Vasárnapi Ujság – 1882
1882-12-31 / 53. szám - Szemere Miklós. A vadon költészete 847. oldal / Költemények - Szemere Miklós. Ivó czimborák 847. oldal / Költemények - Szemere Miklós. Kandallómnál 847. oldal / Költemények - Szemere Miklós. Sok rosz után egy jó 847. oldal / Költemények - Petőfi első szónoklata. Cs. I. 847. oldal / Történelem, régészet és rokontárgyak
VASÁRNAPI ÚJSÁG. Rengő habot iszik ott a part; Vércsöppeket itt a görbe kard ; Tűzszikrákat a sötét korom; Villámot a szomjas bére zárom; Harmatot a völgynek ibolyája ; Tajtékot a büszke mén zablája.— Ezüst zápor csöppet iszik Alattam a patkónyom ; S én felette a nyeregben — Édes aranybort iszom. * 847 szedi a strófák első sorait s a költő irodalmi jártasságának ép oly bizonysága, mint kiapadhatlan humoru szeszélyének. Irodalmunkban kevéssé mivelt nem a rhapsodia, s ebben Szemere Miklós a legkitűnőbb; csapongó, lelkesedő, messze száguldozó szelleme jól találja magát e műfaj bilincstelen s törvényt csak magának szabó szabadságában. Kötetlen forma (amit úgy is szeret), pusztán a rhythmus némi kapcsai által tartva össze, s kötetlen képzelődés: ez az ő eleme. Jellemző tulajdonai egész pályáján át (1840-ben lépett föl először) híven elkísérik, de az irodalmi izlés változásai csinosítólag, fejlesztőleg hatottak szellemére. Kár, hogy e fejlődést a jelen kiadásban majdnem lehessen kísérnünk. A költemények minden rendszer nélkül vannak egymás mellé sorozva, idősorról (ami a leghelyesebb volna) szó sincs; összevissza vannak az ötvenes, hatvanas, meg a negyvenes, meg a hetvenes évek versei. Tárgyrokonság sem volt a rendezés vezérelve. Még az is megesett (mi kettőt találtunk), hogy egy és ugyanazon költemény kétszer van fölvéve; igy a «Völgy és bérez» (I. 18.) és «Küzdő férfi» (II. 265.), meg ismét a «Mi kéne ha vóna» (III. 27.) és «Öreg sziv unalma» (III. 156.) csak egymást ismétlik; ez egy kis gondatlanság, nem több, de akár időrendi, akár tárgyi rendezés mellett meg nem eshetett volna. Azonban ez csak kis hiba. A mezőn is tarkánbarkán össze-vissza kelnek, nyilnak a virágok. S valóban a Szemere költészetét hímes réthez, vadvirágos mezőhöz lehet hasonlítani leginkább! Adjuk a gyűjteményből mutatványul a következő négy költeményt. Kandallómnál . .. Kandallómnál ülök, ég a Piros tűz benne ropogva. Hol a költő, kinek lelke Mind halálig igy lobogna?! Be szép élet, fényes élet! Mint irigylem vidám lángját! Hamar elhal, de amig él, Ragyogón éli világát. Ki-kipattan fel-felszökken Jó kedvének tűzszikrája, Mentül gyászosb és üldözi, Annál tündöklőbb arczája. Szabad lelke mint nem nyugszik! Miként tör minden gáton át! Magasra, mentül magasbra Villogtatja súgó szárnyát. Szeretője ... zöld fenyőlomb , Átöleli szenvedelme, A legédesebb kínok közt Emészti el lángszerelme, Égő ajka égő ajkán, Lelkeik egymásba forrnak, Még egy villám! s a halálba Együtt egyszerre rohannak. Hah szép halál, fényes halál!.... A sors így engedjen halnom, Mosolyogva lépnem sírba, Haldokolva is lobognom! Életem, ugy is ... . oly sötét! ... De nem ! kinek vidor lelke Világok sötét pályáján, Annak ... fényes volt élete. Sok rossz után egy jó. (Hegedüszóban szép mese.) Azt álmodtam : madár lettem, Feleségül hollót vettem , Megjártam ! csak a mi csillog Volt bálványa, nem a férje, Arany perecz, arany gyűrü, Drága gyöngyök, s több e féle ; Magamtól hát elkergettem. Hogy ettől megmenekedtem, Feleségül héját vettem ; Ezzel is meggyűlt a bajom : Fenhéjázott, lábán se járt, Hiú gőgje mindenkivel Örök perre, csatára szállt; Fogtam, ezt is elkergettem. Hogy ettől megmenekedtem, Feleségül szarkát vettem : Szarka asszony, léha asszony! Csergő nyelve mindig darált, Tarka-barka szoknyájában Untalan csak vendégre várt; Fogtam, ezt is elkergettem. Hogy ettől megmenekedtem, Feleségül gólyát vettem: A pogánynak se kívánom : Kelepelt a szája egyre, Nap nap mellett, kígyót, békát zúdított árva fejemre; Fogtam, ezt is elkergettem. Hogy ettől megmenekedtem, Feleségül zsolnát vettem : Ez hozott még bút nyakamra ! Szive értem mit sem érzett, Kaczér vágya innen-onnan Lopkodta a tiltott mézet; Fogtam, ezt is elkergettem. Hogy ettől megmenekedtem, Feleségül gerlét vettem: Ez meg egész a csömörig Csókolódott, nyögdelt folyvást, Hű volt, de ki ne unná el Ezt az örök turbékolást! Fogtam, ezt is elkergettem. Hogy ettől megmenekedtem, Feleségül baglyot vettem: Ez álmos volt nappal egyre, S éjjel . . . hány van ilyen asszony ! .. Mint kisértet csötlött, botlott Hol kamrában, hol a padon. Fogtam, ezt is elkergettem. Végre mégis jóra leltem, Feleségül — fecskét vettem: Gyöngéd anya ; kisded fészkét Nem cserélné palotával; Játszi, kedves, minden gondom Elringatja víg dalával; Holtig maradt ez mellettem. A vadon költészete. Édes kürtöm! te kit a juharnak görbe Agáról metszettem egykor a vadonban, S karcsú hangos öblöd gondosan kivájva, Fényes barna szijjal körös-körül fontam, Viszhang csábitója, erdők fuvolája, Bérezek közt andalgó lelkem muzsikája ! Ha majd sirba szállok, jobb feküdj mellettem, — Lelkem a jövendőt szomorkodva látja, — Kalmár idők jőnek, kipusztul e korral A vadontermészet egyszerű barátja. Te sötétlő bérez ki fogsz pusztulni egykor! Melynek rám borul most fásd szent homálya. S hol ágas czimerét növeszthesse, nem lesz A szarvasnak többé menedék tanyája . S mit a szomjas vadász szivarczára fekve, Nem lesz nyoma többé záporcseppel telve. Oh csak meg ne érjem a zugó erdőknek, Lelkem menhelyének végső pusztulását! A szentségtelen kéz mindenik csapása Mit reá mér, sebet az én szivemen vág. Még elbájolod bérez ! vadon költészeted ... Tölgyeid százezre még most is rengeteg ! Megfogadva sűrűn csapkodó gályáid közt, még marakodik a dühös fergeteg, Hű8 árnyak közt foly le zúgó patakod még, Titkos éjtől fedve hallgat még a mélység, Döbbentő csendében titkos ige hallik ... Lombjaidon által nem hat a napvilág, Enyelgésök közben az erdők tündéri A vadászt álmában meg-meglátogatják. Ivó czimborák. Nem magamban iszom én, Mint pusztán a vad virág ; Körülvesznek engemet, haj! Vidám ivó czimborák : PETŐFI ELSŐ SZÓNOKLATA. Cs. I. úrtól, a pápai reform, főiskola egykori tanulójától, vesszük e visszaemlékező sorokat, melyek Petőfi Sándor életének egy érdekes epizódját ismertetik azzal a közvetlenséggel, mely csak azok tulajdona, akik együtt élték át az általuk leírtakat, vagy annak legalább élő tanúi voltak. Az 1842-ik évnek valamelyik tavaszi hónapján gyűlése volt a pápai képző-társulatnak, mely állott néhány önmagát kimivelni vágyó jó igyekezetü tanuló ifjúból. Elnöke e kis társaságnak a hírneves Tarczy professzor volt; alelnöke pedig egy jogászfiú: Eöri Szabó Sándor. Gyűléseink abból állottak, hogy néhány önként jelentkező ifjú szavalt s szónoklatát az elnök által kinevezett bírák megkritizálták. Azután a kinek valami dolgozata volt, azt az elnökségnek beadta s a beadott munka egy pár tagnak bírálat végett kiadatott, kik a jövő gyűlésen, a többnyire saját szerzője által felolvasott művet, megbírálták. Fel volt írva a napirendre : Petrovics Sándor szaval, szavalja az «Ólmos botok »-at. Petőfiről, kinek a neve még akkor Petrovics volt, nagyon sokat bizony nem tartottunk, hiszen csak nem régiben is az öreg Bocsor jól leszidta, a históriából való készületlenségeért: «Amire — mondá — nem muszáj ám minden embernek bötüs emberré lenni; van elég tisztességes mesterség, kár annak a kollégium küszöbét koptatni, aki nem akar a betűkkel megbarátkozni». Azonban tudtuk róla, hogy néhány jó zamatú verset irt, — hogy nagyon szegény és hogy nagyon különöz. Azt a később híressé lett költeményt, az «Ólmos botokat», még akkor senki sem ismerte közülünk. Egy kis asztalka volt a szónokok számára kitéve, sok később hírnevesekké vált férfiak próbálták e kis asztalka mellett szárnyaikat. Most is látom lelki szemeimmel, hogyan rontott Petőfi e kis asztalka mellé — két lépéssel hátrább elkiáltva magát: «Halló, tekintetes karok és rendek» —s ekkor öklével ugy csapott az asztalra, hogy az menten majdnem felfordult, •— «utánam csak, majd én elől menendek.") Mint egy meteor, ugy jelent meg a szavaló helyen, azután sistergett; s mi lélekzetünket visszafojtva lestük minden szavát, mely villámlott, dörgött, csattogott, s mikor végezte e szavakon: «Az ásványoknak ón lesz a jele; növényeké a botnak cser nyeje ; s az állatoké — szép renddel menendek : — az állatoké a teás karok és rendek.» Az átalános lelkesedésnek elragadtatása tört ki minden kebelből, — minden ajakról. Meg volt bűvölve a hallgatóság. Minden oly szokatlan, minden oly nagyszerű — a hétköznapiastól oly elütő volt. A szónok egyénisége, fakó képével, villámló szemeivel, ércztelen hangjával, mely sokszor az orrból beszélésig tompa volt; a darab, melyet elszavalt ; a modor, melylyel azt elszavalta, nem tartva szem előtt semminemű szónoklati «fórsrift»-ot, hanem csak ugy keresetlen természetességgel. Birálókul, még az ülés kezdetén, Bárány Gusztáv és Jókai Móricz neveztettek ki az elnökség által. De ki juthatott volna itt szóhoz, vagy ki hallgatott volna meg valami pedáns bírálatot. Maga az elnök, Tarczy professzor felugrott székéből, — odament Petőfihez, — hatalmasan megrázta jobbját, és mint egy dicsőségtől sugárzó orózával mondá: «Nemde, ezt a remek költeményt, önmaga írta?» — Nem, — felelt Petőfi szerénykedve— tegnap kaptam egy barátomtól, Debreczenből.