Vasárnapi Ujság – 1880
1880-09-12 / 37. szám - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Drámai töredék 606. oldal / Költemények
606 VASÁRNAPI UJJSÁG. 37. SZÁM. 1880. xxvii. ÉVFOLYAM. nek magyarázásával egyesítve a hazainak megkedveltetését. De 1794-ben, elbetegesedvén, tanszékéről lemondani kényszerült s házi nevelői állást vállalt Pesten; de már a következő évben ezt is elhagyni kénytelen ittelven, az olcsóbb Budára költözött, s valódi remete életben, — mint Pálos elődei, a Remete Sz. Pál szerzetének tagjai — nemes szegénységben, egyedül 300 váltó forint szerzetesi nyugdijával biztos jövedelműi, s kizárólag irodalmi munkálkodásainak élt. «Segedelmet» mondja Toldy, soha sem kért, s barátai és tisztelői csak ugy enyhitheték élete nélkülözéseit, ha apró ajándékaikat, értéktelen baráti kedveskedések czime alatt, házához mintegy becsempészniük sikerült. Egyszerű háztartásának egyedüli ékességei s neki minden kincse, könyvei és kéziratai voltak; s midőn 1810-ben egy pusztitó tűz ama városrészben dult, a hol ő lakék s épen azt a házat s benne neki is mindenét megemészté, szenvedett kárát soha ki nem heverheté. Életének ez volt, ugy szólván egyetlen «eseménye» s ez is helyrehozhatatlan kárával járt. De ő ezt is zúgolódás nélkül viselte. Neve már akkor kitűnő munkái által volt halhatatlanná téve, s ezekben van benső és valódi élettörténete. Első költői kísérletei, melyekben még Bessenyeit követte, 1777-ig nyúlnak vissza; uj lángot azonban tanárától, a szintén pálos szerzetbeli Ányos Páltól kapott. Nyilvánosan először 1789-ben lépett föl a «Magyar Muzeum »-ban, rímes Sándor-versekkel, majd itt és a Kazinczy «Orpheus»-ában néhány görög méretű ódával és hexameterekkel. Mire költeményei, a külön kiadott darabokkal, annyira szaporodtak, hogy kötetet tehettek, már végkép szakított a rímes versek ízlésével s azokat «Poétái Munkái» 1799-ben megjelent gyűjteményében teljesen mellőzte is. Klasszikai formájú verseiről, melyekben a koráczi bölcsészet szelleme a hazafi érzéssel vegyült, mondja Toldy irodalomtörténeti kézikönyvében), hogy a Virág nem csak legügyesebb és ízlésesebb kezelője a külső formának, kortársai közt, hanem legtisztább kifejezője egyszersmind azon szellemnek, mely a klasszikas régiséget örökké minta- és szabályadóvá teszi. Ő mindenek fölött a hazaszeretet, az erény, a józan életbölcseség megéneklője volt. A hadi és polgári érdem, a valódiság — minden hiú fény ellenében, a szabadság hűséggel párosulva, tárgyai dicsőítésének hősi ódáiban, melyekben emelkedett, sententiosus, nem ritkán fellengzővé válik , míg philosophiai ódáiban a bölcsnek léleknyugalma az olvasóra is nyugtatólag és a világ bajai közt vigasztalólag hat; epistoláiban végre kedves, kedélyes humora tréfálva, kötődve int, tanít, jóra buzdít.» Eredeti munkáin kivül fordításaival is ugyané klasszikai szellemet, melyben maga egészen benne élt, terjesztette. Így követték egymást Horácz Poétikája (először prózában s jegyzetekkel, majd az eredeti versmértékében), Cicero Laeliusa és Catója, később Phaedrusi mesék, Horácz ódái, epodjai, szatírái, s amit ezekben gyakorlatilag mutatott, klasszikai szint, zamatot, fordulatokat adni a még akkor pongyola magyar írásmódnak, azt igyekvék elméletileg is megalapítani s hirdetni magyar nyelvészeti írásaiban, nevezetesen «Jegyzeteiben a magyar beszéd részeire» (1810.) és «Észrevételeiben a magyar szókötésre» (1821.). A horáczi ódában, melyben kortársait mind felülmulta, nem sokára egy sokkal fényesebb költői szellem : Berzsenyi, homályosította el Virágot. De ő már akkor más, nem kevésbbé érdemes és hálás tér felé fordult vala; írni kezdvén «Magyar Századait», melyekből az első rész, a IX—XIII. század, már 1808-ban jelent meg (második kiadás 181 l-ben); utána a második rész (1301—1437), 1816-ban, s attól kezdve élete csaknem egész hátralevő részét e munkájának szenteléj melyből halála után jelent meg a mohácsi vészig terjedő (de itt-ott még hézagosan maradt) utolsó fogás. Magyar nemzeti történetet adni: e nagy czél lebegett Virág szemei előtt, mikor e mű írásába fogott, s a czél és eszközei egyre világosabbak lettek előtte dolgozása közben. A történetírás (az erdélyi nemzeti fejedelmek korabeli emlékiratokon kívül) a latin nyelvet használta nálunk, s tudós, — nem a nemzet nagy összesére hatni kivánó, — okmányolt történelem volt claj és mit a mult században adtak magyar történetek diák megirói. E részben Virággal kezdődik az uj, a nemzeti iskola, egyidejűleg a nemzeti szellemnek minden téren átalános ébredésével. «Az ő Magyar Századai — mondja Toldy — nemcsak a történt dolgok elbeszélése, hanem egy nemzeti parainézis is, nem deklamácziók, hanem a történetből szóló nemzeti szellem, ezen, önállása fentartására büszke szellem kifejezése és dicsőítése által. Forráskészlete az egyházi évkönyveken kívül főleg hazai eszközökre szorítkozik, s kritikája nem annyira az adatok megigazítása, mint inkább a történetek erkölcsi megítélése körül munkás, lómai érzülete, az erény és nemzetének rendíthetetlen szeretete, szegénysége daczára függetlensége minden külső tekintetektől, s az a komor és bátor nyíltság, melylyel a korokat és embereket bírálja, tiszteletessé teszik őt, művét pedig mint e lélek kifejezését, örök becsüvé. Előadása antik egyszerűségű, rövid, szinte a lapidár irályig; s bár a kútfők gyakori beszéltetése miatt egyenetlen, annál közvetlenebb.» Mikép hatott Virág e műve a maga korában, ma már alig tudjuk megítélni. Ő iskolaalapítóvá vált ez által, s ebben van érdeme és halhatatlansága. Horváth Istvánban ő élesztette föl a nemzeti szellemet a történetírásra; s Horváth Istvánnak köszönjük Szalay Lászlót. «Gyümölcseikről ismeritek meg őket» — mondja a biblia, az erkölcsi tettek szerzőiről; s ezt mondhatjuk az irodalmi művekéről is, kiknek legfőbb érdeme nem mindig saját írásaikban, hanem abban áll, a mint a nyomaikba lépőkre hatottak ; a mint szellemet ébresztettek és irányt adtak, s e kép Virág is, utódaiban és szelleme gyümölcsözésében ismerszik meg. S mindez még együtt sem meríti ki az egész ember képét és összes hatását. Nem, hogy a költő és a történetíró mellett, még a papi és egyházi irat, prédikáczióival s ájtatossági irataival, emlegessük; hanem «a szent keblű öreget» az e század első negyedebeli irodalmi hősök legtisztesebb és legrokonszenvesb alakját, a ki — bár kerülte — ellenállhatlanul központtá vált valahol megjelent s a szerzetes szent komolyságával az ember édes nyájasságát egyesítve, még tréfáiban s olykori ártatlan dévajkodásaiban is mindig az igazat hirdette és terjesztette. Midőn Vitkovics, kinek emlékét Egerrel együtt az egész haza csak nemrég ünnepelte, Pesten házat nyitott az irodalom embereinek s oly szükséges — és következéseiben oly áldásos — központi érintkezést teremtett, melyhez a Kazinczy triásza s az akkori összes irodalmi erők csatlakoztak, — a buda-tabáni remete nem csak nem hiányzott a körből, de annak legszeretettebb és legtiszteltebb tagja lőn. Ha belépett, felé fordult minden szem és szív ; tiszta s fenséges tar homloka, gyér fürtöktől körüllengve, tiszteletet parancsolt, édes ajka vonzott; — ha távozék: Theodora, a ház asszonya, a kapuig kisérte s kézcsókkal bucsuzék. Valami oly lebilincselő volt egyéniségében, a mi mindenkinek imponált a nélkül, hogy fájdalmasan éreztette volna felsőbbségét. Az ifjabb nemzedék, mely még akkor próbálgatta a hírnév szárnyaira emelkedést, Toldy, Bajza, Vörösmarty, hódoló tisztelettel vették körül «a szent keblű öreget» s önkénytelenül meghajoltak előtte. Virág munkáit túlszárnyalta az idő. Mint költőt már Berzsenyi és Vörösmarty elhomályosították; Petőfi és Arany végkép feledteték; mint történetírót Szalay és Horváth tették fölöslegessé. De a szellem, melyet életével s írásaival hirdetett, élesztett és terjesztett, a nemzeti szellem megelevenítője s ujjászülője lőn irodalmunknak, s ebben van elévülhetetlen érdeme, ebben igazi halhatatlansága! —á—r— A budai ház, melyben Vir»? lakott és mesehalt. DRÁMAI TÖREDÉK. PETŐFI SÁNDOR KIADATLAN KÉZIRATAIBÓL. ELSŐ FELVONÁS. I. JELENÉS. Nyilvános kert Eperjesen. (Egyfelől teritett asztalok mellett csemegéző urak és hölgyek, másfelől terítetlen asztalok mellett iddogáló kézművesek és köznép. Sétáló csoportozatok. Komédiások. Katonák. Könyvárus, pinczér, stb.) Lakatos. Arany vasárnap ! gyémánt idő ! annyi felhő sincs a láthatáron, mely árnyékával befödne egy kis pénzt. Az ég olyan szép szinü, olyan tiszta kék, mint a te ruhád, leányom. Leány. No lásd, apám, mégis hogy czivódtál, mert nem hoztam magammal esernyőt. Lakatos. Hja, lányom, ne vedd rossz néven az atyai sziv aggodalmát. Csak ugy lehetett volna eső, a mint jó idő van. S tudod, milyen drága volt a ruhád: tiz poltura hiján kétszáz máriás! Hanem hiszen ki is tesz ám magáért. Beillenél vele amoda a másik oldalra az urak közé, s talán az a viganó sem volt különb nála, melyet azultán küldött Zrínyi Ilonának. Szabó, Jézus Mária szent József! Lakatos. Mi a kő lelte, szomszéd uram, hogy akkorát kiált? és mint elsoppadt! Szabó. Kiált! elsáppadt! talán bizony nincs okom reá? Kereken kimondom, szomszéd uram, azt a nevet ne emlegesse itt, vagy ha kedve van róla beszélni, hát mondja meg, s én elhordom magamat, aztán emlegetheti, nem bánom, de míg egy asztal mellett ülünk, válogassa meg beszédét. Semmi kedvem sincs börtönbe jutni, vagy épen akasztófára. Lakatos. Megvallom, hogy vigyázatlanság volt őt említenem. Az én istenem, milyen rettentő idők! egy szó tönkreteheti az embert. Az ördög bújjék minden pártütőbe, minek is vannak a világon ? Kedves hazám, Katzenellenbégen, mért hagytalak el tége-