Vasárnapi Ujság – 1877
1877-11-04 / 44. szám - Az Athos zárdái (2 képpel) Jurány Gusztáv 694. oldal / Általános nép- és országisme. - A sebesültek között (képpel) 694. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
694 VASÁRNAPI ÚJSÁG. Átalában barátja s előmozdítója volt a hasznos újításoknak. Felismervén, hogy csak egy példát említsünk, a fotogén-világítás nagy jövőjét, előbb Oláhországban Plojesten állított petróleum-tisztító gyárt, később Máramarosban s hazánk több vidékén költséges kutatásokat eszközölt az ásványolaj kibányászására, de fájdalom, óhajtott siker nélkül. Gyári vállalkozásain kívül is az ipari téren forgolódott folyvást, majd mint bérlő, élelmezési vállalkozó, sörfőző és nagyszerű sütöde felállítója stb. Egyik vállalatával támogatta a másikat, tervszerűleg. Hogy szeszgyárainak foglalkozást adjon, 135 község pálinka-regáléját haszonbérelte ki; szeszgyárai és gőzmalma hónaponként 9800 vámmázsa gabonát dolgoztak fel, s a szeszgyártással összekötött marhahizlalóból évenként 800 darab ökör került a bécsi piaczra s 3 — 400 sertés a kőbányai vásárra. S mennyi embernek adott kenyeret! Gyáraiban 44 segédszemélyt (havonként 2200 frt fizetéssel) és 120 munkást (havonként 2400 frt bérrel) foglalkoztatott. Ekkép bebizonyítván, hogy az értelmiséggel párosult szorgalom csekély alapról is messze kiható sikerre vezet, miután megérte, hogy vállalatainak legnagyobb része nem csak sikerült, de jövőre is biztosítva van: a tevékenységtől ezelőtt két évvel méltó nyugalomba vonulhatott, s virágzó üzleteit a technikai tudományokban képzett két fiára, Dezsőre és Ákosra hagyta, kik amit ő kezdeményezett s teremtett, azt fenntartani s tovább fejleszteni képesek. Zsigmond Elek „Erdély első iparosa" nevét érdemelte ki. Mint ilyen, s a társadalmi téren más tekintetben is, mint buzgó hazafi, hasznos polgár és valódi emberbarát, köztiszteletet vivott ki magának. Mint polgár és ember szép példáját adta önzéstelenségének 1857-ben, midőn a roppant fagy miatt beállott lisztdrágulás és szükség idején lisztkészitményeit az azelőtti árban adta a közönségnek. Ez nagyjótétemény volt akkor, s azért Kolozsvár közönsége küldöttségileg mondott neki köszönetet s a nép fáklyás zenével tisztelte meg. Polgári érdemeinek elismerése volt az is, hogy a városi képviseletnek mindvégig tagja, a kereskedelmi és iparkamarának pedig 15 éven át alelnöke volt. A megérdemelt nyugalmat azonban csak kevés ideig élvezhette. Ez év elején betegeskedni kezdett, s egészsége helyreállítása végett a nyáron Gleichenbergbe utazott, de hasztalan. Már augusztus végén haza kelle jőnie s itt szerető családja karjai közt szeptember 14-én elhunyt. Halála méltó részvétet keltett. Szolgáljon munkás élete buzdító például azon körökben, ahonnan anyagi téren való előhaladásunk legsikeresebben várható! A háttéri két sátorban bizonnyal a még súlyosabban sebesültek vannak elhelyezve, míg az előtte ülők és fekvők arczán a fájdalom, a szenvedett kin torzvonásai látszanak. Némelyik már megkapta az első sebköteléket, míg másokra még sor se került. Az előtérben a kép közepe táján ül egy csuklyás alak, mozdulatlanul. Bizonyára sebesült, kinek testére talán az egészségügyi csapat valamely, tagja borította saját köpenyét. Az egész képen az a megdöbbentően szomorú színezet ömlik el, mely az emberi nyomorúságoknak oly sajátja, s mely oly bánattal tölti el a néző szivét, s felkelti benne azt a kérdést: „Hát már nem lesz soha emberi törvény, a mely számon kérné e vétlen szenvedések bűnös okozóit ?" 41. SZÁM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. A sebesültek között. A szianköji csata utáni éjszaka egy szomorú jelenetét tünteti föl mai egyik képünk. Vad, viharos éjszaka van, a szél éles zápor-ostorokkal csapkodja a vidéket, s a sötét éjszakában olykor-olykor egy-egy villám gyújt pillanatnyi világot, melyet rémes bömbölő égzengés kísér. A csatatér halottjainak ágyát puhára áztatja az eső és elmossa a vérnyomokat. De a félig halottak, a sebesültek csak kínjaik fokozóját érzik a haragvó természetben is. Nincs egy talpalatnyi száraz, ahová lehajtsák véres fejőket, s szétmarczangolt tagjaikat éles késként éri minden egyes esőcsepp. Csak némelyiknek akad egy kis szalma teste alá, az is csatakos és vizes, s az állat is megvetné fekhelynek. Ott dideregnek a szegény nyomorultak, a hidegtől reszkető tagokkal, mig belsejükben a pokol tüzét érzik lobogni, s szemükből az emésztő láz lángja ég. Még boldognak látszik az az egyik alak, mely az alomszalma alá húzhatta be testét, s csak fejét veri a zivatar. Nem törődik vele, vagy tán nem bír törődni, hogy sebesült társa vonagló kínjaiban reá nehezedik testével. A fekete csuklyás alakok lámpással, orvossággal, itallal és orvosi műszerekkel kezükben sorra nézik a szegény áldozatokat. Egyiknek lábát találta a golyó, oly veszélyesen, hogy le kell vágni. Ott fekszik leterítve, mialatt lámpával világítják meg a beteg tagot és ott áll az orvos a borzasztó fűrésszel kezében. Az Athos zárdái. Ismét, mint már többször e században, délkelet felé fordul Európa összes népeinek figyelme. Ama nagy, de szerencsétlen félszigetre, melynek, csaknem ameddig visszanyúlik a történelmi emlékezés, mindig az volt sorsa, hogy belviszályok s idegen hóditások színhelye legyen. Egyetlenegyszer volt eredeti s magas fokon álló műveltség színhelye; csak egyszer tudta népeinek egy része visszaverni a külföld hóditóit: a régi görög államok fénykorában ; azóta, mintha csak a hódoltságra volna rendeltetve a szerencsétlen ország, csak váltották egymást a hódító népek. Először a rómaiak tették tartományukká az egész félszigetet. És oly teljes volt ezen meghódítás, annyira elveszte a görög nép egykori szabadságának csak emlékezetét is, hogy nem csak a közönségesen úgynevezett görög császárok római császároknak kívántak neveztetni, de maga a nép is, a győzők nevét fölvévén, mai napig a közéletben rómainak nevezi magát, valamint a törököknél is Bosznia kivételével az egész európai Törökország jelölésére még ma is használtatik Rum-Ili, azaz római föld kifejezés. Mellőzve a gótok eredménytelen rabló betöréseit, második nagy hóditásként tekintendő a szlávok beözönlése, mely a 6-ik század elejétől a 10-ik kezdetéig tartott. Ezen bár miveletlen, de erőteljes törzsek a görögöktől csak is a vallást vették át, mig ősi nyelvöket nemcsak hogy tisztán megtartották, de egyes kifejezésekben még az újgörög nyelvbe is átvitték. Harmadik elfoglalása végre az országnak a törökök által történt. Kezdődik ezen hódítás Gallipolinak 1357-ben történt bevételével, s végződik II. Mohammednek 1481-ben bekövetkezett halálával. Mi volt hát az a szellemi hatalom, mely a legyőzött szláv néptörzseket, valamint a görögöket szomorú sorsukban több mint négy századon keresztül vigasztalá és fentartá, mely e két, különben egymást gyűlölő népfajt mégis összekapcsoló ugyanazon egy czél, a török uralom megdöntésére irányzott törekvésben ? Nem más, mint a két népnek közös, görög orthodox, vagyis óhitü vallása. Ami mindenütt feltűnik kelet tartományaiban, hogy nem annyira a nyelv- vagy fajrokonság, mint a vallási egység köti össze az embereket, ugyanez tapasztalható már az európai Törökország keresztyéneinél is. Sokkal közelebb állónak érzi magát például Bosznia óhitű lakosa a göröghöz, mint hasonnyelvű, de római katholikus avagy mohamedán szomszédjához. Természetes. Hiszen nem is volna képes ezen saját benső élettel oly kevéssé bíró egyház mégis oly lelkesítő és fentartó hatást gyakorolni híveire, ha más felekezetek ellenében oly kizáró nem volna. Mindazonáltal nagyon érdekes betekinteni egyszer ezen vallásnak úgyszólván műhelyébe, megismerkedni hívei gondolkozásmódjával, valamint azon gyümölcsökkel, melyeket vallásos érzések megértek. Erre nézve mindenesetre legmélyebb belátást az Athos hegység zárdáinak meglátogatásával nyerünk. Az Athos zárdái ugyanis az óhitüek vallási felfogásában csaknem ugyanazon helyet foglalják el, melyet a Vatikán a római-katholika egyházban. Központját képezi ezen zárdahegység a keleti egyház Magyarországtól a Csendes-óczeánig és a Jeges-tengertől Egyiptomig terjedő birodalmának. És a mint alább látandjuk, ezen vallási felfogás nem puszta eszménykép, nem valami elvont hitágazat, hanem igen gyakorlati következményekkel bíró és életbe átmenő közvélemény. A görög világ minden tartományaiból folynak ide a vallási buzgóság arany forrásai, és a fentebb említett nagy birodalom fejedelmei vetélkedtek egymással a zárdák mesés gazdagságú építkezésében és felszerelésében. De mielőtt bővebben szólnánk vallásos jelentőségéről e zárdahegységnek, megkísértjük földrajzi fekvését, amennyire lehet történelmét, valamint belberendezését röviden vázolni. A Balkán-félsziget kellő közepén, ott hol a nagy illír félszigetből elválik a kisebb terjedelmű görög félsziget, mintegy mintájául emennek feltűnik egy még sokkal kisebb félsziget, ellátva — csodálatos — ugyancsak három karalakú keskeny félszigetecskével. E félsziget Chalkidike vagyis érczhegység elnevezés alatt tudvalevőleg nagy szerepet játszik az ógörög történelemben. De kinyúló félszigetei közül is a két nyugatibb, Pallene és Sithonia (mostani nevükön Kassandra és Longoss) gazdag gyarmatoknak, s utóbb hatalmas köztársaságoknak volt szülőföldje. Elég, ha Olynthost és Potidaiát említjük, melyek gyakran nagyhatalomként szerepeltek a görög államok belviszályaiban. Csak a harmadik félszigetről, melyet jellemzően Akténak, azaz egyszerűen tengerpartnak neveztek, nem hallunk semmit. Említtetik ugyan rajta Herodot által egy pár városka, valamint Thukydides is megőrizte egy pár barbár törzsecskéje nevét, de ezentúl hallgatnak történelem s hagyomány, és csak annyi bizonyos, hogy görög miveltség és görög államképződés színhelye ez a félsziget sohasem volt. De nem is lehetett. Ugyanis e félsziget, mely épen zárdái következtében ma szent hegységnek (görögül: Hagionoros, szerbül: Sveta gora, olaszul: Monte santo) neveztetik, nem más mint egy az Aegaei tengerbe kinyúló, erdővel borított hosszú hegygerincz, s ép ezért a termékeny szántóföldet igénylő gyarmatoknak telepítési helyül egészen alkalmatlan. Ez tehát azon Athos hegység vagy Athos félsziget, melynek zárdáiról szólni akarunk. Nem szakadozott hegység, se nem olyan alakú, hogy mint ferde sík csak egyik oldalán magaslanék ki a félszigetnek, hanem csendesen s lejtősen emelkedik fel mindkét partról a félsziget közepe felé, mígnem végén a széles és magas Athos csúcs emelkedik ki, látszólag a tenger fenekéből. Az utazók mind valóságos elragadtatással beszélnek e hegységnek tájszépségeiről. Gyönyörű őserdő fedi be az egész hegylánczot, és az utazó szeme mégis itt-ott megpillanthatja a két tengeröbölnek a nap sugaraiban csillogó tükrét. Alant a parton, jókora távolságban egymástól és falakkal körülvéve magaslanak ki középkori kastélyokként a zárdák, és magányosságukkal búskomor érzelmeket gerjesztenek a természet gyönyörei felett ujjongó szivünkben. A zárda-kastélyok és remete-községek sorrendje északkelettől a félszigeten lefelé és ismét fölfelé menve a következő: Chilandari, Ajo Vassilio, Sphigmenu, Vatopedi, Pandokratora, Stavronikita, Iviron, Mylopotaniu, Philotheu, Karakalo, Aja Lavra, Aja Anna, Ajo Parlo, Ajo Dioni/sio, Ajo Gregorin, Simopetra, Ajo Nikola, Xerapotanin, Russico, Xenophu, Dokiarion, Kastamonitu, Zographu, végre a félsziget közepén, annak egyetlen helységében, Karyaes városkában, a Protaton, (azaz: első) nevezetű zárda. Hogy az ókorból alig jött hozzánk valami hír e félszigetet illetőleg, már fentebb említettük. De még évszámításunk első századaiból sem hallunk egyebet üres hozzávetéseknél és gyermekes legendáknál. Egyike például e legendáknak ilymódon beszéli el a zárdák alapításának történelmét: Szűz Mária sz. János apostol társaságában meglátogatván a Cyprus szigetén, tartózkodó sz. Lázárt, hajótörést szenvedt, s útitársával épen ott lépett szárazföldre, a hol most az Iviron nevezetű zárda, akkortájban pedig a pogány isteneknek egy nagy temploma állott. És alig hogy a földre tette volna lábát a szent szűz, a templomban levő bálványok rettentő hangon kiáltani kezdenek : „Nézzétek, nézzétek, ime itt jő az istennek anyja, siessetek és boruljatok le előtte." Mely szóra mind maguk, mind a legnagyobb, az Athos csúcsán elhelyezett Jupiter-bálvány hanyatt esvén, összetörtek. Az Athoniták erre, leborulván szűz Mária előtt, a keresztyénséget fölvették,templomukat megtisztították, s fölajánlották a megváltó anyjának. Ha az efféle legendákat nem tekintve, csu-