Vasárnapi Ujság – 1913
1913-09-21 / 38. szám - Mentőernyő a levegő utasainak 757. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem és rokon
?758 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 38. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. A MI URUNK. Regény. (Folytatás.) Irta GEAZIA DELEDDA. — Nem szégyeled magad? Olyan fiatal lánykának, mint amilyen te vagy, nem szabadna ilyen arczátlannak lennie. Takarodj innen! A lány ajkára tette egyik ujját és mosolyogva súgta: — Te semmit sem értesz meg! Ekkor ő kinyújtotta a karját, álmában, és magához vonta a lányt, aki hajlékony volt, üde és mosolygó a szerelemtől. És ettől az éjszakától kezdve minden este megjelent előtte Sebastiana képe, fönt, az erdők, hegyek és az éjszaka csöndjében. És a férfi átölelte, de szomorúan, mert — amint mondta •— ezer és ezer akadály torlódik közöttük. De ha nappal visszagondolt éjszakai álmaira, mindig dühbe gurult. Közte és Sebastiana között, még ha a lány igazán olyan gyöngéd is tudott volna hozzá lenni, mint, amilyen az álomban volt, tényleg valami legyőzhetetlen akadály terpeszkedett, és ez a férfi akarata volt. Aldo Bruno nem akart beleszeretni Sebastianaba, és ő maga is tudatára ébredt annak, hogy a tavasz volt az, aki fölforralta a vérét, mint ahogy a sziklákat és a fatörzseket is fölmelegítette. A tölgyek kezdték hullajtani régi leveleiket és az újak már rügyeztek: az egész erdő valami könnyed és finom sárgás szint öltött magára, mintha a már erősebb tüzü napfény aranyozta volna be. Perro egy napon valami levelet adott át a munkafelügyelőnek, hogy azt elolvassa és ebben a levélben Predo Maria Dejana munkát kér és arra hivatkozik, hogy Aldo Bruno Papi úr a legjobb informácziót adhatja róla. Aldo Bruno tiltakozott: — Én nem ösmerem ezt az embert! Együtt utaztam vele és ő elmesélt nekem valami hosszadalmas históriát és arra kért, hogy szerezzek neki egy állást. Ha ön még emlékszik, hát én beszéltem is önnel róla, de ami az informácziót illeti, azt nem is merek adni. . . Tudom egész bizonyosan, hogy már fegyházban is ült. . .— Rendben van ! — kiáltotta az öreg. — Csőcselék van itt ő nélküle is elég! De hogy lelkiismeretfurdalásai ne lehessenek, Aldo Bruno még hozzáfűzött néhány adatot és megjegyzést. — Ez a Dejana földije a signora Elenának... Ez a dolog azonban hidegen hagyta a vállalkozót. Annyi földije volt már a «signora Elená»-nak, a kit mind ő hozzá ajánlottak! De azért, mielőtt vissza indult volna, még egyszer szóba hozta: — ugye ez a Dejana, amint te nekem mondtad, ott lakik a Moro-nál? És még mindig rendőri felügyelet alatt áll? — Nem, már ezen is túl kell, hogy legyen. Nem áll már rendőri felügyelet alatt, máskülönben nem is hagyhatta volna el a szülőfaluját. — Hát akkor vedd te a magad felügyelete alá! Üzend meg neki, hogy beállhat ide. Bár ez az egész dolog keresztezte a számításait, Aldo Bruno mégis irt Preda Maria Dejanának, azt írván, hogy végre jó hírt közölhet vele : «Perro úr, azok után a jó informácziók után, amelyeket én magáról adtam, hajlandó munkát adni magának, jöjjön hát azonnal.» III. Másnap reggel már ott volt Preda Maria Dejana. Nem sántított többé, de erősen lefogyott és sovány volt, a szeme pedig még fényesebbnek és ragyogóbbnak tetszett a munkafelügyelő előtt. Olyan volt a szeme, mint a betegeké . . . — Szinte titokban szöktem meg — mesélte. — Az az ördögszerzet nem akarta, hogy itt munkába álljak! Amikor megtudta, hogy ide fogok feljönni, nekem esett és elhalmozott szidásokkal, olyan volt, mintha elevenen szőröstül-bőröstül föl akarna falni! Többé rám se fog nézni, azt mondta utoljára. Csóválta a fejét és látszott rajta, hogy azért mégis csak bántja a dolog, hogy a barátja és vendéglátója kedve ellen cselekedett. — Eh, értem! — mondta Aldo Bruno fölényesen. — Ő nem a legjobb viszonyban van Perroval. — De nem ezért, az ördögbe is! Ő fütyül a nagyanyjának butaságaira. Ő csak azt nem akarta, hogy én «faháncsoló» legyek. De ha nem dolgozom, hát mit csináljak akkor? Kössem föl magamat?Kőműves nem lehetek, mert nem értem a mesterséget, és vargának se mehetek el, mert ahhoz se konyítok. Nem olyan könnyű dolog az, adni a nagy urat. Ha-ha, igaz-e vagy sem? Nevetett, széles, teli szájjal. De amikor azt mondta «kössem föl magamat», olyan furcsán nézett föl annak a fának az ágaira, amely alatt ültek. Aldo Bruno most tréfás, könnyed hangon szólalt meg, mosolygott és eltompította a hangját: — És ... az a bizonyos házasság? . . . — Semmi se lesz már abból! Az a nő még csak látni se akar engem. Ő maga is egész úri asszonyság lett. Oda megyek, bekopogtatok, gyönyörűséges fiatal teremtés jön ki, a másik szolgáló, maga ösmeri, a maestra Saju lánya... •— Ösmerem ! Ösmerem. — Hát jó. — Itthon van Makeléna? — megyek és megnézem. Ki maga? — A földije vagyok. — A lány elmegy, aztán visszajön. — Nincs itthon. — Pedig otthon volt, Isten engem úgy segéljen. — Elmentem oda másodszor is. Az a fiatal szolgáló lány már nevetve fogadott, amire én azt mondtam neki: — Eredj és mond meg annak a «signora»-nak, hogy itt van a földije, Preda Maria Dejana. — De a lány már ki lehetett tanítva, hogy ne engedjen be engem, mert rögtön felelt: — A társnőm nincs itthon. Sajnálom, de nincs itthon. — Erre aztán elöntött a méreg. Igazam volt-e, vagy sem ? — Várj csak, mondtam magamban, majd megfoglak én téged mindjárt. Elmentem és meglestem, hogy Sebastiana elmenjen hazulról, ekkor újra kopogtattam. Az ablakban megjelent egy fej, de senki sem nyitott kaput. Most aztán azt mondtam magamban : vigyen el az ördög valahányan vagytok, talán épen így van jobban! De mert nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy közelednem kell Marcelónához, hát még egyszer megpróbáltam, hogy láthassam és írtam neki. Semmi választ sem kaptam. Még csak nem is felelt. Meg akartam hát lesni, amíg elmegy hazulról, de azt mondták nekem, hogy sohasem hagyja el a házat. Most már nem akarok semmit se tudni róla, beszélni se akarok vele, most már csak békésen és becsületesen akarok élni, megkeresvén a magam kenyerét, amit nyugodtan megehetek. Aminek meg kell történnie, hát történjék meg! Hiába való dolog ez ellen harczolni, a magunk sorsa nincs a saját kezünkbe letéve ! A kezére nézett, mintha meg akart volna győződni arról, hogy igazán üres-e a tenyere. Aldo Bruno, hogy elszórakoztassa egy kissé, elvezette a raktárba, hogy lássa el magát a napi szükségletével. Predo Maria Dejana vett magának egy fekete kenyeret, kevéske sajtot és heringet, aztán pálinka iránt érdeklődött. Hogyne, van pálinka, de a munkások csak keveset kaphatnak belőle naponta. Be kellett érnie ezzel a kevéssel, de amikor észrevette, hogy ezt a pár korty pálinkát a háromszoros áron írják föl a számlájára, bár alaposan ösmerte a kantinoknál szokásos csalásokat, mégis erősen Lorenzo szeme közé nézett és megvetéssel mondta: — A hóhér igazítaná meg a nyakravalótokat! Hiszen ezt a pálinkát még jobban megsózzátok, mint a heringet. Még Párisban sem kerül ez ennyibe! Ahelyett, hogy megsértődött volna Lorenzo, szelíden emelte nagy szemét az új «munkásra». — Párisban, fiacskám, bizony jobb az élet mint itt — mondta és egy darabka szalonnát becsomagolt valami zsíros papirosba. — De bele kell törődnünk abba, hogy mi itt élünk! Nem gondolod? — Majd holnapután megmondom ! Aldo Bruno ott várt rá, hogy elvezesse munkahelyére Dejanat és amikor áthaladtak a tisztáson, figyelmeztette, hogy a kéregtisztító asszonyok feléjük fordulnak és őket nézik. Predu Maria csípősen, önmagát gúnyolva mondta : — Talán máris észrevették, hogy tönkrement gazda vagyok! Tényleg, bár a ruhája szegényes volt, mégis más volt a megjelenése, mint a többi kéregháncsoló munkásé. — Szép fehér cselédek ezek! — folytatta azután szavait a rongyokba burkolt szegény nőket elnézve. — Bizony, egyik se hasonlít Sebastianához. •— Úgy veszem észre, hogy magának nagyon is tetszik Sebastiana! — kiáltotta Aldo Bruno szokatlan élénkséggel. Predo Maria Dejananak már kezében volt a szekercze, de még vonakodott munkába kezdeni és úgy látszott, mintha szégyelné elkezdeni ezt a lealacsonyító munkát. — Valamikor nagyon tetszettek nekem a vászoncselédek. De most már! . . . — belefújt a levegőbe, a magasba emelte a mutató újját és körbe forgatta, mintha ezzel a fölszálló és eloszló füstfelhőcskét akarná jelezni. — Most már azok se néznek rám és én se nézek rájuk! — De a barátjának, Antonio Moronak még mindig tetszenek ! — Annak igen ! Azok is teszik majd tönkre, ha eddig még nem tették! . . . Amint most a barátjáról beszélt Preda Maria Dejana a szekerczéjére nézett és öszeránczolta a homlokát. És ott maradt egyedül a számára kijelölt fa előtt, a melyet szomorúsággal és megindultsággal teli tekintettel mért végig. Igen, talán mégis csak igaza volt Antonio Moronak. Ez a munka, a legalantasabb munka, nem való a magafajta embereknek. És igazán, volt egy idő, amikor Predo Maria Dejana lealacsonyítónak talált minden kétkéz munkát egy ügyes és nem buta ember számára; és most, a mint ott állt a fatörzs előtt, a mely stoikus közömbösséggel látszott várni a szekercze csapásait, a maga teljességében érezte lealacsonyodását és lezüllését. Egy pillanatra most úgy látszott, hogy a fa és az ember, a ki pedig épen azoknak a leszármazottja, akik valamikor talán barátjuknak és védelmezőjüknek tekintették a fát, most úgy állanának szemben egymással, mint ellenséggé vált barátok. De rövid tétovázás után a férfi fölemelte a szekerczését: — Talán ez is egyik része a rám kimért büntetésnek ! — gondolta magában. A fa megremegett és levelei úgy peregtek alá, mint könnycseppek. És Preda Maria Dejana szekerczésének csattogásai összevegyültek a többiek szekercze-csattogásával és lassankint ő is beletörődött, nem a munkába, hanem a lealacsonyodásába. Beesteledett, leült az egyik kunyhó elé és kibontotta a zsebkendőjét, a melybe szegényes ételeit bekötötte volt. De nem volt éhes és csak végtelen nagy fáradtságot és az elhagyatottság keserű érzése fojtogatta: a többi szegény «munkás» közül, akik mint tétova szomorú árnyékok mozogtak az esteli szürkületben, egyik sem látszott nyomorultabbnak és elhagyatottabbnak, mint amilyen ő most, a maga szemében. Egyszerre csak egy hang az ő nevét szólította. Talpra ugrott és Aldo Brunot pillantotta meg, aki a kunyhó mögül jött és intett neki, hogy kövesse. A fészerbe mentek és leültek a gyalulatlan asztal mellé, amelyre már Lorenzo kikészítette a kártyákat és egy üveg bort is oda tett. — Tud maga kártyázni, Dejana? — kérdezte Aldo Bruno. Lorenzo rájuk nézett és nevetni kezdett. — Tegezzétek egymást, ti rongyosak, ti semmiháziak ! Ha folytonosan sértegetett is, a gúnyos beszéde és kihívó modora mellett is, sikerült Lorenzonak megkedveltetnie magát Preda Maria Dejanával. Mint a legtöbb sötét múltú ember, ők is elmúlt dolgokról beszélgettek egymással. Gyerekkorában Dejana egyszer részt vett apjával egy mezei ünnepségen, Lorenzo szülőföldjének vidékén. — Volt ott egy öreg ember, még most is emlékszem rá. Fele arcza bénult volt és a mikor beszélt a szája széle fölszaladt egész a füléig. És ez az öreg, az ünnep előestéjén azt