Vasárnapi Ujság – 1920
1920-10-24 / 20. szám - Tér és idő 236. oldal / Természettudomány; ipar és rokontárgyuak
238 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1920. 67. évfolyam. tudnak, higyje el . . . Ezek után még helyesebbnek tartanám, ha Ön menne el a holttestért én helyettem .. . . Most, hogy annyira figyelik minden lépésemet, nem, is tudom, mi minden történhetnék velem. Úgy kérem ezt magától Lafcadio, kedves barátom, mint egy baráti szolgálatot. Összetette kezét, úgy könyörgött. Nem tudom most rendbeszedni gondolataimat, de tudakozódni akarok még és ellátom önt egy szabályszerű felhatalmazással. Hova küldjem ? — Nagyobb kényelem okából ebben szállodában fogok szobát bérelni. A holnapi a viszontlátásig, siessen. Hagyta Gyulát elmenni. Nagy undort érzett, csaknem gyűlöletet magával és Gyulával szemben, mindenkivel szemben. Egy váll- vonítással kivette zsebéből a Fleurissoire zsebéből származó Cook-jegyfüzetet, mely Barraglioul nevére volt kiállítva, odatette az asztalra a kölnivizes üveg mellé, az asztal kellős közepére, elolta a lámpát és kiment. IV. Daczára a megtett óvóintézkedéseknek és a questurán kapott tanácsoknak, Baraglioul nem tudta megakadályozni, hogy az újságok ne írják ki a nevét és ne szellőztessék rokonságát az áldozattal, sőt még a szálloda nevét, melyben lakott, sem tudta titokban tartatni. Ritka ijedelem perczeit élte át este, a mikor éjféltájban hazatérve a questuráról, szobájában az asztal közepén ott találta a nevére kiállított Cook-féle jegyfüzetet, melyet Fleurissoirenak adott át. Azonnal csengetett és halott halványan kérte meg a pinczért, hogy világítson az ágy alá, amit ő maga nem mert megtenni. Rögtön vizsgálatot tart tátott a szállodában, ez azonban semmiféle eredményre nem vezetett, de hát hogy is lehetne az embernek bizalma egy nagy szálloda személyzetében? . . . Mégis, egy zavartalanul eltöltött éjszaka után, bezárt ajtó mögött, Gyula kissé nyugodtabban ébredt föl, most már a rendőrség védelmezte. Csomó levelet és sürgönyt írt és maga vitte őket a postára. Amikor visszatért, jelentették neki, hogy egy hölgy keresi, aki nem mondta meg a nevét, hanem az olvasóteremben várja. Gyula azonnal odasietett és nem kevéssé csodálkozott, amidőn Karolát pillantotta meg. Karola nem az első teremben foglalt helyet, hanem egy hátrább eső, kisebb és rosszul világított helyiségben ült le, oldalt, a szoba sarkában levő asztal mellett, ahol, hogy valamivel foglalkozzék, szórakozottan egy albumban lapozott. Amikor Gyula belépett, zavarában fölállott és mosolyogva üdvözölte. Fekete kabátja alatt sötét, egyszerű és csaknem jóizlésre valló ruhát viselt, kissé zajos kalapja ezzel szemben kellemetlen hatást tett Gyulára. — Gróf úr nagyon vakmerőnek fog találni. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ide jöjjek a szállodájába és kérjem, hogy fogadjon, de oly kedvesen köszönt nekem tegnap ... és egyébként is, amit mondani akarok, rendkívül fontos. Állva maradt az asztal mellett, Gyula közeledett feléje és az asztalon keresztül egyszerűen kezet nyújtott neki. — Minek köszönhetem látogatását ? Karola lesütötte szemét. — Tudom, hogy súlyos csapás érte önt. Gyula először nem értette meg, miről van szó, amikor azonban Karola kivette zsebkendőjét és szemeit törölgette, így szólt : — Hogyan! Hát részvétlátogatás? — Én ismertem Fleurissoire urat. — Lehetetlen. — De nem régóta. Nagyon szerettem őt. Olyan kedves, olyan jó volt . . . Sőt én voltam az, ki a manchettai gombokat ajándékba adtam neki, tetszik tudni, azokat a gombokat, amelyeknek leírását az újság is hozta , azokról ismertem rá. Azt azonban nem tudtam, hogy az ön sógora. Nagyon csodálkoztam rajta és képzelheti, mennyire megörültem neki ... . illetőleg bocsánat, nem ezt akartam mondani. — Ne jöjjön zavarba, kedves kisasszony, nyilván azt akarta mondani, hogy megörült annak, hogy ez a szomorú eset alkalmat ad arra, hogy velem találkozhassék. Karola válasz helyett arczát zsebkendőjébe temette, görcsös zokogásba fogott. Gyula illőnek találta megfogni a kezét. — Magam is, — mondá bensőséges hangon, — én magam is, kedves kisasszony, tessék elhinni . . . — Még reggel is, mielőtt elutazott, figyelmeztettem, hogy legyen óvatos. De ez nem egyezett a természetével . Hiszen tetszett ismerni, hogy milyen hiszékeny, félrevezethető ember volt. Szent volt, kisasszony. Valóságos szent,— mondá Gyula lelkesedéssel és maga is követte zsebkendojét. — Ezt én, is megéreztem, — kiáltott fel Karola. — Éjszaka, amikor azt hitte, hogy alszom, felkelt, letérdepelt az ágy mellett.. . Ez az öntudatlan vallomás teljesen zavarba hozta Gyulát, visszatette zsebkendőjét a zsebébe s közelebb húzódott Karolához. De hát vegye le a kalapját, kedves kisasszony. Köszönöm. Nem zavar. Engem zavar . . . Bocsásson meg . . . Minthogy azonban Karola észrevehetően hátrahúzódott, Gyula magához tért. — Engedjen meg egy kérdést : volt vaalami különös oka a félelemre ? — Nekem ? — Igen, amikor azt mondta sógoromnak, hogy legyen óvatos, volt valami különösebb oka feltételezni . . . Beszéljen nyiltan : ide délelőtt nem jön senki és beszélgetésünket nem hallhatják meg. Van Önnek gyanúja valaki ellen ? Karola lehajtotta fejét. Ez ugyanis engem rendkívül érdekel, — folytatá Gyula, kinek egyszerre megeredt a nyelve. Tessék csak az én helyzetembe képzelni magát. Tegnap este, amikor hazatértem a rendőrségről, ahol vallomást tettem, szobámban, az asztalomon, az asztal kellős közepén ott találtam azt a vasúti körutazási jegyet, amellyel szegény Fleurissoire utazott. Ez a jegy az én nevemre volt kiállítva ; igaz ugyan, hogy a körutazási jegyek szigorúan személyhez kötöttek, ezt tudjuk, nem jártam el helyesen, amikor kölcsön adtam neki, de most nem erről van szó. Abban a cselekedetben azonban, hogy valaki egészen czinikusan visszahozta az én jegyemet, ide a szobámba, felhasználva azt a kis időt, melyet innen távol töltöttem, valami kihívást vagy henczegést kell látnom . . . mely engem egyáltalán nem hozna zavarba, ha nem volna különös okom azt hinni, hogy most én rám kerül majd a sor. Ezt pedig a következő oknál fogva hihetem. Ez a szegény Fleurissoire, az ön barátja, egy titok birtokában volt . . . egy rémes titok birtokában . . . egy igen veszedelmes titok birtokában . . . melyet sohasem kérdeztem tőle . . . melyre egyáltalán nem voltam kíváncsi . . . melyet azonban ő, igen sajnálatos meggondolatlanságból, közölt velem. Már most azt kérdem Öntől, tudja-e, hogy ki az, aki e titok eltüntetése érdekében nem átallott elmenni egészen a gyilkosságig ? — Nyugodjék meg, gróf úr, tegnap este följelentettem a rendőrségen. — Nem is vártam egyebet Öntől, Karola kisasszony, tani. Megígérte nekem, hogy nem fogja bán, ha megtartotta volna igéretét, én is megtartottam volna az enyémet. Nekem ennyi éppen elég. Most már tegyen velem, amit akar. Karola egészen lázba jött, Gyula megkerülte az asztalt és egészen közel húzódott hozzá. — Talán kényelmesebben beszélgethetnénk a szobámban. — Uram, én Önnek mindent elmondtam, amit el akartam mondani, nem akarom idejét továbbra igénybe venni. Minthogy Karola ezalatt is mindig hátrább húzódott Gyula elől, most már megkerülte az egész asztalt és ott állott a kijáratnál. — Jobb lesz, ha most elválunk, kisaszszony, — mondá Gyula méltósággal, ki Karola ellenkezésének érdemét ezzel kegyesen magába vállalta. — De mit is akartam még mondani : ha majd holnapután esetleg eljön a temetésre, jobb lesz, ha nem ismerjük egymást. E szavak után elbúcsúztak anélkül, hogy kiejtették volna nevét a nem is gyanúsított Lafcadionak. V. Lafcadio Nápolyból Rómába kisérte Fleurissoire holttestét. Elhelyezte egy hullaszállító kocsiban, melyet a vonat végéhez akasztottak. Nem tartotta feltétlenül szükséges nek, hogy maga is ebben a kocsiban foglaljon helyet, hanem illendőségből — ha nem is éppen a legközelebb eső szakaszban, amely másodosztályú kocsi volt, — mégis olyan közel utazott a holttesthez, amilyen közel az elsőosztályú szakaszok elhelyezése megengedte. Reggel indult el Rómából és ugyanaz nap este vissza is akart érni oda. Nem szívesen adott számot magának azon új érzelemről, mely csakhamar úrrá lett fölőtte, mert semmit sem utált annyira, mint az unalmat, azt a titkos betegséget, melytől ifjúságának szép és gondtalan kedvtelései, valamint a kemény nélkülözés mindeddig megóvták. Kilépett szakaszából, minden remény és öröm nélkül lézengett a folyosó egyik végétől a másikig, miközben lelkét valami határozatlan kíváncsiság marcangolta. Kutatott valami után, de nem tudott semmi elég ujat és vadat kitalálni. Semmi sem nyújtott volna vágyának kielégülést. Nem gondolt már arra, hogy hajóra szálljon, mert ha nem szívesen is, de be kellett látnia, hogy Borneo alig vonzza már, úgy» szintén Olaszországnak még be nem utazott vidéke sem. Már a „kaland" következményei iránt sem érdeklődött, annyira kopromittálónak és bántónak találta ma az egész esetet. Szinte haragudott Fleurissoire-ra, amiért nem védekezett jobban. Nem tudott belee nyugodni abba, hogy szüntelenül ezt a szánalmas figurát lássa maga előtt és szerette volna kitörülni emlékezetéből. Ezzel szemben szívesen találkozott volna azzal a ficzkóval, ki táskáját vitte el; ez lehet aztán csak a nagyszerű legény! . . . Mintha csak most is ott kellene lennie, a capuai állomáson kihajolt az ablakon és szemeivel végigjárta az üres perront. De fel ismerné-e egyáltalán ? Hiszen csak hátulról látta és elég távolról, amint a szürkületben kifelé ment .... Képzeletben utána ment az éjszakában, amint a Volturno medréhez siet, megkeresi és kirabolja a rémes holttestet és kivágja a kalap béléséből, az ő kalapjából, azt a „babérnagyságú és alakú" bőrdarabkát, mint a lapok oly előkelően írták. Végeredményben hálás volt tolvajának, amiért a rendőrség szeme elől eltüntette ezt a fontos bűnjelet, melyen rajta volt a kalapos neve. Kétségtelen, hogy ennek a halottrablónak is minden érdeke azt kívánja, hogy ne vonja magára a figyelmet és ha ennek daczára is fel akarná használni ezt a bőrdarabkát, Isten uccse! elég mulatságos dolog volna egyezkedésbe lépni vele. Az éjszaka leszállt. Az étkező kocsi pinézére végigjárta a vonatot és vacsorára hívta az első és második osztály utasait. Lafcadio, étvágy nélkül bár, de abban a reményben, hogy egy órára legalább megszabadul az unalomtól, elindul néhány másik utas mögött az étkezőkocsi felé. Ez a kocsi a vonat elején volt. A vagyonok, melyeken keresztül kellett mennie, üresek voltak. Itt-ott néhány tárgy : kendők, párnák, könyvek, újságlapok hevertek az ülőhelyeken, megjelölve a vacsorázók helyét. Egy ügyvédtáska vonta magára figyelmét. Tudta, hogy ő az utolsó, megállt a szakasz előtt és belépett. Az ügyvédtáska egyébként nem érdekelte különösen, csak éppen lelkiismerete megnyugtatására vizsgálta keresztül. A táska belsejében finom aranybetűkkel ezt a nevet lehetett olvasni : Defouqueblize a bordeauxi egyetem jogi kara.