Vasárnapi Ujság – 1870
1870-11-06 / 45. szám - Páris és környéke. I-V. (térképpel) T. L. 574. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Pásztói: Báránykő 574. oldal / Költemények
menő csendőr-őrjárat aléltan találta őt s vitte be a városba, hol magához jött, de egyúttal felismertetvén, felgyógyulása után mint fogoly, haditörvényszék elé állíttatott, mely őt halálra itélte. Ez ítéletet az akkori kegyelem utján 20 évi várfogságra változtatták. „Megbecsültek" — mondá az Ítélet kihirdetésekor, jó humorával, mely őt soha eem hagyta el. Fogságát Kufsteinban kezdte meg, később Olmützben folytatta, honnan csak az 1857-ki átalános amnesztia által szabadult ki. Kiszabadulása után gazdaságával kezdett foglalkozni, míg az 1861-ki események újra a közügyekhez szólították, s még ugyanez évben mint Békés-Csaba országgyűlési képviselője foglalt helyet a képviselőház tagjai, éspedig a határozati párt sorai közt. Ezóta háromszor egymásután választotta Békés - Csaba országos képviselővé. Mindig a baloldalon, illetőleg a balközépen ült, hol a galambősz öreget mindig lehetett látni, alig mulasztva el egyetlen ülést is. A korelnökséget két izben vitte: 1865-ben, s az 1869 -i országgyűlés megnyiltakor. Boczkó Dániel soha nem nősült, s családott nem hagyott hátra; de barátai, elvtársai s a hazafiak emlékében neve és képe sokáig fenn fog maradni. Báránykő. Sehogy se jő szememre álom, Oly gyorsan ver szivem. — Amott az óriás sziklaszálon Torzképü köd pihen. Ezüst hold ragyogó sugáru Ráhinti pazarul; Mig a szellő suttogva jár itt És a völgy elborul. Tán a háromszáz szűznek lelke Kóborg ez éjszakán, A kik, erényöket megmentve Álltak a szirtfokán. És a pogány ott is elérte És hiszi: mind övé — De már ekkor a szüzek vére A völgyet öntözé. S a mig merengek a nagyságon, Érzem hogy reszketek; Félés, vágy, ébrenlét vagy álom Kinozza lelkemet? Eltűnt a köd a szirt ormárul Mint színpad függönye; S a mit rejtett, gyorsan kitárul Tündér lakott öle. Soha ily vállat, kezecskéket, Ilyen fényes hajat! Szemök lángja ide is éget — És mind hogy hivogat. Kik szüzerényökért meghaltak, Mostan mint szellemek Csábos gyönyörre maguk csalnak Egy gyarlót, — engemet?! Pásztói. .574 Páris és környéke. V. Sok és különféle utak vezettek a mult számainkban ismertetett királyi palotákba, hol az örökösödésnek rendes menete, hol diadalmas hadjárat, Páris bevétele vagy külsegedelem, de belőlük ki csak egySt.-Denisbe, a franczia királyok ős temetkező helyére. Mig e hatalmas uralkodók hajdan páratlan fénynyel, daczolva az enyészet mindent egyenlősítő kezével, vitettek az örök nyugalom helyére, mi felülünk a párisi északi vasút vonatára s egy negyed óra alatt czélnál vagyunk. Előttünk terül el a kis St.-Denis egyetlen nevezetességével: székesegyházával. templom s utána a helység nevét Szt.-Dé-Enesről, Páris védszentjéről vette, kit a pogány nép a ma is ez esemény emlékére Mont-martre-nak (Mons martirum) nevezett hegyen lefejezett, s ki azután a legenda szerint fejét hóna alá vette s ugy sétált el az innen körülbelől egy mértföldnyire eső St.Denisbe, hol eltemették s sirjára előbb kápolnát, később a mai nagyszerű székesegyházat építették a jámbor hivek. Ez már magában igen nevezetes dolog volna, de még nagyobb nevezetességet nyert egy oly férfi által, ki a legendáknak többet ártott gúnyja s élczeinek nyilaival, mint a tudomány legnagyobb kaliberű lövegei. Egyszer Voltaire St.-Denisen utazott át. Kocsisa — tagja a hiszékeny tömegnek — ájtatos arczczal mondta el Voltairenak Szt.-Denis szomorú esetét s fejetlen vándorlását a Montmartretől St.-Denisig. De már ez igen sok volt a nagy philosphusnak, s ekkor a voltairei szellemet oly híven visszatükröző, a szent hazugságot leginkább pleonasmusában ostorozó hires szavakat mondó: Dans des pareils cas, il n'y a que le premier pas, qui coute! (Hja! ilyen esetben csak az első lépés jár bajjal, a többi aztán magától jő). Már a harmadik században Catulla kegyes nő jóvoltából kápolna jelölé a jámbor vértanú sírját, mely azóta többször feldúlva s újra felépítve Kis Pipin s Nagy Károly által tetemesen bővíttetett. Négyszáz év mulva VI. és VII. Lajos hires minisztere, a polgári rendnek városi szabadalmak osztása által ugy szólva teremtője, Suger st.-denisi apát, Clairvauxi Bernát s az első keresztes háború kortársa, uj templomot építtetett e helyen, mely időnek emlékét ma is régi, bár nagyon megrongált faragványok képviselik a kapuzatok (Portai) egyikén. Suger műve majd egészen tűz áldozata lett; a ma is fenálló épületet főbb részeiben IX. (szent) Lajos kezdé építtetni 1234-ben, s keresztes háborúja alatt történt halála után csak utóda végezhető be ötven év múlva. Azóta sok változáson ment át e templom, sok czélra szolgált s időnkénti világi rendeltetése mellett, még más istenség is költözött — bár csak ideiglenesen — belé; ez az Ész istensége volt, melyet Hébert, Chaumettes exaltált társai kezdeményezésére, a rémuralom napjaiban elhírhedt s a konventnek nem egy tagja előtt nem egy tekintetben ismert szépség, Momoro könyvnyomdász nejének személyében inaugurált az 1793-ki franczia nemzetgyűlés s vezetett be nagy fénynyel, s a Bacchus-ünnepekre emlékeztető czeremoniákkal a párisi Notre-Dame tisztes falai közé, mely ettől fogva st.-denisi kollegájával együtt az „Ész temploma" nevet nyerte, mig öt hónap mulva, e gyalázatos komoedia főrendezői, Gobel u. n. párisi alkotmányos püspökkel együtt, a guillotine alatt vérzettek el Robespierre parancsára, ki maga lett azután annak főpapjául kiszemelve. De azért Robespierre bukása után is a st. - denisi templomra nem kevésbbé szomorú napok vártak. Ólomfedelét leszakították s golyókká öntötték , majd katonai raktár , kötéltánczos bódés áruraktár foglalta el az oltár helyét, sőt már el volt határozva, hogy az egész templomot lerontják s helyére vásárcsarnokot emelnek, midőn a konkordátum ugyszólva az utolsó órában megmenté s 1806-ban Napoleon az apátság helyreállítását s a st.-denisi egyházat családja, a Bonapartedynasztia temetkező helyéül rendelé. Mi okozta a franczia republikánusok kiváló ellenszenvét St.-Denis ellen, mért jön ez a pusztítás s a megsemmisítés áldozatául kiszemelve? St.-Denis a republikánus szemében egy bebalzsamozott Sodomna volt, melynek levegőjét királyok hamvadozó pora tette dögleletessé, melynek minden köve az átkozott királyi nagyság emlékét hirdeté, s halottaiban a múltnak napjait tartotta folyton szem előtt. Ennek nem volt szabad igy maradni; mindenre, mi királyi, ki volt mondva a halálitélet, s azt szigorúan végrehajták még a holtakon is. Ki élve viselé a királyi nevet, a guillotine áldozata lett, kiknek hamvát a királyi czimerekké, kivétettek sírjaikból s a leghatalmasb uralkodók porai a vad tömeg pusztító dühének szolgáltak játékszerül. Nem egy király vagy királyi sarj, kit Francziaország népe egykor istenitett, kinek nevére ma is büszkén lobog fel a franczia szem, részesült a legutáltabb zsarnokokkal egyenlő sorsban. A forradalom itt is megtartotta nagy elvét: az egyenlőséget; nem ismert különbséget a st.-denisi lakók közt; előhozta a franczia uralkodók földi maradványait a legrégibb idők hamvaitól a legújabb csontokig, földúlta sírjaikat, szétrontotta koporsóikat, s mit szél és egyesek el nem vittek, az egyháztól balra fekvő u. n. Vales-féle temetőben egy nagy közös sirba vettetett. Napoleon — mint fennebb láttuk — visszaállitotta ugyan az istentiszteletet St.Denis templomában, sőt azt a maga és dynasztiája temetkező helyévé jelölte ki, de a régi királyok csontjaival nem bajlódott, hisz az ő hatalma nem azok múltján állott mint alapon, s mint minden novus homo, ellensége volt a hagyományos nagyságoknak ; ki tudja, megfértek volna-e a Napoleonok s Boururbonok egymás mellett, egy közös sírban? Jött a restauráczió, mely az 1789 óta lefolyt időszakot nem létezettnek akarta tekintetni, s ott kezdte a világtörténetet, hol akkor megszakadt. Mi természetesb, mint hogy előhozta a királyi hamvakat a hozzájuk nem méltó nyughelyről s pompával visszavezette őket Sz. Dénes kebelére. E szent csontok ma már újra együtt és egymás mellett várják a székesegyház északi kriptájában a feltámadás megváltó trombitáját, mikoron nem kis bajukba fog kerülni illető egyes tagjaikat összegyűjteni, oly konfúziót s itt már igazán restaurálhatlan konfúziót mivelt azok közt az 1793-ki látogatás. De uj vendégek is jöttek a régi lakókhoz; ezeknek a forradalom csak éltüket oltá ki, hamvaikat bántatlanul hagyta. XVI. Lajos, „az emberek legártatlanabbika, az uralkodók leggyöngébbike" 1793. jan. 21-ének reggelén Santerre s néhány községi őr kiséretében a forradalmi térre — a mai Place de la Concorde — vezettetett. Itt várta Capet Lajost a guillotine, mely csak kilencz hó óta kezdte volt meg áldásos működését, s gyors hírnévre juttatá nem feltalálóját, ki egy Schmitt nevü német mechanikus volt, sem első mintája alkotóját, Louis párisi sebészt, hanem azt, ki első inditványozá,s pedig philanthrop szempontból, a nemzetgyűlés előtt behozatalát, Guillotin orvost, kinek nevét a nagy forradalom e nemzeti instrumentuma öröklé. XVI. Lajost kilencz hó múlva neje, Marie Antoinette követte; mindketten a régi Magdolna temetőbe vitettek s ott nyugodtak 1815-ig, mikor hamvaikat St.-Denisbe szálliták örök nyughelyre , ideiglenes sirjok helyének megjelölésére pedig az 1826-ban bevégzett, antik síremlék jellegével bíró Chapelle Expiatoiret emelték. Később az Orleans és Bourbon családok több sarja találta meg hánykódás s szerencsétlenségekkel teljes élet után a nyugalmat St.Denis csendes kriptájában, ezek közt XVIII. Lajos a restauráczió első királya, ki gyenge, észtehetség nélküli uralkodó volt, s elveszése csak utód-