Vasárnapi Ujság – 1905
1905-07-23 / 30. szám - A vakság lélektana 477. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
478 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 29. SZÁM. 1905. 52. ÉVFOLYAM. sokkal nagyobb annak értelmezésére s felhasználására, a mit megtapintott. De kifejlődik a született vaknál egy olyan érzék, melyről mi nem is tudunk: a hatodik érzék, az akadály-érzék. Ezt ugyan némelyek szerint jogosan lehetne akár a hallás érzékének, akár a bőr látóérzékének birodalmába sorolni, de bizonyos az, hogy a látó ember teljes sötétségben, vagy akkor, ha szeme gondosan be van kötve, nem bírja észrevenni: van-e előtte valami tárgy, s ha van, mi az, magas, alacsony, tömör, vastag tárgy-e? A vakok intézetében pedig a gyermekek játszanak az udvaron, melyben fák, lámpaállványok, padok, asztalok s más tárgyak vannak és ezek a született vakok szaladgálnak, játszanak s nem ütköznek össze egymással, az említett akadályokat kikerülik. A légnyomást érzik-e másnak, vagy talán a hang, a lépés zöreje visszhangzik máskép ilyen akadály közelében, a láthatatlan hősugarakat érzi-e meg az arcz bőre , nem bizonyos. Tény az, hogy ez az akadályérzék a született vakoknál megvan. Ez a született vakokat sokkal szerencsésebbekké teszi a felnőtt korban megvakultaknál. Sőt biztosan állíthatjuk, hogy emezek helyzete annál nehezebb, mentől későbben vakulnak meg. Szó sincs róla, hogy az ilyen emberben az akadályérzék kifejlődhessék : még majdnem a legjobban teszi, ha, mint az a vak, akire Javai emlékszik London utczáiról, okos kutyájával vezetteti magát s nagy táblát visel, melyre rá van irva: «Vak vagyok». Ha kísérővel jár, ritkaság, hogy a megvakult ember kísérője mellett is szabadon bírna menni, vagy hogy egyedül merészkednék ki az utczára. A megvakult alig folytathatja előbbi foglalkozását, bár e tekintetben is van több kivétel. így fölemlíti Javai, hogy Thierry, miután harmincz éves korában megvakult, folytatta történetírói működését s vakon irta híres művét a merovingiek koráról. Milton angol költő látását elvesztve, mint vak ember mondta tollba leányának «Elveszett paradicsom» czímű költeményét. S aiucett angol államférfi 25 éves korában vakult meg; mint ilyen előbb ügyvédi gyakorlatot folytatott, majd képviselő, s később postaminiszter lett. Tizenhét éven át egy vak ember vezette az angol birodalom nagykiterjedésű postaügyeit. Magyar példákat is hozhatunk fel. Dell Adams ismert kriminalista megvakulva is folytatta működését ; Edvi Illés Károly királyi ügyész korában vakult meg, megtanult írógépen írni; azóta egymásután gazdagítja jogi irodalmunkat értékes czikkekkel, tanulmányokkal, könyvekkel; ügyvédi gyakorlatot is folytat s nem egy jelentős sikert ért el védőbeszédeivel. Kétségtelen azonban, hogy legnevezetesebb épen Javai esete, a ki mint szemorvos vesztette el látását. Az emberi szemet tanulmányozta egész életében, s ő maga 62 éves korában megvakult. S bár azt kellene hinnünk, hogy szemorvos életpályáját föltétlen elhagyni kénytelen, ha látását elvesztette, mégis, mindenek csodájára, Javai fényes példáját adja annak, hogy nincs lehetetlenség. Erős akaratával legyőzte az elébe tornyosuló nehézségeket s megmaradt szaktudósnak, habár csak szakmája elméleti részét űzheti is. Felolvastat magának különösen szakbeli dolgokat, eljár tudós testületek szaküléseire, külföldi utakat tesz. Leánya elkíséri ugyan, de, saját szavai szerint, bátran elmenne egyedül is bárhová. Nagy nyelvismerete mellett nemzetközi kongresszusokon, mint 1904 őszén Luzernben a szemorvosok kongresszusán, a legtevékenyebb tagnak bizonyul, kinek döntő erejű logikája a védett ügyet föltétlen diadalra vezette. Jól olvasható a kezeirása : leveleit, czikkeit, könyveit sajátkezűleg írja. Levelezése az egész világra kiterjed, szakczikkei egymásután jelennek meg a tudományos folyóiratokban; mint volt szemorvos vakságában megható kis könyvet irt a vakokról. A mű franczia nyelven több kiadást ért; lefordították más nyelvekre is. Magyarra dr. Siklóssy Gyula egyetemi m. tanár fordította le, s az őszszel meg fog jelenni a Franklin-Társulat kiadásában. Ebből közlünk itt egy fejezetet, mely a vakság lélektanával foglalkozik. H. Az önzés és a hiúság az emberi cselekedeteket intéző rugók között talán a két leghatalmasabb s a vakoknál ezek a hibák néha túlságos mértékben mutatkoznak. Érthető különben, hogy a vak, annak tudatában, hogy meg van fosztva minden fegyvertől, mellyel magát megvédhetné, rendkívül sokat foglalkozik magával és azzal, hogy milyen sok idegen segítségre volna szüksége és mégis csak milyen kis mértékben számíthat e tekintetben másokra. Érthető tehát, hogy a vak többet gondol önmagára, mint más ember, aki az élet küzdelmére fel van fegyverkezve. Nem ritkaság az sem, hogy a vak emberben a hiúság nagyon kifejlődik. Ezt benne akaratlanul is a látó emberek táplálják azzal a bámulattal, mellyel körülveszik, ha valamit idegen segítség nélkül képes volt megtenni. De hát egyáltalában vétek-e a hiúság? Nem tarthatjuk-e inkább olyan mozgató erőnek, mely sokszor jó irányban hajtja az embert? Ha a vak dolgozik s ebből azt az érzést meríti, mintha másokért dolgoznék, vagy családja fentartásához hozzájárulna, — ha ez neki, súlyos testi fogyatkozásban szenvedő embernek örömet okoz, — hol van ebben a vétek ? A vaknak jellegzetes tulajdonsága az elmélkedés, folyton a múlt eseményeivel foglalkozik s azokból logikus következtetéseket von le. Épen ezért nem ritkaság, hogy a vak ember okos tanácsadó, különösen ha már érett korában vesztette el látását. Innen ered az a benső viszony is, a mely a vak és a kis gyermekek között gyakori. Ez a barátság, mely kedves a vaknak s hasznos a gyermeknek, épen nem tartozik a ritkaságok közé. A vakot sokszor valóban belső vallásos meggyőződés tölti el s ezen nincs mit csodálkoznunk. Testi fogyatékossága megtanította arra, hogy léteznek olyan dolgok, melyeket ő nem láthat; így azután igen könnyű a vakoknak földöntúli dolgokban is hinni. A fiatal vakot nem volna szabad hosszú időre intézetben elhelyezni, mert ott rövid idő alatt sok hasznos dolgot megtanul ugyan, de ha sokáig marad ebben a környezetben, sohasem fejlődik ki egyéniségének önállósága és függetlensége. A vak írók s különösen a vak költők legnagyobb része abba a hibába esik, hogy látás útján érzékelhető benyomások festésére helyezik a fősúlyt. Ez pedig természetesen nem nagyon sikerülhet nekik, hiszen erről személyesen nem győződhetnek meg, csak hallomásból, mások elbeszélése után tudhatnak róla valamit. Guilbeau nem esik ebbe a hibába; ugyanezt mondhatjuk Mme Galron de Calonne-ról, erről a vak és majdnem teljesen süket asszonyról. E csodálatos nő két versét íme közlöm : A vak álma. Csendes éjben, hogyha rám száll édes álom Egykor látott világom újra s újra látom. Fényes nappal nékem sötét éjszakátok, Amit láttam régen, megint mindent látok. Ködbe borult lények, messzeségben, távol közel jönnek hozzám, lehajl az a fátyol. Itt van újra a nap, a fény, a természet ! Kedvesemnek arcza, — s én szemébe nézek ! Kéjét érzem folyton, bár álmomnak vége, Szomorú valóság testem ébredése. Ébredésem álmom örök sírját ássa, — Vagy tán a valóság lidércz szörny nyomása ? Mit bánom én! Nem láthatom soha a rózsa szirmait Beérem azzal hát, mit az Ég nékem ád, Mit bánom én! Nekem virágnak kelyhe nyit, Nem láthatom soha a rózsa szirmait, — De érzem illatát. Nem láthatom soha szerelmetes szemed, — Sem rózsás arczodat, sem piros ajakad, Mit bánom én ! panasz ajkamról nem pereg, Nem láthatom soha szerelmetes szemed, De érzem csókodat. Joggal mondhatjuk, hogy a ki így ír, nem közönséges lélekkel van megáldva. Szinte megszégyenítő ennek az asszonynak a lelki nyugalma, sorsában való megnyugvása azokra nézve, kiket látásuknak elvesztése a vad kétségbeesés karjai közé kerget. A vakok között gyakori tünet az is, hogy mindegyik azt képzeli: őrá nézve sokkal nagyobb csapás a megvakulás, mint bárkire másra az egész világon. Ahelyett, hogy sorsunkat a látó emberekével hasonlítgatjuk össze, — a mély összehasonlítás bizony mindig szomorú eredménnyel végződik a mi hátrányunkra, — nem okosabb dolog-e, ha gondolatunkat azok felé irányítjuk, akik még nálunk is szerencsétlenebbek, akik még vakságuk mellett süketek is, akik ezenkívül nyomorban tengődnek s talán egyesegyedül vannak örök éjszakájukban! Stello-nál olvasható néhány sor arra enged következtetni, hogy a vakok aránylag még sze- SZENTIMREY KÁLMÁN, A HONVÉD MENEDÉKHÁZ ELHUNYT PARANCSNOKA. SZENTIMREY KÁLMÁN TEMETÉSE : A koporsó megáldása a honvédmenház udvarán.