Vasárnapi Ujság – 1914

1914-11-08 / 45. szám - A déli harcztérről: Ágyúüteg az állásokban - Lövészállások - Pihenő - Lövészárok 45. szám / A HÁBORÚ - A Francziaországból kiutasított olaszok Bazelben (2 kép) 45. szám / A HÁBORÚ - Az északi harcztérről (5 kép) 45. szám / A HÁBORÚ - Képek a németek által elfoglalt Antwerpenből (4 kép) 45. szám / A HÁBORÚ - Lövöldözés gépfegyverből egy orosz repülőgépre 45. szám / A HÁBORÚ - Német gyalogság és német vöröskeresztes kocsik átvonulása egy belgiumi helységben 45. szám / A HÁBORÚ - Tábori taraczkok harczrakészen és harcz után 45. szám / A HÁBORÚ - Tsingtaui képek (4 kép) 45. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek

_83­8 . VASÁRNAPI ÚJSÁG. 46. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. — A levele betűinek boldog dermedtsége mondta nekem először, hogy elfogad. Sosem láttam az irását én fejedelemasszonyom és két tartózkodó szó között mégis sóhajok vergőd­tek, mint hazatért madarak szárnycsapása. Megéreztem ezt és azóta mindent tudtam. — Az Észak Gyöngyeiben egy vers volt megjelölve. — A hajnali álom . . . — És tudtam, hogy azt nekem irta, a mi­kor még nem is ösmert. — Mindig ösmertem magát. — És tudtam, hogy az örökre szól. — Örökre szól — ismételte, mint egy imád­ság végső szavát, a herczeg. A tekintetük egymásba lövell, mint két tá­voli csillag sugárzása nagy nyári éjjelen. — Milyen szép, hogy az egyikünk tudja mondani a másik helyett és annak a nevében : örökre és hogy ez igaz. — Csak Maga helyett beszélhetek szerelmem és Maga csak én helyettem. Érzem, a magam szavait már nem is tudnám mondani — val­lotta meg Levin. És mint egy isteni zenekar szimfóniájában egyik hangszer üdvözlete a másikhoz, úgy szállt a herczeg­től Juliehez: — A­mikor először láttam, fehér havat ért a lába királynőm. Én ebből a hóból egy ma­roknyit hazavittem és azóta is aranyvederben olvad legbelsőbb szobámban. — Szerdán kaptam a levelét herczegem és azóta szerdán sosem eszem gyümölcsöt. Ne nevessen ezen, nagyon kérem. Vezekelni aka­rok egy nagy boldogságért. Féltem a nagy boldogságomat. Hiszek magában, hittem, mikor még szavát sem hallottam és mégis fé­­­lek. Én vezekelni akarok, mert ... de hiszen tudja, egy idegen férfi nevét hordom . . . Mindazoknak a fájdalma, a­kiket ebben az életben megbántott, most rászállt Konstanti­novics Levin arczára. Gyűlölni szerette volna azt, a­ki Párisba utazott, de neki csak Julie tudott fájni. És az asszony mindent meglátott és mindent megérzett. — Semmi se fájjon Magának, én herczegem. Olyan szép volt hiszen minden ma este és — köszönöm. — Én köszönök Magának mindent, király­nőm. Julie hajából egy mennybolt színű szalagot vett ki, a­mely a boldogság kék sugaraként veszett el ez aranykoronában. — Anyámtól kaptam. Legyen ezentúl a Magáé ezért az estéért. Levin szívére szorította a szalagot, a­mely úgy reszketett, mint egy élő valaki, egy em­ber, egy nő, a­ki szépet álmodik. Csodatevő fekete kővel bélelt vékony arany­gyűrűt húzott le ujjáról. Megcsókolta, mint azt, a kit nagyon szeretünk és a kitől elbú­csúzunk. — Emlékül — mondta és a nő az ajkával kereste a gyűrűn, hol lett az arany a férfi vonagló leheletétől boldogságban homályos. Azután elváltak. * — Levin — mondta András császár ezen az estén, a­mikor öc­cse elébe került —Maga fekete frakkot hord, mint a polgárok és a szabadelvűek. Herczeg én Magát a sárga rasszirosok ezredesének neveztem ki pedig. kü­ A szakállas hóember most haragudott. Ma­gázta a kurlandi herczeget és nem szólította őt apja nevén Konstantinovicsnak. Szeme te­kintetéből a Nagy Podoliai Erdő vadjainak bősz, kegyetlen falánksága áradt. — Felség — csak ennyit szólt a herczeg és úgy hajolt meg császári nagybátyja előtt, mint tehetetlen ember, egy rossz végzet előtt. IX. AZ IBOLYÁK, A HERCZEGNŐ ÉS A BARÁT. A nagy római országúton járt Pavlovna Anna, azon, a melyet még Appius, a konzul, épített több mint kétezer év előtt a latiumi agyagos földből sült nagy téglákból. Pavlovna Anna az ibolyát nézte, a mely a nagy út melletti bok­rok térde alatt nyílt. Márcziusi alkony volt és az ibolya itt most olyan színűnek látszott, a­mi­lyenre fiatal leány koporsóját szokták festeni. A herczegi leányy a tavaszban az elmúlástól félt és fiatalságát érezve, megrettent attól a gondo­lattól, hogy valamikor megöregszik és nem lesz elég ereje Konstantinovics Levinért szenvedni. A kicsiny Quo Vadis-templom előtt állt most. A szláv h­erczegkisasszony a podóliai külön nagy keresztény isten erős hitében nevelkedett, ám Rómában lelke alázatban hajolt meg a katho­likus egyház malasztos igézete előtt. A fényes nyugati egyház eltévedt leányaként vonzotta e fiatal szenvedő fejedelmi hölgyet. És Pavlovna Anna idegen létére is megtanult a Szent Lép­csőn térdelni, lelkébe mint szomjas opálos ke­helybe ömlött a San Pietro minden földöntúli és ah­­oly megnyugtatón, oly jótékonyan közel­eső érzéki szépsége. A lateráni templom már­ványos­ fehérsége között még tisztábbnak és még igazabbnak érezte magát és a San Paolo fuori le mura-ban, a régi pápakirályok képmásai előtt térdelvén, arczát a legszentebb felé fordítva kért kegyes engedelmet arra, hogy szeretnie szabad­jon a fényes egyházat, a mely az ő hazájában nagy szenvedésekben ad még ma is mártírokat az Istennek, a ki mindenütt jelenvaló és min­denütt egy. Most a Quo Vadis előtt állt, a falak előtt, a melyeken még Szent Péter hangja vissz­hangzott és a melyek az apostoli szavak örök­kön eleven emlékét időtlen ékességként tárják az eljövendő évezredek elé. A templom kis kert­jében egy fehér barát ült. Az Úr alázatos szolgája kellemetes ember volt. Haja fekete, mint a holdat övező éjszaka, a szeme két forró kávécsepp és napmelengette szép arczán — álla mint egy leányé — látszott, hogy e férfiúnak fáj a lemondás, a mit isteni tisztje követel. Ám ki tudja, e fájdalom talán jóleső és a fiatal szerzetes édes, önelégült szen­velgéssel viseli azt. — Nehéz múlt űzhette talán e falak mellé, e kertbe, a szentek lábának híres árnyékába? — gondolta a herczegnő. És eszébe jutottak a régi idők huszonkét esz­tendős bíbornokai, a szép és zengő szavú papi fejedelmek, e fiatal és győzedelmes Dávid kirá­lyok, a­kiknek hitszónoklataitól aggodalmas fér­jek eltiltották a féltett feleséget. IX. Piusra is gondolt, a nagy, a gyönyörű pápára, Martai Ferretti grófjára, a­ki lovastiszt volt, mielőtt éle­tét az Úrnak és az ő mennybéli szent seregé­nek ajánlotta volna. — Testvér — szólt a herczegnő — mit csi­nálsz? Mit csinálsz itt mindig? Éveidet mivel töltöd ? A fehér barát a kertre nézett és a herczeg­nőre. Finom karcsú kezével játszott egy pilla­natig, mosolygott, azután a világfiak tökéletes, zárt franczia nyelvén mondta: — Jouer la vie . . . (Az életet játszom.) Mosolygott és érzett, hogy fájt neki ez a mo­soly. A herczegnő keze kicsiny csokrot nyújtott a fehér barátnak, azokból az ibolyákból, a me­lyek színe itt — mondtuk már? — olyan, mint fiatal szűz koporsójáé. X. AZ ISTENEK A FÖLDRE SZÁLLNAK. Nem a meglepetés szédülete volt az, a­mi őket érte. Julie és Levin nagy boldogságuk napjai­ban úgy érezték, hogy minden, a­mi velük tör­ténik, odafent volt már előre megírva és hogy mindkettejüknek felsőbb rendeltetése megaján­dékozni a másikat és önmagát. Az asszony úgy érezte, mintha egy ezeresztendős hajnali álom valóságára ébredt volna, a férfi, a­ki boldogta­lanságra született pedig, eddigi életének szép, egyensúlyozott bánatából zökkenés nélkül érke­zett a boldogságba, a­melyet máris igazi életé­nek, igazi levegőjének, igazi sorsának tudott. Az egyetlen gyötrelem, a­mely rövid napjaik boldogságán homályosult, az volt, hogy egyszer, valamikor — száz év múlva — megöregednek és nem lesznek elég fiatalok, hogy e nagy-nagy életboldogságot viselhessék. De milyen édes aggodalom volt ez is : a boldogságukat félteni, lelkük jövőbeli gyülemléseit egymás elől gon­dosan rejteni. Szép nagy tavasz volt és René Turennes-Lacour grófot nagy hivatala még nyolcz napig tartotta Párisban. E nyolcz nap, nyolcz este egyetlen Szent Iván-éjszaka volt, a melyen a podóliai égről — tudják, hogy ez óriási biroda­lomban a mennybolt is nagyobb, mint másutt — a hold boldog meghittségük egyetlen társa, ezüst­puderes clownként mosolygott le rájuk. Sze­rette őket a hold . . . — Milyen fontos, hogy tavasz van, hogy ta­vaszkor történik mindez — rebegte egy ízben hálatesten Julie, a kinek finom, hajlékony lelke a magáén és a szerelmeseén kivül a természet és a dolgok életét is élte. — Mindig tavasz lesz — igérte a kurlandi herczeg komolyan és könnyen, mint egy isten. Szép szavakat ajándékoztak egymásnak és szerelmes együtthallgatásuk magasztos óráiban is megbecsülték a szót, a kimondott szót, a­melynél nincs több és nincs nagyobb. A szó — seregeket indít meg és életsorsok fölött hatá­roz — isteni eredetű és az emberi léleknek ki­szakadó része, a mely édes fogantatásban újra lesz ismét. A szó a legnagyobb ajándék . . . Mindenüket kicserélték és egymásnak aján­dékoztak mindent, a­mit addig szerettek. Köny­vek, papírra vetett dallamok, drága régi csecse­becsék, hízelkedő ékszerek, szalagok és csoda­tevő amulettek vándoroltak kézről-kézre. Kicse­rélték a kedvencz szavaikat és elmondták egy­másnak, a­mit a nagy költőkről addig titokban gondoltak. Ha valami újat találtak nagyon szép­nek és — halálosan egy volt az ízlésük is — minden ujat egyszerre, egyazon perczben, ugyan­abban a halk felkiáltásban éreztek szépnek. Ilyenkor megfogadták, hogy a­mi nekik lett szép, azt megtartják egymásnak és nem közlik a népekkel. Ezek az édes rejtettségek voltak szép életüknek nagy titkai ... A franczia hölgy megismertette a herczeggel kedvencz parfümjét, a melyet ezerjó illatú léből ő maga kevert a régi alkimisták aggodalmas titkolózásával. «Al­kony a szigeten» így hívta Julie — a­ki a ked­ves bútorait, a kedves ruháit és a kedvencz apró holmiját is külön néven beczézte — ez illat­szert. A jázmin illata érzett ki belőle leginkább, május­i fehér virágjáé, a­mely alázatos, epedő és szemérmes, mint egy történetesen igaz tiszta szerelembe hanyatlott lorette . . . Konstantino­vics Levin kedvencz virágként fogadtatta el a hölgygyel a sárga rózsát és mint ezen élete olyan fontos volt számára, hogy a másik — Julie —is hittel szeresse ezt a virágot, a mely­nek illata olyan, mint az élet dele és a mely sosem hal meg hervadásban, mert már viruló életében is a halál örökkévalóságát hordja hűs, balzsamos leveleinek színében ... És mert túl- IRTA LAKATOS LASZLO. (Folytatás.)

Next