Vasárnapi Ujság – 1884

1884-08-17 / 33. szám - A kutban. Falusi történet V-r. 526. oldal / Elbeszélések; genreképek - Az uj norvég miniszterelnök (Sverdrup arczképével) 526. oldal / Élet- és jellemrajzok

maiak már huszonhat faját ismerték s hogy Dél-Európában már a legrégibb időktől fogva honos volt, inkább hihető, hogy északról származik. Nagy hátrán­nyal és visszahatással voltak mindig a gyümölcsök történetében a harczok és népvillongások. Ily időkben a kolostorok, mint a béke egyedüli helyei maradtak csak a gyü­mölcsfák menedékei és fentartói. Annyi bizo­nyos, hogy majd minden európai nemzethez, ideértve Németországot is, hol Nagy Károly ho­nosította meg, Olaszországból kerültek a gyü­mölcsök. Híresek voltak itt a Mediciek és a ferrarai bibornok gyümölcsös kertjei Tivoliban. De minden gyümölcs között az alma minden időben legnagyobb szerepet játszott, ugy a mythologiában, mint a történetben. Rokonsá­gát a szőllővel az is mutatja, hogy Dionysost tartották mindkettő első tenyésztőjének s mig a szőllőzőt magának tartotta meg, az almáfat Aphroditénak ajándékozta. Ezáltal a szerelem jelképe lett. Aphrodite három arany almát adott Melaniónnak is, hogy azokkal a gyors lábú Ata­lantát magának nőül megnyerje. Almát, a hes­peridák aranyalmáját kapta ajándékul Junó is, Gaeától, mikor Zeus­szel menyegzőjét tartotta; ezt hozta el később Herakles a hyberboreák or­szágából, hol három hesperida s egy százfejü sárkány őrizte. Az északi regékben alma képezi az ásá­k ételét s Iduna az őrizőjök. Az északi fel­fogás az anyakebel és a tápláló szeretet jelké­pét is összekötötte vele, s egy kereszttel felette a birodalmi almává, a világuralom látható jelévé emelkedett. Az alma mindenesetre régibb gyümölcs a körténél. 1643-ig már Európában 128 almafajt termeltek. Ekkor kezdődött a körte vetekedő népszerűsége, melynek csakhamar előnyt adtak a fogyasztók és termelők. De a Calville- és Ba­tulon-almák üde és húsos zamata, a Páris-almák plasztikai tökélye, az eper-, tányér-, jeges-, vaj- és kormos-almák illatos különfélesége azért még mindig kiváló csemegék gyanánt szolgálnak asztalainkon. Mi több, a jövő is az almáé. Mi­nél inkább folytatja a fillokszerű pusztításait a szellőzők közt, annál valószínűbbnek látszik az a föltevés, hogy a jövő pezsgője nem más, mint­­ az almabor lesz. Egyébiránt az idei hőségek azzal biztat­nak, hogy ez idén legalább még nem lesz ok a bor surrogatumairól gondoskodni. A nagy me­leg meg fogja adni a fürtöknek a maga zamatát és czukortart­almát. Gondolhatni, milyen lesz majd az eredmény ily kedvező körülmények között különösen ott még, hol nem a mennyi­ségre, hanem a minőségre vannak szüretelésnél fő tekintettel. A­hol csak azokat a fürtöket sze­dik le, melyek teljesen érettek, és ezeket igen finom ollóval, ugy hogy hatvan munkás egy egész napon át alig tud két-három hektoliterre való bort leszüretelni. Ily fáradságos gondosság csakugyan igazolja aztán némely nedűnek rop­pant magas árát. veltebb és politikai érettség tekintetében legma­gasabb fokon álló népek közé tartozik, e békés forradalom által fényes tanúbizonyságát adta erejének s életképességének. Az új minisztérium tagjainak nevei Euró­pában kevéssé ismeretesek, még leginkább szerepelt a király személye körül levő miniszter, Ole Richter, ki az utóbbi hat éven át Norvégia és Svédország londoni követe volt, de hazájukban mind ismert, tekintélyes szabadelvű férfiak s kine­veztetésüket a nép oly osztatlan örömmel üdvö­zölte, mint nálunk 1867-ben az első minisztere­két. Maga a miniszterelnök, Sverdrup János, ki­nek arczképét is közöljük, évtizedek óta vezérfér­fia a norvég népnek s a legutóbbi békés forrada­lomban is az ő rendkivüli tehetségeinek és állam­férfiúi tapintatának sikerült főkép a győzelmet kivivni, megbuktatni a reakczionárius pártot, s létesiteni a különben már régóta demokratikus érzelmű s szervezetű államban a miniszteri fele­lősség minden következményeit. Sverdrup 1816-ban július 16-án született. Anyja már születése után négy év múlva el­hunyt s a fia nevelése főkép nagynénje kezé­ben volt, ki a franczia forradalmi eszmék iránt egész lelkesedést keltett föl benne. Tizenhét éves korában Krisztiániába ment jogot tanulni s 1811-ben nyerte el az ügyvédi oklevelet. Több éven át egy vidéki törvényszéknél működött s e minőségében ismerkedett meg a néppel. 1844- Sverdrup, az uj norvég miniszterelnök. AZ ÚJ NORVÉG MINISZTERELNÖK. A csöndes­ Skandináv-félszigeten, melynek népeiről oly ritkán emlékezik meg a táviró, a jelen évben egy nagy fontosságú forradalom ért végett. Csöndes, vérnélküli forradalom volt; egyszerű emberek, nagyobbrészt a szó szoros értelmében földművelő parasztok szellemi har­cza a király s a hatalmon ülő nagyok ellen. E harcz már több éve foly, szenvedélylyel ugyan, de méltósággal. Az egyszerű norvég parasztok és halászok, kik a norvég storthing tagjainak nagyobb részét képezik, bámulatra méltó szí­vóssággal s következetességgel védelmezték alkotmányos jogaikat a reakczionárius párt ellen, s megtörtént az a parlamentáris életben is ritka eset, hogy a minisztereket, mint a ko­rona tanácsadóit, nemcsak törvényszék elé állí­tották alkotmánysértő eljárásuk miatt, hanem el is ítélték. Oszkár király, ki a reakczionáriusok pártján volt, a Norvégiával personális unióban álló, de különben teljesen önálló Svédországra támaszkodva egész a feszültségig engedte menni a dolgokat, már-már az volt a közönséges nézet, hogy polgárháború tör ki, míg végre a királynak kellett engednie s ez év junius 26-án az ellen­zék végleges diadalra jutott. Nagy esemény ez Norvégia történetében, nagyobb, mint bármi más 1814 óta, midőn az ország függetlensége ki­mondatott. E kis ország népe, mely a legmű­ben megnősült s nemsokára Laurvikba, egy Norvégia déli részén levő kis városba ment, hol mint ügyvéd működött s a munkásosztály segít­ségével 1851-ben a parlament tagja lett. Néhány év múlva Krisztiániába költözött s 1859-ben­­ Akershus megye követévé választatott meg, mely választás azóta folyvást ismétlődött. A norvég parlament (storthing), bár ez országban szüle­tett arisztokráczia nem létezik, két kamarából áll. A 111 követ közül (37 városi, 74 vidéki ke­rületekből) ugyanis egy negyedrész alkotja a felsőházat (lagthing), a többi a mi alsóházunknak megfelelő testületet (odelsthing). Sverdrup, ki már a 60-as évek elején vezérszerepet játszott az ellenzék vezérférfiai között, 1862—71-ig az odelsthing elnöke volt, azóta pedig a storthing elnöke. Mint szónok és vitatkozó kiváló tekin­télyű s ellenzéki korában igen erősen ostorozta a minisztereket, de még tovább is ment, mert a nép fenségét hirdette folytonosan s egyik képvi­selőházi beszédében fölállította az elvet: «Min­den hatalomnak e teremben kell összpontosul­nia.» Mint első felelős miniszter, ő egyúttal az első is, ki a norvég parlamentben hivatalosan megjelenik s társaival együtt múlt július hó elején foglalta el itt székét a nemzet örö­knyi­latkozatai között. Norvégiában, melynek körülbelül hazánké­val egyenlő nagyságú, de részben igen zordon éghajlatú területén alig két millió ember él, a műveltség oly magas fokon áll, hogy e kormány­válság valóban a közszükségletnek felelt meg s az uj alkotmányos korszak bizon­nyal hasz­nos is leend. A már emlitett két férfiún kivül a miniszterek még a következők: Dane Lajos hadügyminiszter; Sörenssen A. igazságügymi­niszter; Haugland B. pénzügyminiszter; Arc­hander S. belügyminiszter; Blix tanár közok­tatásügyi miniszter; végre Stang ülnök és Sverdrup Jakab lelkész, állami ügyvivők Stock­holmban. 530 35. SZÁM. 1884. xxxi. ÉVFOLYAM. A KÚTBA­N. Falusi történet. Az egész falu megdöbbent, mikor a szo­morú esetet megtudta. A férfiak haza szaladtak a mezei munkából, az asszonyok sápítozva ad­ták szájról-szájra, hogy mi történt. Gyenge Balázs uram és Csopak a kut­csináló, épen a kutat igazították az udvaron, mikor egyszerre a kut fala nagy robajjal össze­esett ; roppant porfelleg támadt egyszerre s mind a kettő élve temetkezett sírjába. — Csoda lenne, ha megmenekedtek volna, — mondogaták egymásnak. — Próbáljuk meg mégis, hátha kimenthetjük őket. Rögtön munkához láttak. Nem csoda; Ba­lázs bácsit nagyon szerették a faluban, nem sok família volt a környéken, a­melyiket egy­ben-másban a maga lekötelezettjévé ne tett volna. Csupak is derék, pompás egy fiu volt, legfölebb... no tudják, egy kicsikét duhaj, de hát ki gondolna most erre? A borzasztó szeren­csétlenség, melynek áldozatául estek, minden­kit nagyon megdöbbentett. Az asszonyok imád­koztak. Még az éjszaka beállta sem szakította félbe a munkát. Fáklyákat gyújtottak s a mellett dolgoztak egész addig, mig a hold éjféltájban kibukkant. — Várjon a Balázs felesége tudja-e már az esetet? — Hát hiszen ott volt, épen ruhákat terit­getett a kötélre. A nagy roppanásra hátra nézett s hallotta még, a mint a szerencsétlenek rémül­ten felordítottak. Menten elájult, azóta nem is tudták fellocsolni. — Szegény asszony! Hogy is szerette az urát, pedig biz a­mi a fiatalságát nézi.... — De olyan is volt az az ember hozzá, mint egy darab kenyér. Nem igaz, szomszéd­asszony ? — Olyan volt az máshoz is, lelkem, hogy az isten nyugtassa meg a haló porában. Eltelt az éj, s még a munkának semmi lát­ható eredménye. Roppant földrakást kellett eltá­volítani s az omladás bizonyosan nagyon mé­lyen történt. Mindenkit csüggedés fogott el. — Ej, szó sincs róla, hogy idején készek legyünk. Legjobb lesz, ha imádkozunk a lelke­kért. Végük van. Földre illesztették a füleiket a kútnyilás irányában, de semmit sem hallottak. Pedig a kút fenekén tegnap óta egy ember nyögött kétségbeesetten. Hangja megtört a szá­jától alig féllábnyira eső kőtörmelékeken, de füle a legkisebb neszt is tisztán hallotta feje fölött. A csákányvágás, a taligák nyikorgása, a munkások szóváltása, mindez tisztán, kivehető­leg hangzott le sírjába. Ez az ember Csopak, a bútcsináló volt. Egy roppant kő, mely estében őt is magá­val rántotta, két kiszögellő falban akadt fenn, s mintegy két lábnyi átmérőjű üreget képezett, melyben Csopak összezsugorodva lapult meg. Azóta ebben a helyzetben volt kénytelen ma­radni, lehorgasztott fejjel, térdeit szájáig emelve, de még lélegzetve. Keskeny, hosszúkás nyílás némi levegőt juttatott be még hozzá. — Istenem, istenem ! — ismételgette szü­netlen, — édes jó istenem, ne hagyj igy el­veszni !... Rajta, fiuk, rajta ! hiszen még meg­menthettek. Még élek. Oh! be derekasan dol­goznak. Jól megy. Aha! Mindjárt sikerül... De hát mért hagyták abban? Nem halljátok, hogy még van remény? Emeljétek ki sírjaink­ból mindkettőnket. Mert ketten vagyunk, egy öreg emberrel, a­kit mindnyájan szerettek, Ba­lázs bácsival,... mentsétek meg őtet, mentsé­tek meg!... Beszéljen hát Balázs bácsi, mért nem szól egy kukkot sem? Meghalt volna? Nem, nem halt meg. Nem akarom, hogy meg­haljon, mert akkor itt hagynának engem egye­dül !... Isten, kezeidbe ajánlom lelkemet. Mi­atyánk, ki vagy a mennyben... Ki akarok menni innen, tüstént. Élni akarok. Hiszen oda­fenn világosság van, zöld fák és kék ég! — És a­kiket szeretünk, nem igaz Csopak ? — Balázs bácsi! Hát nem halt meg ?.... Meg vagyunk mentve De miért hallgatott annyi idő óta ? — Szeretteink is ott fenn vannak, nem igaz Csopák? — kezdé újra az előbbi hang. — Oh milyen szép dolog szeretni. Milyen borzasztó dolog a halállal cserélni fel őket, borzasztó halállal. Ugy van-e, Csopák!

Next