Vasárnapi Ujság – 1893
1893-05-14 / 20. szám - Arany Jánosról. Dr. Borovszky Samu 333. oldal / Élet- és jellemrajzok - Arany János: Válasz Petőfi Sándornak 333. oldal / Költemények
20. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. S Arany akkor sem szorult másra, ha idegen nyelven kellett levelet írnia. Angolul, francziául és olaszul egyforma könnyűséggel fogalmazott. A Dante születésének hatszázados évfordulója alkalmával Florenczben 1865 május hóban tartott emlékünnepély rendező bizottsága Aranyhoz írt levelében óhajtását fejezte ki, hogy ez ünnepélyen Akadémiánk is képviseltesse magát s az ez alkalommal kiadandó albumba magyar munka is vétessék föl; az Akadémia elhatározta, hogy Lukács Móricz tiszt, tagot kéri föl képviseletére, a Dante-album számára pedig Aranynak Dantéról írt költeményét küldi meg, több száz példány díszesen kiállított lenyomatban. Toldy Ferencz pedig megígérte, hogy a magyar Dante-irodalmat tárgyazó dolgozatot fog írni. Erről Arany sajátkezűleg írt olasz levélben értesítette a Dante-bizottság titkárát, Ghivizzani Gaetanót. Első titoknoki jelentését Arany az 1865. évi ünnepélyes közgyűlésen tartotta. E beszédje, mely az akadémia évkönyveiben megjelent, hű tükre azon év munkásságának, mely Aranyt a titoknoki székbe szólította. Mily végtelen szerénység a bevezetésben s a beszéd befejezésében ! Amott kétségek mardossák, hogy a kép, melyet nyújtani akar, nem lesz elég hű s a szerinte tökéletlen rajz nem fog megfelelni az akadémia sokoldalú munkálkodásának; emitt a mérték legalsóbb fokára leszálló szerénység, midőn az akadémia halottja iránt rója le kegyeletét s Szalay Lászlóról emlékezik, «kinek elvesztése mint tisztviselőé is — úgymond — mennyire érzékeny csapás intézetünkre, semmi sem hirdeti hangosabban, mint épen az ellentét, hogy én állok megürült nyomán!» Tizenkét évig volt Arany az Akadémia főtitkára. 1877-ben mind inkább érezvén egészsége hanyatlását, lemondott főtitkári hivataláról. Lemondó levele a következőleg hangzik: Nagyméltóságú gróf Lónyay Menyhért elnök úrhoz , és a Magyar Tudományos Akadémiához intézett alázatos lemondó levele a bentírt főtitkárnak. Nagyméltóságú Gróf, Elnök Úr, Tekintetes Akadémia! Erőm hanyatlása mindinkább s napról-napra meggyőz arról, hogy a Tekintetes Akadémia iránt csak az által teljesíthetem már legjobban, kötelességemet, ha a főtitkári hivatalról, melyet a T. Akadémia érdememen kivül rám ruházni kegyeskedett, valahára lemondok. Midőn — már csaknem tizenkét éve — a Tekintetes Akadémia bizalma által ösztönözve, a titoknoki állást elfoglalni merészeltem , gyöngeségim érzetében már akkor kijelentem, hogy szolgálatomat csupán kisegítőnek, rövid ideig tartó kísérletnek óhajtom vétetni, helyemet átengedendő avatottabbnak, mihelyt a T. Akadémia bizalma ilyenben öszpontosul. A Tekintetes Akadémia kegyes elnézése és támogatása azonban lehetővé tette nekem e hivatalt mostanig folytatnom, miért legforróbb hálámat nyilvánítom. Méltóztassék tehát a főtitkári választás iránt oly módon intézkedni, hogy szünidő után, az ülések megnyíltával, helyemet már utódom tölthesse be. Mély tisztelettel maradván Buda-Pesten, 1876. június 7-én Nagyméltóságod és a Tekintetes Akadémia alázatos szolgája Arany János, főtitkár. i * Az akadémia, mint tudva van, nem fogadta el Arany lemondását; helyettesítéséről gondoskodott s egy évre szabadságot adott neki. Arany 1878-ban ismételte lemondását, melyet az akadémia akkor sem fogadott el s még egy évre meghosszabbította szabadságát. 1879-ben harmadízben kérte fölmentetését a titkári hivataltól; az Akadémia akkor elfogadta lemondását,s minthogy kitűnt, hogy főtitkári fizetését, amelyet az alapszabályok 58. §-a élethossziglan biztosított neki, már a lefolyt két év alatt sem vette igénybe, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után sem fogja elfogadni, határoztatott, hogy legalább az akadémia palotájában általa elfoglalt lakásnak további megtartására kéressék föl s egyszersmind tiszteletbeli főtitkár czimével ruháztatott fel. De Arany rendeletében a lakást sem akarta ingyen. Végezer forintot hagyott az Akadémiának mintegy megtérítésül a haláláig élvezett lakásért. Az akadémia ezzel az ezer forinttal kezdte meg emlékszobrára az aláírást. Dr. BOROVSZKY SAMU. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 333 ARANY JÁNOS ÉS PETŐFI SÁNDOR. Gyulai Páltól. A barátság, a mely a két költőt összefűzte, épen oly nemes volt, mint őszinte. Mily különbség köztök s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem, a kinek a daczban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, a ki kerüli a zajt s inkább magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik önmagában, erőszakos, kíméletlen s ezt mintegy kötelességének, elvi szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny, s épen úgy lehangolja a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örül vagy búsul, szeret vagy gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csendes búskomolyságba merül s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad s csak a külső körülmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével, szenvedélyeivel vonzza magához az embereket. Arany a férfiúi erények tisztes méltóságával. S költészetükben is hasonló ellentéteket találunk. Petőfi lyrikus, egészen alanyi, aki elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit önti ki s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, a ki lyrai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harczosa is egyszersmind, a ki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és politikai intézményeket. Arany inkább a múltban él, mint a jelenben s inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérleni. Petőfi élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell telnie, hogy megáradjon költészete s akkor sem mindig árad meg. Petőfi az önkéntesség ösztönével teremt s gyakran inkább csak homályos sejtelem vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb, változatosb, festőibb, Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi izlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával. Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré; amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült fölindulásait, eget ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait is, emekben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét, csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerűségében. De ez ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja lobogott bennök s a magyar népköltészet ugyanegy sugalmain lelkesültek. Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemök és költészetük ellentéteinek némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét, mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert soha sem ismert tisztább szivet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi némely különcségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés túlságai és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, ami benne többé-kevésbbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt; Petőfi Aranyban a nemes nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, aki oly sok barátjával összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők nemzedéke csak egyszer lát s többé:*soha. Sírját nem tudni, hol van. Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel és több madár zeng ott a ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténkint ébren is hallja könnyű lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át folyvást kiséri. Harmincz év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla, mint a kit a hellén kor rég méthoszi alakká emelt volna, de így is varázs övezi emlékét; míg kortársait az idő aggítja, ő mindinkább ifjul, szelleméből semmi sem vész el, firól fira száll, mint egy közös eszme. Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva élt s rég óta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És épen azon nap reggelén lett rosszabbul s egy hét múlva épen azon déli órában halt meg, melyben barátja érczszobra fölemelkedett a Duna partján. De bár a sors oly korán elválasztotta őket egymástól, a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi költői alakjukat, mint egykor ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára, Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg. Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyúdörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi könnyét, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre fönmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól. VÁLASZ PETŐFI SÁNDORNAK. Arany János költeménye. Zavarva lelkem, mint a bomlott czimbalom ; Örül a szívem és mégis sajog belé, Hányja-veti a hab , mert e nagy jutalom ? Petőfit barátul mégsem érdemelé. Hiszen pályadíjul ez volt kitűzve ... Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem vetem vala tűzbe: Mert hogyan lett volna nyerni reménységem ? És mily sokat nyerek. Pusztán a pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog : De hát a ráadás ! Lelkem lelkéig ér Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok. S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa. Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadok, Otthon leli magát a jaki mon dala. Akartam köréből el-kivándorolni. Jött a sors kereke és útfélre vágott S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közöl szedtem egynehány virágot. Jöttek a bogondok úti czimborának, Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen, Én koszorút fűztem, ők hamiskodának, Eltépték füzérem fél elkészültében. Végre kincset leltem : házi boldogságot, Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni; És az Iza partján ama hű barátot* . . . Nem is mertem volna többet reményiem. Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget és világit lelkemben leveled : Ő mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa, Mily igen szeretlek téged s őt is veled. * Szilágyi István, Máramaros-Szigeten.