Vasárnapi Ujság – 1880
1880-11-07 / 45. szám - Az «Orlovo bojeste». A sasok harcztere (képpel) Feszty Árpád 741. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Álom 741. oldal / Költemények - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Az őrágyhoz 741. oldal / Költemények - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Bosszu 741. oldal / Költemények - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Elválás 741. oldal / Költemények
45. SZÁM. 1880. xxvix. ÉVFOLYAM. Petőfi ifjukori kiadatlan költeményeiből. Lapunk 43-ik számában közöltük Petőfinek azt a tiz ifjúkori kiadatlan versét (a 12-ik, a «Kuruttya» czimű lapunknak még 36-ik számában jelent meg), melyeket a költő által sajátkezüleg irt kis füzetben Neumann Károly nyugalmazott lelkész ur, Petőfinek Aszódon lakó- és Selmeczen tanulótársa küldött be hozzánk. Neumann úz e füzethez még egy kettéhajtott negyedik lapot is mellékelt, melynek négy oldala szintén oly költeményeivel van beírva Petőfinek, a melyek még eddig nem voltak közölve. A lap erős, kissé már sárgulásnak indult papír. Első oldalán egy siketnéma abc látható, mely szintén a Petőfi rajza. Erre vonatkozólag Neumann úr a következőket írja nekünk: «Tisztelt Szerkesztő Ur! A papírlapon, melyre Petőfinek Sólyom Sándor aláírása négy verse van írva, egy siketnéma abc látható. Ezt Petőfi Sándor körülbelől 1836-ban Aszódon, hol 3 évig lakott boldogult anyámnál mint algymnáziumi tanuló, az iskola könyvtárából kivett s általunk szorgalmasan olvasott «Fillértár» czimű képes újságból rajzolta ki s adta volt nekem. Midőn aztán mintegy öt évvel később Pozsonyban nálam tartózkodott, már jókora verskészletéből több darabot elszavalt nekem. «Le vannak-e ezek írva?» kérdem. «Nincsenek! —mondás, — minek? tudom mind könyv nélkül». «No hát akkor írd le az én kedvemért!» kérem, elébe tévén a még Aszódon tőle emlékül kapott s híven megőrzött siketnéma abc-és papírlapot. Az én jó Sándorom nem sokat kérette magát: leült s addig föl sem kelt, mig az elébe tett papírdarab üres terét «Az őrágyhoz», «Bosszú», «Elválás», és «Álom» czimü négy versével tele nem irta. Igy jutottam a siketnéma abc-és lapra irt versekhez.—Arad, 1880. okt..27.—Neumann Károly.» A négy költemény a kettéhajtott papírlap négy oldalát betölti, s három alatt áll ott a Sólyom Sándor név. Mi a «Bucsu» aláírását közöljük itt hű másolatban : A versek következőleg hangzanak : Az őrágyhoz. Égig emeljen bár a' játszi szerencse' kegyelme, És legyen első rang rangom az isten után; 'S bár csak azért szüljön két India kincset özönnel, Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém ! Durva faalkotmány ! emléked nem leszen irtva Szűmből 's akkoron is hajlik öledbe fejem ; Hisz te az ínségnek mikor éje boronga körűlem 'S hervasztott a' bú, balzsamos enyhet adál. Enyhet adál az élő vad kínok' örömtelen ifja Leggyönyörűbb álmit kebleden álmadozá. Boszú. Kecses tavasz virúla; Vidám tekintete Berkemnek kebelébe Rózsákat ültete. Mosolygtak a' tavasznak Bár gyermeki felém, 'S én a' bibor bimbókat Enyelgve tördelem. De látta a' leányka Könnyelmű tettemet, 'S testvéreit beszúlva — Kitépte szívemet. Azóta létem árva, Kietlen, pusztaság, Mint, mellynek elraboltam, Diszét, a rózsaág. Sólyom Sándor Elválás, Vert az óra, Halnak a' remények, Kik szivembe Hajnalfényt hintenek; Szebb jövendő' Tiszta hajnalfényét, Melly keblemnek Éjjelét űzé szét. Vert az óra! A' szörnyű ítélet: «Elszakadni Mindörökre tőled, Lány! szerelmem' Nyájas tavaszában!» Zúga hozzám Rémes kongásában. Szűm nyugalmát Ismét hol találja, Messze tőled Keblem' ideálja ? Honnan int a' Csendes béke' réve, Honnan int a' Bujdosó elébe ? A' mosolygva Kedvező szerencse Pályád' édes Örömökkel hintse, Mig én búban A' széles világot Átfutom, nem Lelve boldogságot. Sólyom Sándor: Álom. Kór valék, fájdalmaimnak Szenvedem nagy kínjait; Jött az éj szelíden végre, S könyörülve békességre Álmaim karába vitt. És láttam ott A' szőke lányt, Nem hidegen Már szám iránt; Hozzám voná A' szerelem, S' egetlele E' kebelen, 'S én piruló Láng alakon Mézcsókjait Lecsókolván. És újra csók, 'S meg annyi csók, 'Solly édesek ! 'Solly lángolók !! Uly álmokat adjatok, isteneim, És marhat a' fájdalom, a' fene kín ; Én tűrni fogok, — valahára talán Majd égi való jön az álmok után. Sólyom Sándor. Az „Orlovo bojeste". (A sasok harcztere.) Csak nincs szebb a mi magyar rónánknál, ahol csalitos legelők, gazos ugarak váltakoznak ingovánnyal, melyekben sűrűn ágaskodik ki a megsárgult nád közül a sötétszinü buzogány. Füzesei rengve tükröződnek vissza a fehér meg sárga virágú nympheákkal ellepett vizben. Itt szeretek ábrándozni, lesve a kacsákat s örülök szörnyen, ha egy-egy gém vagy gólya száll le a vizbe puskalövésnyire. Eszembe sincs bizony arra lőni, hanem előveszem a vázlatkönyvet meg a czeruzát és ha azzal eltalálom, hát annak jobban örülök, mint ha tiz kacsát hibázott volna el a puskám. Hanem az ilyen ábrándosan szép vidéknek van egy nagy bibije, az, hogy ha odafenn a németeket sok esővel találja megáldani az úristen, hát annak mindig mi isszuk meg a levét. A sok hegyi esőtől megárad a Duna, visszaszorítja a Vágót, s annak a vize úgy megdagasztja a legkisebb pocsolyát is, hogy bizony tengernek nézné az, a ki még ilyet nem látott. Egy nap, egy éjszaka elég idő arra, hogy az egész határ festői motívumai mind viz alatt álljanak. Ilyenkor aztán mit tehet a festő egyebet, fölszedi a sátorfáját s megy olyan helyre, ahol viz nem érheti utol rajzolgatásai közepett. Igy jártam az idén is többedmagammal, jámbor németjeimmel, akik Bécsből vetődtek hozzám, hogy a szép Magyarország «Gottverlassener» sasaiban gyönyörködhessenek, s kileshessék festményeik számára a pusztának festői gonosz szándékokkal még eddig meg nem támadott szűzi bájait. De megjártuk vele. Alig kezdhettünk a vázolgatáshoz, a puszta mintha felháborodott volna fenséges nyugalmának ilyen megzavarásán, kiöntötte minden vizét, hogy mi másodnapon egyetlen egy kész vázlat nélkül voltunk kénytelenek tovaszökni haragja elől. Menjünk hát a hegyekbe, az majd csak megtűri hátán a festőt. Egyik vendégemet, Lichtensfels Ede bécsi tanárt és akkor kérte föl egy bécsi előkelő társaság, hogy egy album számára, mellyel ők a trónörököst akarják mennyegzője napján megörvendeztetni, egy pár aquarellképet fessen, még pedig egyes szlavóniai részleteket, ahol a trónörökös a mult nyáron gróf Chotek birtokain sasokra vadászott. Útitársául szegődtem, s két napi utazás után Csereviczen voltunk. A vizes nádasból, kacsák, gólyák, guvatok közül,száraz sziklás hegyeken, sasok és keselyűk között. Kellemes a kacsa les, de a sasvadászat mégis csak különb mulatság. Körülbelül olyan a különbség a kettő között, mint amennyire különbözik a kacsa a keselyűtől. A trónörökös «Tizennégy nap a Dunán» czimü művében lelkesedéssel, sőt sok helyen egész elragadtatással beszél a szlavon erdők vadon szépségeiről, a számos és gyönyörű vadról, a melyek az erdőkben fészkelnek s tanyáznak. Természetesen mi is nagy érdeklődéssel siettünk az erdős hegyekbe, különösen oda, ahol a sasok és keselyűk tartják sziesztájukat, s marakodnak gyakran a préda fölött. Ez az úgynevezett „Orlovo bojeste". Hosszú hegyláncz, az úgynevezett Orlovac-hegy oldalán, vagyis inkább tetején van egy kiálló, sziklákkal ellepett, kopár darab, melyen alig nő valami, csak olyan kis bozót, az is csak satnyán. Vén tölgyfa nyúlik az ég felé, mintegy sóhajtás, mely szabadulni kíván a sziklák közül, az is kiszáradt, lekopaszodott; alantabb egy szikla mellett is nyomorkodik egy letarolt facsoport, lombja sincs. Az ilyen fát szereti a ragadozó egyiknek madár, erre szívesen telepszik le pihenni, mert bármikor könnyen röppenhet fel róla; azért is szállnak ide sziesztáim, ha már a balra fekvő bácskai vagy a jobboldalon terülő szerb síkságon felfalatozták ragadozmányaikat, a fiatal nyulakat s csibéket, a vadászok és gazdasszonyok méltó bosszankodására. Ölnyi átmérőjű fészkeiket a legmagasabb helyeken az erdőből kimagasló fák tetejére rakják erős gályákból; tavasszal, míg fiaik a fészekben vannak, oda hozzák a talált martalékot, de ha a fiatalok már kirepültek, akkor a jövő tavaszig nem keresik föl többé a fészket, hanem az «Orlovo bojeste»-on tanyáznak. Sajátságos bizarr benyomást kelt fel az emberben e sivár, rideg, szürke sziklacsoportozat kiszáradt fáival. Egészen sasoknak való hely s azok ritkán hiányoznak onnan. A tájképben majd mindig benne van a hozzá illő staffage. Csakhogy ezt a staffaget sem lelőni, sem lerajzolni nem olyan könnyű mint a gólyát, vagy a gémet, mert a sasfaj nem bír azzal a filozófushoz illő nyugalommal, mintj. o. a gólya , a legkisebb rezzenés is elriasztja őket s ha a leshelyen — amit egy-egy szikla aljában faágakból, gólyákból csináltunk, csak egy kissé megvillant is fegyverünk csöve, éles tekintetükkel rögtön észrevették s akkor aztán leshettük őket. Órák hosszáig is elhallgattuk a legnagyobb csendben messze elható vijjongásukat, míg aztán a kitett dögre le-lecsapott egy-egy. Rajzolásukról persze szó sem lehetett. Nagy szerencse volt, ha lövéshez juthattunk. Ha nem talált a golyó, ami gyakran megesett, ismét hosszú időre elriadtak. Komikus látványt nyújtott fölszállásuk a földről. Hirtelen fölrepülni a