátolja meg, vagy csak tartóztassa addig, mig e nagyobb sereggel eléjük állhat, a nádor 1241-ben mártius 12-én meg is ütközött Báth nevű tatár fővezérrel, de kevés embere levén, oly szerencsétlenül, hogy a nádor csak néhányad magával futhatott a királyhoz Budára, a tatár vezér oly sebesen követte népével a futó nádort, hogy az ütközet után negyed napra már Pest körül dúlt. Béla kevés népével szintén Pest alatt táborozott, de a tatárokkal megütközni nem látta még tanácsosnak, miután azonban az ütközetre főemberei által unszoltatott (mint Lajos Mohácsnál), nehogy gyávának látszassék, a tatárok elé ment. A tatárok szokott hadi cseleket használván, mintha nem mernének megütközni, visszafelé húzódtak mindaddig, mig Bélát a Sajó mellé a mohi pusztáig csalták, itt már a két tábort csak a Sajó vize választotta egymástól. A Sajón levő hidnál Kálmán, a király öccse