Vasárnapi Ujság – 1914
1914-12-06 / 49. szám - Az angol hadsereg 910. oldal / Általános nép- és országisme
922 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 52. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. A PATRICZIUS. Regény. (folytatás.) Irta John Galsworthy. — Angolból Kendeffy Katinka. XV. Mikor aznap délután Milton nem jött el, az a sok jéghideg kétely, melyet csak az ő jelenléte tudott távoltartani, gyorsan visszasereglett abba a lélekbe, mely nagyon is kész volt arra, hogy ne bízzon a boldogságában. Nem fog sokáig tartani! Hogy is tarthatna ! A Milton természetes az övé oly végtelen távolságban volt egymástól. Még a boldog odaadásban is kétkedett, hisz oly sok misztikus volt Miltonban. Mindaz, amit ő a természetben vagy a poézisben szeretett és szépnek tartott, sziklás, hatalmas, befejezett volt. A lágy és tüzes, az átfinomult és harmonikus — hidegen hagyta őt. Milton nem érzett különös szeretetet az egyszerű természeti dolgok: madarak, méhek, állatok, fák és virágok iránt; ő pedig mindezt értékesnek, isteninek találta. Bár még nem volt öt óra, már úgy elhervadt, mint a virág, melyet nem öntözött meg senki. De erős elhatározással leült a zongorához s tea idejéig játszott, játszott, de a lelkének a fele volt csak ott, a másik a városban kóborolt s kereste Miltont. Tea után könyvet vett a kezébe, aztán megpróbált varrni s végre újra visszatért a zongorához. Az óra hatot ütött s mintha az utolsó ütéssel lehullott volna róla a pánczél, halálos félelem fogta el. Miért nem jön? Tovább játszott, egyik lapot a másik után fordította, de állandóan kisértette a gondolat, hogy nem lett-e újra beteg? Sürgönyözzön? Mi haszna, mikor fogalma sem volt arról, hol lehet ebben az órában. S annak a gondolatnak az érveket nem tűrő rémülete, hogy nem tudta hol van az, akit szeretett, — olyan rettegéssel töltötte el, hogy az ujjai megbénultan csúsztak le a billentyűkről. Egy pillanatig sem tudott csendesen ülni, azért türelmetlenül jött-ment az ajtóból az ablakhoz, onnan a kicsi hallba s újra gyorsan vissza az ablakhoz. Az izgalma felett különböző bizonytalan félelmekből szőtt sűrű sötétség lebegett. Hátha ez a vége mindennek ? Hátha Milton azt gondolja, hogy ez a legizgalmasabb módja annak, hogy vele szakítson? De nem, ily kegyetlen mégsem lehet! Ennek a túlságosan gyötrő gondolatnak reakció jött a nyomába s bolondnak nevezte magát. Milton a Házban van, valami egészen közönséges, mindennapi dolog tartja vissza. Abszurdum volt igy félni! Az effélét most már meg kell szoknia! Nem volna irtózatosabb, mintha terhére valna. Ennél sokkal jobban szeretné . . . igen . . . jobban szeretné, ha sohasem jönne el többé! Kezébe vette a könyvet s elhatározta, hogy nyugodtan olvas, amíg jön, denne abban a pillanatban, ahogy leült, mint élelme megkétszereződött erővel tért vissza és hozzá csatlakozott még a bizonytalanság jéghideg, szorongó, rettenetes érzése; az a tudat, hogy semmit-semmit sem tehet, várnia kell, amíg valami megváltja s e felett a valami felett nincs hatalma ! És az a babonás érzés, hogy azért nem jöhet, mert ott ült az ablakban, ahonnan messziről látja, ha jön — bekergette a hálószobájába. nak Onnan láthatta, mint megy le a nap s úsza viz felett a sötét borvörös fellegek. Lágy, csacsogó szél suhant végig a házak között, az alkonyat halk léptekkel közeledett feléje. Nem akarta felcsavarni a villanyt, nem akarta elismerni, hogy igazán este van már, átöltözött s minden parányi részletnél kínosan hosszú ideig időzött és valami különös kis megnyugvást merített abból az érzésből, hogy szép akart lenni. Félelmében, hogy hamarább kell visszamennie a szalonba, minthogy Milton megjött, lebontotta a haját, pedig egészen szép és rendes volt — és újra fésülködött. Hirtelen irtózattal gondolt arra, hogy mennyire igyekszik szép lenni s hogy ezzel a görcsös törekvéssel arczátlannak fogja őt találni a sors! * Minden parányi hangra megállott s előrehajolva figyelt. A haját, szemét és ajkát kivéve, tetőtől-talpig hófehéren, olyan volt mint egy teljes narczisz virág az alkonyatban, mely előrehajlik s úgy figyel valamely távoli dalra, melyet valahol messze, ki tudja hol, az ő számára játszanak a mezőkön. De minden apró hang elhalt,— egyik a másik után — egyik sem jelentett semmit. És valahányszor visszatért a lelke a fehérfalu szobába, újra megmozdultak elernyedt ujjai. Az alatt az óra alatt, ott a hálószobájában, hosszú éveket élt át. Egészen besötétedett már, mikor visszatért a szalonba. XVI. Kilencz óra elmúlt, mikor Milton végre megjött. Az asszony hallgatott, de minden izében remegve simult hozzá a hallban és ez a szenvedélyes izgalom, mely egyetlen hangot sem keresett, hogy ezáltal valósággá váljon — mélyen érintette a férfit. Milyen kimondhatlanul törékeny és érzékeny ez az asszony! Mintha pajzs nem védné sehol. Bár az izgalma teljesen visszhangra talált a Milton lelkében, nem tehetett róla, kínos érzések szállották meg. Ebben a perczben ő volt a megtestesülése annak az életnek, a mely reá vár, a melynek önkényt feláldozza magát és ez a végtelen, változatlan gyöngédségek, figyelmek és passzivitások élete lesz. Sokáig nem tudta rászánni magát, hogy az elhatározásáról beszéljen. Mintha a sötét szempár minden tekintete, a karcsú test minden mozdulata, könyörögve kérné, hogy hallgasson. De a Milton jellemébe az a merev, hajthatatlan elem vegyült, mely nem tűrte, hogy elhalásszon valamit, amit egyszer elhatározott. Mikor elmondta a mit akart s elhallgatott, az asszony csak ennyit mondott: — Miért nem maradhat minden úgy, ahogy van, hogy ne tudjon róla senki? És Milton rémülettel érezte, hogy elölről kell kezdenie a küzdelmet. Felállott s kinyitotta az ablakot. A folyam felett sötét volt az ég s erős szél seperte végig a partot. Úgy tetszett, mintha az a nyugtalan mormogás, mintha az a szétszórt csillaga éjszaka megcsapná az arczát. Visszahúzódott s a párkányra könyökölve, lenézett asszonyra. Olyan volt, mint egy virágszirom! És átvillant rajta egy kis epizód emléke, mely az elmúlt tavasszal történt. Andrey a tűzbe dobott egy hervadó virágos galyát s így szólt:— Nem tudom végignézni a virág hervadását, mindig elégetem. £ Most újra látta, mint semmisülnek meg a viaszfehér szirmok az apró, alattomosan feléje kúszó lángocskák között, látta, hogy remeg a karcsú szár, hogy tüzesedik meg, hogy zsugorodik össze egy fekete sávvá, mintha valami élőlény volna. És aggodalmasan kezdett bszélni: — Nem tudok hazug életet élni. Mi jogom van vezetni, ha követni nem tudok? Nem vagyok olyan, mint Courtier barátunk. Nem hiszek a szabadságban. Nem hittem s nem fogok soha hinni. Szabadság? Mi az a szabadság? De aki nem tudja magát alávetni a hatalomnak, annak nincs is joga hatalmat gyakorolni mások fölött. Az az ember, ki rákényszeríti azt a törvényt másokra, melynek betartására nincs ereje — gazember! Nem akarok azok közé tartozni, akikről azt mondják: «Mások fölött tud uralkodni — önmaga fölött ...» — Senki sem fogja tudni. Milton elfordult. — De én tudni fogom, — felelt keserűen. — Világosan látta, hogy az asszony nem érti őt. Az arczán különös, tűnődő magábavonultság kifejezése ült. Úgy tetszett, mintha Milton megijesztette volna. És a férfi haragudott, hogy mért nem érti meg. Konokul ismételte: — Nem, nem tarthatom meg a mandátumot. — De hát mi köze ennek a politikához? Hisz oly kicsi dolog! — Ha kicsi dolog volna, elhagytam volna-e magát Mouklandban, átszenvedtem volna-e öt héten keresztül a purgatórium minden kínját, addig, amíg bezzeg lettem tőle? Kicsi dolog! Ah, kicsi dolog! Az asszony hirtelen tűzzel kiáltott fel: — A körülmények, azok kicsik, a szerelem pedig a nagy dolog! Milton bámulva nézett reá. Most vette észre először, hogy az asszonynak is meg van a maga filozófiája, mely épen olyan mély és makacs, mint az övé. De azért kegyetlenül mondta: — Hát akkor hatalmába ejtett a nagy dolog! Ekkor egy olyan tekintet jelent meg az asszony szemében, mely belefúródott a férfi lelke mélyére, felkutatta a legtitkosabb rejtekeit és valami rettenetes felfedezést tett. Ez a tekintet olyan halálosan szomorú, olyan félelmesen átható volt, hogy Milton elfordult. — Talán kicsi dolog, — elmélkedett hangosan — én már nem tudom. Nem látom az utat, mélyen haladnom kell. Elvesztettem az egyensúlyt s újra meg kell találnom, mielőtt valamit tehetnék. De Andrey, mintha nem hallotta volna, vagy nem értette volna meg a szavak értelmét, újra csak azt ismételte:— Oh, ne változtassunk meg semmit! Soha sem fogok olyant kívánni, amit nem adhat meg. Milton teljesen érthetetlennek, oktalannak találta ezt a konokságot akkor, mikor épen azt akarta tenni, ami teljesen egymásévá teszi őket. — Én már megvívtam önmagammal a harczot, — szólt — ne beszéljünk többet erről. De Andrey különös, száraz hangon, melyben mégis halálos fájdalom rezgett — suttogta : — Nem, nem maradjon minden úgy, ahogy van! Milton úgy érezte, hogy nem tud többet tűrni, azért a vállára tette a kezét: — Most már elég! Aztán hirtelen lelkiismeretfurdalástól gyötörve, felemelte őt s magához ölelte. De az asszony ernyedten, lecsüngő karokkal tűrte az ölelését s nem viszonozta a csókjait. XVII. A parlamenti ülésszak utolsó előtti napján Lord Valleys könnyű szívvel ugrott fel a lovára s indult egy galoppra a Rowba. Bár a gyönyörű állat telivér kancza volt, egyszerű kantárral, feszítő zabla nélkül lovagolta. Kitűnő lovas volt, húsz év óta a Yeomanry őrnagya,— hét éves kora óta részt vett minden vadászaton. — Barátságosan köszöntött mindenkit, akit ismert. Vidáman beszélt Miltonról, elmondta, hogy egészen jól van ség a vágytól, hogy felvegye a harczot, mikor ősszel újra összeül a Ház. Lord Malvezint a felesége miatt bosszantotta, nevetve mondta, hogy ha valaki, hát csak ő az, aki Bertieben érdeklődést tud kelteni a politikai élet iránt. Végig élvezett két vad galoppot, melyben nem akadályozta meg egy rendőr sem, mert ismerte valamennyit. Gyönyörű nap volt s búsult, hogy haza kell mennie. Útközben találkozott Harbingerrel s magával vitte linchre. Az utóbbi időben szokatlan zord kifejezés ült a fiatal ember arczán s Lord Valleys szorongó szívvel gondolt arra, a mit a felesége Barbaráról mondott. Mostanában keveset látta azt a gyermeket s az időszak zajos, összetorlódott teendői között elfeledkezett a felesége aggodalmáról. Agatha, aki a kis Anuval még mindig a Valleys-házban tartózkodott, várva, hogy az anyjával együtt menjen fel Skócziába, meg volt irtva valahová lunchre s így csak Lady Valleys, Barbara, Lord Valleys és Harbinger ültek az asztalnál. A beszélgetés még megakadt, a fiatalok feltűnően hallgattak, Lady Valleys behatóan figyelte a leányát. A hír, hogy Lord Milton a dolgozószobában van, meglepetésként hatott, de mindenki egy kis megkönnyebbülést érzett. Arra az üzenetre, hogy jöjjön be, az inas azt a feleletet hozta, hogy Lord Milton már lunch után van s a dolgozószobában várja őméltóságáékat. — Tudja, hogy nincsenek idegenek ? — Igen, my lady. Lady Valleys hátratolta a tányérját. — Jól van! Én készen is vagyok. Lord Valleys is felállott s a feleségével együtt elhagyta a szobát. Barbara kétkedve nézett az ajtó felé, aztán ő is felállott. Lord Valleysnek a felesége nem rég mondta el a Milton ápolásának a történetét s ő úgy fogadta, ahogy az ember egy exentrikus lény-