Vasárnapi Ujság – 1913

1913-09-21 / 38. szám - Mentőernyő a levegő utasainak 757. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem és rokon

?758 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 38. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. A MI URUNK. Regény. (Folytatás.) Irta GEAZIA DELEDDA. — Nem szégyeled magad? Olyan fiatal lány­kának, mint a­milyen te vagy, nem szabadna ilyen arczátlannak lennie. Takarodj innen! A lány ajkára tette egyik ujját és mosolyogva súgta: — Te semmit sem értesz meg! Ekkor ő kinyújtotta a karját, álmában, és magához vonta a lányt, a­ki hajlékony volt, üde és mosolygó a szerelemtől. És ettől az éjszakától kezdve minden este megjelent előtte Sebastiana képe, fönt, az er­dők, hegyek és az éjszaka csöndjében. És a férfi átölelte, de szomorúan, mert — a­mint mondta •— ezer és ezer akadály torlódik kö­zöttük. De ha nappal visszagondolt éjszakai álmaira, mindig dühbe gurult. Közte és Sebastiana kö­zött, még ha a lány igazán olyan gyöngéd is tudott volna hozzá lenni, mint, a­milyen az álomban volt, tényleg valami legyőzhetetlen akadály terpeszkedett, és ez a férfi akarata volt. Aldo Bruno nem akart beleszeretni Sebas­tianaba, és ő maga is tudatára ébredt annak, hogy a tavasz volt az, a­ki fölforralta a vérét, mint a­hogy a sziklákat és a fatörzseket is föl­melegítette. A tölgyek kezdték hullajtani régi leveleiket és az újak már rügyeztek: az egész erdő valami könnyed és finom sárgás szint öltött magára, mintha a már erősebb tüzü napfény aranyozta volna be. Perro egy napon valami levelet adott át a munkafelügyelőnek, hogy azt elolvassa és eb­ben a levélben Predo Maria Dejana munkát kér és arra hivatkozik, hogy Aldo Bruno Papi úr a legjobb informácziót adhatja róla. Aldo Bruno tiltakozott: — Én nem ösmerem ezt az embert! Együtt utaztam vele és ő elmesélt nekem valami hos­­szadalmas históriát és arra kért, hogy szerez­zek neki egy állást. Ha ön még emlékszik, hát én beszéltem is önnel róla, de a­mi az infor­mácziót illeti, azt nem is merek adni. . . Tu­dom egész bizonyosan, hogy már fegyházban is ült. . .­­— Rendben van ! — kiáltotta az öreg. — Csőcselék van itt ő nélküle is elég! De hogy lelkiismeretfurdalásai ne lehesse­nek, Aldo Bruno még hozzáfűzött néhány ada­tot és megjegyzést. — Ez a Dejana földije a signora Elenának... Ez a dolog azonban hidegen hagyta a vál­lalkozót. Annyi földije volt már a «signora Elená»-nak, a kit mind ő hozzá ajánlottak! De azért, mielőtt vissza indult volna, még egyszer szóba hozta: — ugye ez a Dejana, a­mint te nekem mondtad, ott lakik a Moro-nál­? És még min­dig rendőri felügyelet alatt áll? — Nem, már ezen is túl kell, hogy legyen. Nem áll már rendőri felügyelet alatt, más­különben nem is hagyhatta volna el a szülő­faluját. — Hát akkor vedd te a magad felügyelete alá! Üzend meg neki, hogy beállhat ide. Bár ez az egész dolog keresztezte a számítá­sait, Aldo Bruno mégis irt Preda Maria Deja­nának, azt írván, hogy végre jó hírt közölhet vele : «Perro úr, azok után a jó informácziók után, a­melyeket én magáról adtam, hajlandó munkát adni magának, jöjjön hát azonnal.» III. Másnap reggel már ott volt Preda Maria De­jana. Nem sántított többé, de erősen lefogyott és sovány volt, a szeme pedig még fényesebbnek és ragyogóbbnak tetszett a munkafelügyelő előtt. Olyan volt a szeme, mint a betegeké . . . — Szinte titokban szöktem meg — me­sélte. — Az az ördögszerzet nem akarta, hogy itt munkába álljak! A­mikor megtudta, hogy ide fogok feljönni, nekem esett és elhalmozott szidásokkal, olyan volt, mintha elevenen sző­röstül-bőröstül föl akarna falni! Többé rám se fog nézni, azt mondta utoljára. Csóválta a fejét és látszott rajta, hogy azért mégis csak bántja a dolog, hogy a barátja és vendéglátója kedve ellen cselekedett. — Eh, értem! — mondta Aldo Bruno fölé­nyesen. — Ő nem a legjobb viszonyban van Perroval. — De nem ezért, az ördögbe is! Ő fütyül a nagyanyjának butaságaira. Ő csak azt nem akarta, hogy én «faháncsoló» legyek. De ha nem dolgozom, hát mit csináljak akkor? Kös­sem föl magamat?Kőműves nem lehetek, mert nem értem a mesterséget, és vargának se me­hetek el, mert ahhoz se konyítok. Nem olyan könnyű dolog az, adni a nagy urat. Ha-ha, igaz-e vagy sem? Nevetett, széles, teli szájjal. De a­mikor azt mondta «kössem föl magamat», olyan furcsán nézett föl annak a fának az ágaira, a­mely alatt ültek. Aldo Bruno most tréfás, könnyed hangon szólalt meg, mosolygott és eltompította a hangját: — És ... az a bizonyos házasság? . . . — Semmi se lesz már abból! Az a nő még csak látni se akar engem. Ő maga is egész úri asszonyság lett. Oda megyek, bekopogtatok, gyönyörűséges fiatal teremtés jön ki, a másik szolgáló, maga ösmeri, a maestra Saju lánya... •— Ösmerem ! Ösmerem. — Hát jó. — Itthon van Mak­eléna? — me­gyek és megnézem. Ki maga? — A földije va­gyok. — A lány elmegy, aztán visszajön. — Nincs itthon. — Pedig otthon volt, Isten en­gem úgy segéljen. — Elmentem oda másod­szor is. Az a fiatal szolgáló lány már nevetve fogadott, a­mire én azt mondtam neki: — Eredj és mond meg annak a «signora»-nak, hogy itt van a földije, Preda Maria Dejana. — De a lány már ki lehetett tanítva, hogy ne engedjen be engem, mert rögtön felelt: — A társnőm nincs itthon. Sajnálom, de nincs itt­hon. — Erre aztán elöntött a méreg. Igazam volt-e, vagy sem ? — Várj csak, mondtam ma­gamban, majd megfoglak én téged mindjárt. Elmentem és meglestem, hogy Sebastiana el­menjen hazulról, ekkor újra kopogtattam. Az ablakban megjelent egy fej, de senki sem nyi­tott kaput. Most aztán azt mondtam magam­ban : vigyen el az ördög valahányan vagytok, talán épen így van jobban! De mert nem tud­tam megszabadulni attól a gondolattól, hogy közelednem kell Marcelónához, hát még egy­szer megpróbáltam, hogy láthassam és írtam neki. Semmi választ sem kaptam. Még csak nem is felelt. Meg akartam hát lesni, a­míg el­megy hazulról, de azt mondták nekem, hogy sohasem hagyja el a házat. Most már nem akarok semmit se tudni róla, beszélni se aka­rok vele, most már csak békésen és becsülete­sen akarok élni, megkeresvén a magam kenye­rét, a­mit nyugodtan megehetek. A­minek meg kell történnie, hát történjék meg! Hiába való dolog ez ellen harczolni, a magunk sorsa nincs a saját kezünkbe letéve ! A kezére nézett, mintha meg akart volna győződni arról, hogy igazán üres-e a tenyere. Aldo Bruno, hogy elszórakoztassa egy kissé, elvezette a raktárba, hogy lássa el magát a napi szükségletével. Predo Maria Dejana vett magának egy fekete kenyeret, kevéske sajtot és heringet, aztán pá­linka iránt érdeklődött. Hogyne, van pálinka, de a munkások csak keveset kaphatnak belőle naponta. Be kellett érnie ezzel a kevéssel, de a­mikor észrevette, hogy ezt a pár korty pálinkát a háromszoros áron írják föl a számlájára, bár alaposan ösmerte a kantinoknál szokásos csa­lásokat, mégis erősen Lorenzo szeme közé né­zett és megvetéssel mondta: — A hóhér igazítaná meg a nyakravalóto­kat! Hiszen ezt a pálinkát még jobban meg­sózzátok, mint a heringet. Még Párisban sem kerül ez ennyibe! A­helyett, hogy megsértődött volna Lorenzo, szelíden emelte nagy szemét az új «mun­kásra». — Párisban, fiacskám, bizony jobb az élet mint itt — mondta és egy darabka szalonnát becsomagolt valami zsíros papirosba. — De bele kell törődnünk abba, hogy mi itt élünk! Nem gondolod? — Majd holnapután megmondom ! Aldo Bruno ott várt rá, hogy elvezesse munka­helyére Dejanat és a­mikor áthaladtak a tisz­táson, figyelmeztette, hogy a kéreg­tisztító as­­szonyok feléjük fordulnak és őket nézik. Predu Maria csípősen, önmagát gúnyolva mondta : — Talán máris észrevették, hogy tönkrement gazda vagyok! Tényleg, bár a ruhája szegényes volt, mégis más volt a megjelenése, mint a többi kéreg­háncsoló munkásé. — Szép fehér cselédek ezek! — folytatta az­után szavait a rongyokba burkolt szegény nő­ket elnézve. — Bizony, egyik se hasonlít Se­bastianához. •—­ Úgy veszem észre, hogy magának nagyon is tetszik Sebastiana! — kiáltotta Aldo Bruno szokatlan élénkséggel. Predo Maria Dejananak már kezében volt a szekercze, de még vonakodott munkába kez­deni és úgy látszott, mintha szégyelné elkez­deni ezt a lealacsonyító munkát. — Valamikor nagyon tetszettek nekem a vászoncselédek. De most már! . . . — belefújt a levegőbe, a magasba emelte a mutató újját és körbe forgatta, mintha ezzel a fölszálló és eloszló füstfelhőcskét akarná jelezni. — Most már azok se néznek rám és én se nézek rájuk! — De a barátjának, Antonio Moronak még mindig tetszenek ! — Annak igen ! Azok is teszik majd tönkre, ha eddig még nem tették! . . . A­mint most a barátjáról beszélt Preda Maria Dejana a szekerczéjére nézett és öszeránczolta a homlokát. És ott maradt egyedül a számára kijelölt fa előtt, a melyet szomorúsággal és megindultság­gal teli tekintettel mért végig. Igen, talán mégis csak igaza volt Antonio Moronak. Ez a munka, a legalantasabb munka, nem való a magafajta embereknek. És igazán, volt egy idő, a­mikor Predo Maria Dejana lealacsonyítónak talált minden kétkéz munkát egy ügyes és nem buta ember számára; és most, a mint ott állt a fa­törzs előtt, a mely stoikus közömbösséggel lát­szott várni a szekercze csapásait, a maga tel­jességében érezte lealacsonyodását és lezüllését. Egy pillanatra most úgy látszott, hogy a fa és az ember, a ki pedig épen azoknak a leszár­mazottja, a­kik valamikor talán barátjuknak és védelmezőjüknek tekintették a fát, most úgy állanának szemben egymással, mint ellenséggé vált barátok. De rövid tétovázás után a férfi fölemelte a szekerczését: — Talán ez is egyik része a rám kimért bün­tetésnek ! — gondolta magában. A fa megremegett és levelei úgy peregtek alá, mint könnycseppek. És Preda Maria De­jana szekerczésének csattogásai összevegyültek a többiek szekercze-csattogásával és lassankint ő is beletörődött, nem a munkába, hanem a lealacsonyodásába. Beesteledett, leült az egyik kunyhó elé és kibontotta a zsebkendőjét, a melybe szegényes ételeit bekötötte volt. De nem volt éhes és csak végtelen nagy fáradtságot és az elhagyatottság keserű érzése fojtogatta: a többi szegény «mun­kás» közül, a­kik mint tétova szomorú árnyé­kok­ mozogtak az esteli szürkületben, egyik sem látszott nyomorultabbnak és elhagyatottabbnak, mint a­milyen ő most, a maga szemében. Egyszerre csak egy hang az ő nevét szólí­totta. Talpra ugrott és Aldo Brunot pillantotta meg, a­ki a kunyhó mögül jött és intett neki, hogy kövesse. A fészerbe mentek és leültek a gyalulatlan asztal mellé, a­melyre már Lorenzo kikészí­tette a kártyákat és egy üveg bort is­­ oda tett. — Tud maga kártyázni, Dejana? — kérdezte Aldo Bruno. Lorenzo rájuk nézett és nevetni kezdett. — Tegezzétek egymást, ti rongyosak, ti sem­miháziak ! Ha folytonosan sértegetett is, a gúnyos be­széde és kihívó modora mellett is, sikerült Lo­renzonak megkedveltetnie magát Preda Maria Dejanával. Mint a legtöbb sötét múltú ember, ők is elmúlt dolgokról beszélgettek egymással. Gyerekkorában Dejana egyszer részt vett apjá­val egy mezei ünnepségen, Lorenzo szülőföld­jének vidékén. — Volt ott egy öreg ember, még most is emlékszem rá. Fele arcza bénult volt és a mi­kor beszélt a szája széle fölszaladt egész a fü­léig. És ez az öreg, az ünnep előestéjén azt

Next