Vasárnapi Ujság – 1916
1916-11-19 / 47. szám - A huszár tábori-konyhája 47. szám / A HÁBORÚ - A román harcztérről (4 kép) 47. szám / A HÁBORÚ - A románok kiűzése Erdélyből (4 kép) 47. szám / A HÁBORÚ - Bratianu nyaralója Predeálban 47. szám / A HÁBORÚ - Csíkszereda égése 47. szám / A HÁBORÚ - Egy honvéd gépfegyver-osztag a Predeál melletti állásokban 47. szám / A HÁBORÚ - Gránátbiztos fedezék bejárata 47. szám / A HÁBORÚ - Részlet az összelőtt Predeálból 47. szám / A HÁBORÚ - Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter. Vadász Miklós rajza 47. szám / Arczképek, Hazaiak - A Képzőművészeti Társulat téli kiállításából: Bosznay István: Nyitra - Halmi Arthur: Női arczkép - Glatz Oszkár: A házinyúl - Patzka Ferencz: Falusi idill - Gergely Imre: Vásár - Glatter Gyula: Alcsúti Lilike arczképe - Rudnay Gyula: A vén kanász - Kézdi Kovács László: Nyárfák alatt - Vastagh György: Erdélyi havasi pásztornők - Nadler Róbert: Pletyka - Mányay József: Jövendölés - Knopp Imre: A család - Horvay János: Síremlék-tervezet - Zilzer Hajnalka: Herodiás 47. szám / Műtárgyak - Lengyelországi képek: A kormányzói palota Kielczében - Novoradomski részlet - A radomi városház - A Scheroka-út Radomban - Színház a szabadban Lazienka szigeten - Sobieski János kastélya Wilanowban - A régi lengyel királyság palotája - A varsói opera - A Szent János székesegyház Varósban 47. szám / Táj- és útiképek, Külföldiek
738 VASÁRNAPI UJSÁG. I i. SZÁM. 1916. 63. ÉVFOLYAM. ÍVE 1 HÁZ. ELBESZÉLÉS. — IRTA SZŐLLŐSI ZSIGMOND. A czingár fiatalember összehúzta a szemét és furcsa, vontatott hangon mondta : — Három, az sokszor kevesebb, mint kettő. Klausen ránézett. — Ön túlságos szerényen taksálja magát. Az asszony hangosan, nyilt kárörömmel nevetett. - No Kavadi, maga megkapta . . . Én nem is úgy értettem ... De az a fiatal hölgy olyan . . . olyan hirtelen távozott, a mint megpillantott minket. . . Mint aki szökik . . . — Nem vettem rajta észre semmi ijedtséget. — No Istenem, megijedni, az talán kissé sok is lenne. De mintha a kisasszony kissé óvakodnék a társaságunktól. . . A viselkedésében van valami különös. — Én ezt se vettem észre. — Csodálom. Pedig ön bizonyára nagyszerű megfigyelő és semmi okom sincs a föltevésre, hogy ezúttal nem lenne kedve ennek a tudományának vagy passziójának a gyakorlására. A téma nem kellemetlen. Kövídi gyorsan bólogatott a fejével és élénken mondta : — Nem, nem. A fiatal hölgy nagyon szép. Nagyon szép. Az asszonynak szikrázott a szeme és olyan tekintetet vetett rá, mint egy ostorcsapás. — Nagyon szép. Ez bizonyos. Sőt gyönyörít ... De egy kicsit furcsa. Egy kicsit nagyon furcsa. Hogy egy fiatal leány megjelenik itt teljsen e gyedül . . . egészen egyedül, minden kisérő és minden személyzet nélküli, hát ez... Klausen vállat vont és közbevágott : — Ez azt mutatja, hogy nem akar senkit se megtámadni és Tum is tart attól, hogy őt támadja meg valaki. Tudta, hoigy nem az őserdőbe indul. — Bizonyára. És teljes joggal számíthatott ara is, hogy föltétlenül akad egy nems lovag, a ki megvéd a kre?i a fevadaktól ... De ha nem sietett volna túlságosan kedves Klausen kirántani a kardját, akkor a hüvelyében is hagyhatta volna. Mert épen azt akartam mondani, hogy ez a magánossága egyedül még nem lenne különös. Nem is szokatlan. De azt önnek is észre kellett vennie, hogy ennek a fiatal hölgynek a viselkedése egyáltalában nem azoké a lányoké, akik magukban járják a világot, nyugodtan, bátran és biztosan . . . Ez olyan . . . tétova, olyan határozatlan . . . félős, olyan idegen az idegenségben és gyakorlatlan a magánosságban. Zavart és elkáprázott . . . Az így utazó leányok nem szoktak ilyenek lenni. Azok se nem ilyen meghatottak, se nem ilyen őzike nézésnek. Nézzen csak egyszer jól a szemébe, csupa csodálkozás és csupa nyugtalanság, mint a gyermeké, aki leszökött az erdőbe, amely ellenállhatatlanul vonzza, de a mellett folyton retteg, hogy észreveszik a szökését vagy pedig attól, hogy eltéved és nem találja visszafelé az utat. Klausen élesen nézett az asszonyra és kis szünet után csöndesen mondta : — Ha így van, ez nagyon természetes. Ez a fiatal hölgy nyilván először van egyedül és ez megmagyarázza úgy i a meghatottságát, mint a nyugtalanságát. Nagyon jól mondta, mikor a gyermek először van az erdőben, gyönyörködik és fél. Akkor is, ha nem épen szökve jutott oda. Az asszony mohón tiltakozott. Ezt én nem is állítottam. Én csak azt mondtam, amit mondtam. Se a szökést nem eit.^,A sprint, se az erdőt, se a gyermeket. Mert a, gyermek, bár miÖt„„ ^ ,jájos igazán nagyon szép, már nem egészen gyermek. . . Tegnap este jól megnéztem és mondhatom, márnem egészen gyermek. Klausent, maga se tudta miért, bántotta ez a megjegyzés, amelyben rosszindulatot érzett. Az ajka megrándult és a hangja nem volt minden élesség nélkül, mikor mosolyogva, felelt : — Egy bizonyos számú esztendőn túl a nőnek három kora van. Az első, mikor esti lámpafénynél idősebbnek látszik, mint a reggeli világosságban, a második, mikor este látszik fiatalabbnak és a harmadik, mikor akár reggel, akár este mindig egyforma idős. Az asszony szeme idegesen húzódott össze. Szárazon nevetett és érdes hangon mondotta : — Sietek óvatosan visszavonulni még mielőtt megmondaná, hogy engem melyik lategóriába soroz. Bicczentett a fejével és tovább vonult. Kavadi követte, de előbb még odasúgott Klausennek. - Tudja mi az a gyanú, ami a signorát bántja? Az, hogy az amerikai kisasszony jobban tetszik, mint ő. És ez a gyanúja bizonyára nem alaptalan. Halkan nevetett és sietett az asszony után. III. Klausen elgondolkozva ült és valami kelletlenséget érzett a lelkében. Az asszony megjegyzései bántoták, de maga előtt se tagadhatta, hogy a megfigyelései nem voltak alaptalanok. A leány megjelenése és tartózkodásának körülményei vagy inkább minden körülmény nélkül valósága nem volt híján bizonyos titokzatosságnak. Öt nap előtt egészen egyedül érkezett, minden kísérő nélkül, nagyon szerény poelgyásszal, a bejelentőlap mindössze annyit mondott róla, hogy Miss Grace Mawell, Amerikából. Se újságot, se levelet nem kapott semerről és nyilván nem is várt. A föllépésében semmi a magános idegenséget megszokott nő jelzett biztosságából, sőt ellenkezőleg, bátortalan, félénk, elfogult és riadékony. A szeme, mikor először jelent meg a szálló éttermében nyugtalan, aggodalmaskodó és szinte segítségért csengő volt. A véletlen a Klausen szomszédjává tette az asztalnál, amely körül a nyári hónapban nem ültek sokan. A szezon még nem kezdődött meg, a néhány vendég részben épen a magánosság kedvéért volt itt, részben a közeli játékbank fanatikusaiból telt ki, akiket se a hely paradicsomi szépsége nem érdekelt, se a rettentő hőség nem riasztott. Se a magános leányt nyilván nem a Casino mámoros élete vonzotta ide. Még egyetlen egyszer se volt odaát, noha Karáci úr már az első beszélgetésben kifejtette neki, hogy ez a mulasztás a legnagyobb könnyelműséggel határos. Kíváncsian, de vonakodva halgatta és húzódozva mondta : - Majd később . . . Talán a jövő héten . . . Hisz egyelőre még itt is annyi az élvezni való. De igazában alig tett mást, mint hogy a vizet nézte, a kőfalon állt vagy a parton bolyongott valami állandó, nagy meghatottságban és magába merüléssel. Az lehetetlen volt, hogy össze ne ismerkedjék a kis társasággal, de szinte ijedten tért ki minden lehetősége elől annak, hogy bele is vegyüljön. Ez elvonuló hajlandóságában azonban semmi se volt, amit gőgnek vagy akár csak zárkózottságnak is lehetett volna magyarázni. Inkább egy leküzdhetetlen, állandóan eleven érzése az idegenségnek, valami titokzatos és folytonosan éber aggodalom, ijedt néma védekezés minden esetleges kíváncsiság ellen. Klausennek az első, ösztönös, de ritka határozottsággal jelentkező impresziója az volt róla : mennyire védtelen ez a szép, magános leány! Milyen pánczélozatlan és megriadó. Milyen szorongó, kíváncsi és didergő a tekintete. Zavart. '""Men, a nelalgó és tétova viselkedésében volt valami az álomjáróéból vagy valami elcsodálkozott és fényitta«. Khmsen maga se tudott magának számot adni róla : miért és honnan, de az első percztől fogva az érdeklődésnek egészen szokatlan érzése áradt föl benne, a részvétnek és a kötelességérzetnek sajátos köve (Folytatás) féke, eredetében és hivatásában teljesen homályos és határozatlan. A mióta a maga fájdalmas ügyét magával végleg elintézte, a szemlélődés nem kábítószer volt a lelkének, hanem őszinte keelvtelés. Szerette figyelni az embereket, de az érdeklődése nem volt tárgyi természetű. Egyáltalában nem volt kíváncsi az emberek külső dolgair cles körülményekre, amelyek az élet formáit alakítják. Klausen elvált ember volt, egy gyötrelmes órával a múltjában, amelynek a robbanása szétvetette a tűzhelyét, kisodorta házából és távol északi hazájából. Úgy hagyta el, mint egy keserves, rossz emléket és olyan helyet keresett magának, amelynek se földje, se levegője, se virágai arra ne is emlékeztethessék. Meggyógyulni a feleelésben , ez a nagy vágy hozta ide és hálás volt az idegenségnek, amely csakugyan kiemelte a lelkét az emlékezés gyötrelmeiből és lassanként filozofiává edzette, ami egykor fájdalom volt. De a saját tegnapja emlékétől való irtózás elidegenítette a hajlandóságát minden tegnaptól. Nem szerette a tegnapot, csak az emberek érdekelték és nem a mi történt velük. Úgy vette az embereket, mint akik abban a pillanatban jöttek a világra, amelyikben megismerte őket és valami különös, ösztönös kötelességet érzett, hogy ragaszkodjék ahhoz az impressóhoz, amelyet az első pillanatban leá tettek. Ragaszkodjék hozzá és megvédelmezze. Sose jutott volna eszébe tanakodni azon, amit a mexikói asszony a szép magános idegen lány megjelenésében és viselkedésében föltűnőnek vagy legalább is észrevenni valónak talált és bosszantotta, hogy erre rákényszerült. Az ő gyanú és kémlelés nélküli tekintete csak kedvesnek és némileg megindítónak látta a leány némán áradó gyönyörűségét, friss meghatottságát és mert a jelenség szép volt és nyilvánvalóan őszinte, semmi okát se érezte annak, hogy tovább keressen. — Mit akar tőle ez az asszony? — kérdezte magában kelletlenül és kissé megriadtan maga is meglepődött rajta, hogy ez a kérdés milyen energikusan megmozgatta a gondolatát. El kellett mosolyodnia. IV. Ha még sohase látta, akkor el kell jönnie ; erősködött a görög. Ötven perez innen vonaton. Nem mondom, hogy játsszék, de nézze meg. Látványnak is olyan, amilyen kevés van a világon. Igaz, hogy ez az idő most nem az igazi, az élet most a tizedrésze se annak, ami a nagy szezonban, de annak, aki még sose látta, így is roppant érdekes. Klausen úr is többször volt már odaát, pedig ő sohase játszik. Csak azért nem, mert minden más jobban érdekel, mint a játék. Untat és fáraszt. A leány leplezetlen kíváncsisággal hallgatta a görögöt. Halkan, tétován mondta : Elhiszem, hogy nagyon érdekes lehet. És . . . izgalmas is. Természetesen azoknak, akik játszanak . . . És ön bizonyára . . . Megakadt és elpirult. A görög elmosolyo előtt. Miért zavarodott meg? Csak mondja ki bátran!. . . Persze, hogy én játszom. Játékos vagyok. Sőt , egyéb se vagyok. Furcsának vagy éppen erkölcstelennek tartja ezt? A leány riadtan tiltakozott : Dehogy !. . Hogyan? . . Én ... én nem is értek efélékhez, tehát nem is lehet róla véleményem. Zavarában ösztönösen a szomszédja, Klausen felé fordult olyan tekintettel, mint aki segítséget kér. De Klausen szótlan maradt. Ellenben Kavadi annál élénkebben folytatta : Erkölcstelenség az, ha valaki mást csinál, mint amire magában hivatást érez. Vagy, ha nem erkölcstelenség, legalábbis lelkiismeretlenség. Ha én orvos, ügyvéd, mérnök vagy, mint az apám valamikor akarta, diplomata leszek