Vasárnapi Ujság – 1913
1913-02-16 / 7. szám - Franczia dal. Írta Szép Ernő 133. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. I1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII VASARNAPI UJSAG. 135 közt lévő erdőbe menekült, jól megczéloztam, de fel is bukott bukfenczezve. Egy kutya megtalálta és már hozta szájában. Hihetetlen részindulattal így szólt ekkor lady Guildford: — Azt hiszem mindketten eltaláltuk, mert a nyúl már sebezve volt, midőn ön is utána lőtt. Épen ellent akartam neki mondani, midőn lord Closeburn Guildford marquisval kilépett az erdőből szerencsét kívánni. — Bravó, Norans kisasszony, hidegvért és nyugodtságot ritkán találni a nőknél! Aztán lady Guildfordhoz fordulva: — E tulajdonságok nincsenek meg mindig önben is, kedves lady. Elhamarkodva rántja el a ravaszt. Ha nem siette volna el a dolgot, a nyulat ön ejtette volna el. S hogy még inkább zavarba ejtsék, a férje enyhíteni akarta az esetet:ből . Williamnak igaza van, lövései közül tízkilenct talál. Gratulálok, Norans kisasszony, ez aztán el van találva! Látja Gladys, téved, mert ön nem sebezte meg. Én meg boldog voltam és balga fővel nem gondoltam meg, hogy ez az esemény mily megtorlásokra adhat majd okot. Visszatértünk az erdőbe és mind az öten sorban mentünk rajta keresztül. Egy tisztáson lady Guildford kivált közülünk, ura nyomon követte. Lord Standigate, lord Closeburn és én utánuk indultunk, midőn a marquise ezzel fordult hátra férjéhez : — Utálok csapatosan vadászni, mert kimerít. Ezt csak tudhatná, Herbert. (Folytatása következik.) A TRIPOLISZI OLASZ CSAPATOK ZÁSZLÓIT, MIUTÁN RÓMÁBAN AZ OLASZ KIRÁLY ARANYÉRMEKKEL DÍSZÍTETTE FEL, KÖRÜLHORDOZZÁK TRIPOLISZ VÁROS UTCZÁIN. I Ilin IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Gyulai Pál bírálatainak kötete, mely a mester 1861 és 1903 közt írt bírálatait foglalja magában, most jelent meg a Franklin-Társulat kiadásában. Nem lehet jellemzőbb példát mutatni ennél a könyvnél arra, hogy a kritika önálló életű műfaj, nincs kötve ahhoz a könyvhöz, amelyről íratott, sem ahhoz az időponthoz, a melyben keletkezett. Azoknak a könyveknek legnagyobb része, melyeket Gyulai kritikájára méltatott, teljesen feledésbe merült már, a legkevésbbé sem érdekel már minket, — és mégis érdeklődéssel olvassuk a kritikákat Gyulaiért, a ki irta őket s a ki beléjük vitte harczos, bátor, kemény temperamentumát, éles gondolkodását, jellemének belső kétkedést nem ismerő, egységes határozottságát. Megérzik, hogy a legtöbb esetben a kritikus sokkal magasabban álló szellem, mint a kit megbírált, egészen jelentéktelen írókról és könyvekről szóló bírálatok elvi magasságra emelkednek ; mintha a megbírált könyv csak ürügy volna a kritikusnak arra, hogy kifejtse nézetét a magyar irodalom valami fontos elvi kérdéséről. Vannak azonban a könyvben olyan czikkek is, amelyek irodalomtörténetiségnek , így a Jókai különböző műveiről nevezetesírottak, amelyek annak idején, mint ismeretes, sok vitára adtak alkalmat, de azóta is alapjai Jókai komoly kritikai értékelésének. Ha most ezeket a bírálatokat elolvassuk, újra csak azt találjuk, hogy a Jókai-kérdés velejében Gyulainak volt igaza, ő látta meg, korában egyedül, miben áll Jókainak igazi írói ereje és művészi értéke s mily mértékben vannak erre befolyással fogyatkozásai. Legfeljebb a hangsúly változott, mi erősebben hangsúlyozzuk a költő szépségeit s a hibáia vetett túl erős hangsúlyt Gyulai bírálata polemikus természetének tulajdonítjuk. Mert Gyulai kritikája mindig polemikus : vitatkozás az íróval, sőt •— a Jókai esetében vitatkozás az egész magyar közvéleménnyel, amiből önként következik, hogy élesebb hangsúlyt vet azokra a szempontokra, amelyekben ezzel a közvéleménnyel ellenkezik. Gyulai kritikáinak gyűjteménye mindig legfontosabb dokumentuma fog maradni a XIX. század utolsó négy évtizede magyar irodalmi törekvéseinek, mert Gyulai élettel teljes természete mindig erősen benne élt a maga korában, ennek problémái foglalkoztatták legélénkebben s még általános elvi jelentőségű kérdések fejtegetésében is a maga korára tekint s azokat a tanulságokat és alkalmazásokat vonja le, amelyekre korának szüksége van. A zenélő óra. Tona Istvánnak alighanem jelentek meg már más könyvei is, de az első, mely kezünkbe kerül, nemrég megjelent A zenélő óra czímű novellás könyve. Ez a könyv irodalmi színezettel lép fel és a komolyan vevés ambíciójával, illő tehát, hogy komolyabban is foglalkozzunk vele. Úgy érezzük, mindig van abban valami megszégyenítő az íróra nézve, ha könyvét a lapok kritikái csak néhány általános dicsérő frázissal intézik el, melyek alól kilátszik, hogy a ki leirta, el se olvasta, legfeljebb néhány lapot belőle. Magára tartó író ennél szivesebben veszi a megrovást is: ha komoly, a könyv olvasásából származó vélemény az alapja. Toma Istvánon meglátszik, hogy gonddal és a művészi munka becsvágyával dolgozik : történeteit gondosan kikerekíti, stíljében is csiszoltságra, korrektségre, sőt finomságra törekszik. Mindez azonban csak jószándékú törekvés, nem támogatja az írói képességnek az a mértéke, amely arányban tartaná ambícióival az eredményt. Megfigyelő képessége és alkotó ereje egyaránt hiányos, történetei és alakjai nem helyeződnek bele az élet perspektívájába, a papiroshoz tapadnak, nem az iró szemléletének és átéléseinek köszönhetik fogantatásukat, hanem önkényes kombinácziónak és kigondolásnak. Jobban bele kell merülni az életbe és biztosabb kézzel kell belemarkolni annak, aki embereket akar ábrázolni, akik megelevenednek, papiros-exisztencziájukból kiemelkedve a valóság hatását keltik. Ahogy Toma István megcsinálja a maga történeteit, úgy hatnak, mint a vattából ragasztott felhők valami színpadi díszleten ; épen az nincs meg bennük, ami a lényeges : az élet mozgása, belső rejtelmes ritmusa, sokfélesége. Egy dimenziójú dolgok , csak síkban - és pedig, sajnos, a papiros síkjában — terjednek ki. Idillikus felfogásra hajlandó írónál, aki az enyhe, szelid szépségeket keresi, ez menthetetlenül az érzékeny szentimentalizmusra vezet . Toma István novellái kislányosan szentimentálisak ott is, ahol humorosak akarnának lenni, ahol pedig fájdalmas összeütközésekbe veszi alakjait, ott szentimentalizmusa lágymeleg szenvelgéssé olvad szét. A kötet legjobb novelláját, mely a czímét is adta, csak a gyermekkorra való visszaemlékezés őszinte meghatottsága menti meg a többinek sorsától. A ki mint író komolyan akarja magát vétetni, annak nem szabad beérni a konvenczionális gondolkodásmód sablonjaival, önálló, heves élményekből, elmélkedésből, kritikából kialakított világnézetet kell a maga számára kiküzdenie s ennek megfelelően kell állást foglalnia az emberekkel, az élettel, a világ rendjével szemben, mert csak az tud szavakból életet formálni, aki maga is igazi, teljes, belső küzködésekkel teli lelki életet élt. Angol regény magyar kivándorlókról. «Testvéreimnek - fehéreknek, feketéknek — Alabama őserdeiben és egyéb poklaiban, akiket százával láttam elvérzeni ebben az embertelen gyilkolási processusban, ajánlom ezt a könyvet.» Ez a megrendítő pár sor Alexander Irvine előszava ahoz a ránk nézve is érdekes és szép regényhez, amely The Magyar czímen jelent meg Amerikában a mult esztendőben és amely drámai erővel és borzalmasan igaz színekkel tárja fel azokat a rémségeket, amikben a kivándorlóknak része van a déli államok modern rabszolga-kolóniáin. Irvine egyike a legkeresettebb amerikai modern regényíróknak, a nagy Magazin-ek legkedveltebb írója, a társadalmi forradalom, az új Amerika kiépítésének bátor és okos hirdetője. Legújabb regénye a «The Magyar», mit «A Story of the Social Revolution» szavakkal jelölt meg, nem a tipikusan amerikai regények közül való, nem páthosz az alapja és nem mozidráma a tartalma, hanem egy vad és erős tiltakozás az embertelen és becstelen gazságok ellen, amit a déli államokban elkövetnek az odacsábított idegen munkásokkal szemben, tiltakozás e törvénytelenségek ellen, amit lépten-nyomon tapasztal az ember West Virginia Alabama és Texas végtelen erdőiben, bányáiban és más munkatelepein. A regény meséje nem is egy történet. Nincs benne az angol regény alapkelléke a «plot», nincs benne más, mint egy csomó magyar és más nemzetbeli kivándorolt munkás rémes kálváriája, azok a harczok, amiket végig kell harczolniok a viszonyokkal ismeretlen, baromi munkába fogott nyomorultaknak, «a szabad Amerika» börtöneinek embertelen, gaz és vadállati módon berendezett kínzó eszközei, egy végnélküli, örök kínlódás, amibe bele kell pusztulni minden embernek, akit a sorsa odavet. Azért is érdekes ez a könyv, mert amit mi, itthon prédikálunk évtizedek óta írásban és szóval, az végre illetékes helyről is visszhangra talál, még pedig amerikai szemmel nézve, amerikai író tollából, egy mesésen szövött izgalmas regény keretében, hogy megtalálja az utat azokhoz a szívekhez is, ahol elsősorban kell, hogy döbbenetet keltsen. Ez az a regény, melyet államköltségen kellene terjeszteni minden országban, ahol kivándorlásra bujtogatók vannak, mert semmiféle agitáczió ezt a munkát pótolni nem tudná. Irvine hősei a The Magyar-ban, természetesen magyarok. Franznak hívja a hősét, akit egy sereg szerencsétlen ember élén végig vezet az alabamai telepek rémségein, a pennsylvániai bányákon át le a virginiai haláltelepekre, mindenüvé, ahol a mi magyar véreink véreznek és leroskadnak a járom alatt. Látszik, hogy roppant fáradsággal készítette elő az anyagát, ittott magyar szavak ötlenek az olvasó szemébe, néhol apró tájékozatlanságok, de mindenütt kiáltó szenvedelemmel ostorozza az embertelenséget és igaztalanságot, — és sehol más, csak embertelenség és gazság, amit a szeme felfedez. A regény hőse egy Franz nevű magyar, aki végigjárta Amerika minden rémségét és minden kálváriáját. Hű kísérője, egy amerikai anglikán pap, aki a hitet és az erkölcsi erőt képviseli ebben a fájdalom -világban, ahol félő, hogy elvész a hit és kialszik az erkölcs lámpája. «The law of the forest writ and lead» czímű fejezetben, érdekesen írja le, mi vár a szerencsétlen munkásokra, mikor a famegmunkáló telepre érnek. A new yorki ügynök napi két dolláros bérről és ellátásról adott szerződést a munkás csapatnak, mielőtt elindultak. Alabamában már csak napi egy dollárt kaptak és ennivalót nem. Franz tiltakozik ez ellen, mire így folyik a diskurzus : - Nem akar dolgozni ? mondta Gallagher a felügyelő. Sohse törődj vele ! Majd betörjük egykét nap alatt. Franz a fejét rázta és a törvényről mormolt valamit. • A törvény ? kiáltott Gallagher, miközben kihúzta az övéből egyik revolverét és a fiatal ember arcza körül forgatta. Ez itt a törvény és ólombetűkkel irunk vele. Érted. Miféle vagy te ? — Magyar, felelt Franz. Hát az mi ? Angolul, hogy van? Négy véreb állt a szomszédban egyetlen jelre készen, hogy a renitens munkásokra vessék magukat. Azok pedig ott a törvény végrehajtói, nevetett a felügyelő. The Magyar-t New York államban, Binghamptonban adta ki The Nail-Ballon Co. Az ára nincs megjelölve. Szbi.