Vasárnapi Ujság – 1895
1895-06-02 / 22. szám - Endrődi Sándor: Zsigmond király aranyai 350. oldal / Költemények - Egy Petőfi-reliquia. Közli Baráth Ferencz 350. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
350 sen Parisban együtt lennie. Ez érdekes adatok közül kiemeljük a következőket. Bizonyos, hogy gróf Goluchowski Agenor a magyarok iránt sokkal több jóindulattal viseltetik, mint gróf Kálnoky Gusztáv. 1885-ben, mikor az országos kiállítás megtekintésére Budapestre jöttek a lengyel vendégek, s Goluchowski a lembergi és bécsi lapokból olvasta, hogy milyen meleg ovácziókkal fogadták nálunk a lengyeleket, meghatottan mondotta: — Igazán jól esik látnom, hogy a magyarok és lengyelek közötti régi, évszázados barátság ma is megvan épen úgy, mint régen. Mi, lengyelek, nagyon szeretjük a magyarokat. Goluchowski nemcsak szavakkal erősítgette a magyarok iránti jóindulatát. Amit állított, azt tettel is bebizonyította. Így például nagy figyelemmel kísérte Parisban az ott levő magyarokat, jelesül az egyetemi tanulókat és művészeket. A legapróbb ügyes-bajos dolgokban is eljárt. Tudok rá esetet, hogy a magyar közoktatásügyi miniszternél ő maga támogatta egy Párisba szakadt szegény, de jeles egyetemi hallgató folyamodványát, amelyben Párisban tanulása idejére ösztöndíjat kért. Meg is kapta. A párisi nagykövetségnek számon kell tartania a Párisban tanuló magyar egyetemi hallgatókat, kivált azokat, akik állami ösztöndíjjal mentek ki oda, s ezeknek a magaviseletéről jelentést kell tennie a magyar közoktatásügyi miniszterhez. Mielőtt Goluchowski Párisba került, e jelentések egy rovatos ív száraz kitöltéséből állottak, de már Goluchowski alatt e jelentő ívek vaskos memorandumokká fejlődtek. A Párisban élő magyar festőket is pártolta, sőt megrendeléseket is szerzett számukra. A párisi magyar munkások között is nagyon népszerű volt Goluchowski gróf. Tiszteletbeli tagja volt a magyar egyesületnek; annak valamennyi estélyén megjelent s mindig vitt magával néhány előkelő franczia vendéget is. Az osztrák-magyar segélyegyletnek szintén elnöke volt s ebben az állásában volt legtöbb alkalma a magyarok iránti érzelmeit dokumentálni. Párisban élő híres zeneszerzőnknek, Bertha Sándornak, aki az osztrák-magyar segélyző-egyletnek szintén egyik legbuzgóbb tagja, akárhányszor mondotta: •• A magyar még mint munkás is kiválik egyéb munkások közül. Míg a németek, olaszok, csehek és oláhok tízszer is megfordulnak itt egy évben segélyért: a magyar munkás csak kétszer jön. Akkor, mikor segélyért jelentkezik, s akkor, mikor a segélyösszeget visszahozza. Arra nem volt még eset, hogy magyar munkás csak egyszer fordult volna meg nálunk. Ilyen, igazán szép véleménye van Goluchowskinak a magyarokról. Azt vetik a szemére, hogy Bukarestben nem fejtett ki elegendő erélyt az oláhok magyarellenes agitácziójával szemben. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Goluchowski a fölülről kapott utasítások értelmében volt kénytelen magatartását szabályozni. Azt is állítják, hogy Goluchowski azért bukott meg Bukarestben, mert a magyar delegáczióban ellene intézett támadások után tarthatatlan volt. Azok, akik ilyet állítanak, nem ismerik sem a viszonyokat, sem Kálnokyt. Épen e támadások voltak alkalmasak arra, hogy Kálnoky még jobban tartsa Goluchowskit. Goluchowski épen azért távozott a saját akaratából, hogy ne tűnjék föl ezentúl is úgy, mintha a magyarok ellensége volna. Sőt úgy látszik, hogy Goluchowski túllépte azt a határt, melyet Kálnoky elébe szabott s magyarbarát érzelmeitől elkapatva, még állást is foglalt a román irredentistákkal szemben. Erre mutat legalább az a tény, hogy a román kormány tiltakozott Kálnokynál Goluchowskinak az irredentistákkal szemben tanúsított magaviselete ellen. Ez minden esetre hozzájárult ahhoz, hogy Kálnoky könnyű szívvel fogadta el Goluchowski lemondási kérvényét s hogy meg se kísértse őt maradásra bírni. Ez az ügy Kálnoky és Goluchowski között nagy elhidegülést szült, mely csak növekedett, mikor Kálnoky vonakodott Goluchowskit párisi nagykövetté kinevezni. Egészen nyugodtan mondhatjuk, hogy Kálnokyt hivatalában személyes ellenfele követte. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 12. SZÁM. 1895. 42. ÉVFOLYAM. ZSIGMOND KIRÁLY ARANYAI* Hires ház volt Budavárban Zsigmond király kincsesháza. Sok mindent is tudott róla A fecsegő Európa. Mert volt abban a kincstárba' Roppant sok zsák, még több láda, Tér kádak is illő rendbe', — Csak kincs, kincs az nem volt benne. Mi benn' volt, az ürességet Nagy vasajtók jól védték meg, S a kincstárnak minden dolga Az volt: nem volt semmi dolga. Hanem egy nap csoda történt: A port, penészt kisöpörték, S a legnagyobb kádba rázva Pénz került a kincsesházba. Negyvenezer hibátalan, Körmöczön vert kerek arany! — Néhány megye pusztult érte : Annak volt a zálogpénze. Harmadnapja nem aludt már, Csak hánykódott Zsigmond király, Csak forgódott egész éjjel, Mit csináljon ennyi pénzzel? Nem járt, mégis belefáradt, Feje zúgott, arcza sápadt, Mély szemében pokoli láng, Alatta meg kék karikák. Tervre terv a lázas agyban— Száguldoztak szakadatlan, Ennyi pénzen, uram isten, Hidat, várat, — mit építsen ? Tán ezt, tán azt ?.. Szegény feje Szinte kábult, szédült bele, S mint kit egy szörny karma tépdes: Közel állt az őrüléshez ... «Ti aranyok, ti aranyok, Nem alhatom miattatok! Csapjon hát vad préda rátok, Legyen más a rabszolgátok!» S párnáit a földre szórva kirohant a folyosóra: «Hol az őrség? Ide gyorsan ! Riadót kell fújni nyomban !» Kinek ép volt keze, lába, Nosza, nyargalt lóhalálba, Egymáson át törve, bukva — Udvarmester, borbély, kukta, Doktor, diák, alabárdos, Kulcsár, kocsis, fullajtáros, Lakáj, lovász, öreg őrség S több efféle léhűtő nép. Ki fáklyával, ki lámpával, Dárda helyett piszkafával, A kamarás félczipőben, A kincstárnok fejkötőben. S mindezek a furcsa árnyak össze-vissza szaladgáltak, A falakat beczikázta Körrajzaik fürge táncza. Es ez éji vad gomolyban Zsigmond szaladgált legjobban. A szakács egy őrhöz fordult: «No, komám, ez megbolondult!» Zsigmond pedig mint a gyermek Csak azt hajtá : «Jertek, jertek !» S vitte őket a kincstárba, Mely már ekkor ki volt zárva. Itt megállt s szólt fáradt hangon : «Harmadnapja, hogy nem alszom; Ez az arany mind tiétek; Megjön álmom, csak vigyétek!» * Fölolvastatott a Kisfaludy-társaság május 29-iki ülésében. No, volt aztán marakodás, Dögönyözés, dulakodás ! Szolganép és úri fajta Mind paraszt lett a gabajba. Neki estek a sok pénznek — Sáskatábor a vetésnek. — A kinek nem volt köténye : Belemerte az ingébe. És a király a víg harczot, Mig az arany-préda tartott S a kád kiürült fenékig, — Hahotázva nézte végig. Gondját ekkép mind lerázva, Visszament az ágyasházba S oly jól aludt ő felsége, Mint az — utolsó szegénye, Endrődi Sándor. Az egykorú s utóbb pápává lett Aeneas Sylvius beszéli Zsigmondról, hogy midőn egy izben 40,000 aranyat vitetett be kincstárába, a sokféle terv miatt, hogy mire fordítsa e szép összeget, nem tudott elaludni. Előhivatá tehát udvarnokait s a pénzt köztük osztá fel, mondván: «Menjetek és vigyétek, mert a mi álmomtól megfosztott, veletek együtt megy ki!» Horváth M. «Magyarország története» II. k. 317. I. EGY PETŐFI-RELIQUIA. Ismeretes dolog, hogy Petőfi, mielőtt utoljára Bemhez csatlakozott volna, néhány hetet Mező-Berényben töltött, családjával együtt, rokona és barátja Orlai Petrich Soma, voltakép ennek édes atyja, Petrich Sámuel házánál, s eltávozásakor holmiainak egy részét is ott hagyta megőrzés végett. Ezen holmiból Petőfinek 1849-ben használt kalendáriuma később az öreg házi gazda tulajdonába ment át, ki azt holtáig híven megőrizte, s a több oldalról megcsirizelt ereklye most ennek fia, Petrich Pál úr, biztosító társasági hivatalnok (Soma testvére) tulajdona. A naptár nem valami előkelő rangú: Bucsánszky Alajos kis képes naptára, 1849-ik évre, de kétségtelenül Petőfié volt. Valószínűleg tiszteletpéldányul kapta, miután két verse is van benne: «A magyar nép» s «A faluban utczahosszat» czíműek. De volt a naptárba befűzve három levél tiszta papír, melyeket az öreg Petrich Sámuel (mindig így írja alá nevét) Petőfire vonatkozó följegyzésekkel töltött meg. Ezek adnak a kis könyvnek becset s ezeket közöljük szó szerint, csupán az öreg úr helyesírásán és névelő-használatán (nem szereti a névelőket) módosítva valamit. A följegyzés itt következik. 1849 julius 5-én Petőfi Sándor, neje, Zoltán fia és annak szoptatós dajkája érkeztek meg Mezőberénybe, Petrich Sámuel házához, s ottan laktak. Julius 16-án Petőfi Sándor megfogadta Csipkár Pál szűcsmestert, az aradi útra, ahova Petőfi, Soma fiammal akart menni. Petőfi Sándor Aradra Kossuthhoz akarván menni, Bonyhay Benjámin úr ígért nekik az aradi útra egy könnyű s kényelmes bőrös ekhós kocsit. — 17-én reggel korán, Csipkár lovaival ment el Bonyhay úrhoz kocsiért, a mint a kapun kiértek a lovak, elragadták a kocsit. Csipkár Pál mit tudott tenni: a lovakat gyeplőnél fogva erősen húzta, és átellenben Minich Ádám magtárának húzta, annyira, hogy a kocsit egyenest falnak vitték, ahol is a kocsi rúdja s egy lőcscse eltörött és egyik kocsioldal is. Akkor nap az Aradra menetel elmaradt. Petőfi meghagyta Csipkárnak, hogy minden legkisebb hibát a kocsin aznap megcsináltasson, bármibe kerüljön is, ő kifizeti, úgy hogy másnap öt órakor ottan legyen, hogy elmehessenek. A kocsi akkor nap tökéletesen el is készült és másnap reggel, azaz július 18-án, 5 órakor Csipkár Pál ottan is volt kocsijával, mindennel elkészülve. Petőfin volt az ok, hogy késtek a menéssel. Hat óra volt reggel, Soma fiam a piacz felőli ablaknál állott, Petőfi a végső kis szobában volt, amelyben lakott. Soma fiam ezen szavakat kiáltotta Petőfinek: «Sándor te!