Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-14 / 21. szám - Mihályfi Ernő. Esti szonett Budán 248. oldal / Költemények - Petri Mór: Szonettek: A pályabér - Szováta 248. oldal / Költemények
248 VASÁRNAPI ÚJSÁG- vábbá engem, de a nagy világ nem tud meg soha semmit. Nagy zsarnokok az emberek. És nagy zsarnok egy ostoba szó, ha oktalanul elejti valaki. Rámegy, mint gazdájára a medve és agyonveri. Öt óra volt. Hol hanyattvetettem magam a pamlagon, hol felugrottam és mint kett • reczben az állat, jártam fel s alá. — Még tiszt sem maradhatok tovább — dünnyögtem, összeránczolva a homlokom — ha kiszivárog az eset. Mit tudom én, miféle asszony ez ? A mutatók félhaton álltak. — A verembe jutott farkas esete — morogtam. Kivettem a tokjából a revolveremet és nézegettem, próbálgattam. Összeszorítottam a fogamat, a fegyvert az asztalra tettem. Az ablakom előtt a kék mennybolton fehér fellegek vonultak és az udvar fáin verebek csiripeltek. Az utczán egy inasgyerek fütyörészett hetykén és gondtalanul. Látszott, hogy a világ folyását nem befolyásolja és akasztja az én helyzetem. Egyik czigarettát a másik után szívtam. — Halálra ítélt vagyok, nem rablásért, gyilkolásért, emberölésért, hanem egy szóért csak. A becsületszavamért. Felbőszítő állapot! Az óra háromnegyed hatot ütött. Kinyitottam az ablakot, az utczára néztem. Előre hajoltam, messzire láthattam el a házsorok között. Itt ott egy-két járkáló alak. Egyik sem ő. Már tudtam, nem jön el. Fellobbant a haragom magam ellen, ő ellene, mindenki ellen. Gyűlöltem vadul, kérlelhetetlenül, elkeseredve a tiszttársaimat, akik olyan könnyen és mohón tudnának felettem pálczát törni, a többi férfiakat, akiknek betörtem a fejét és most örülni, dehogy, ujjongani fognak, a nőket, akik csélcsap mivoltom, vagy hideg közömbösségem miatt a megbosszulásukat ünnepelik. Aztán hirtelen nagy, nagy, mélyből jövő szomorúság ömlött végig a lelkemen és mindent elborított, mint egy áradat. Jó volna élni még! Néhány percz hiányzott még hat órából. Még egyszer kinéztem az utczára. Senki. Lassan visszahúzódtam az ablaktól. Nos jól van. A levegőbe bámultam. Úgy látszik, inni kell néhány levelet ide-oda. Hozatok majd rumot. Inni fogok előbb. Vagy ne várjak addig? Remegő kézzel végigsimítottam a homlokomon. Verejtékes volt és hideg. Az ajtón sebesen koczogott valaki. Alig hallottam meg. Kinyitottam. Az asszonyka volt, erősen lefátyolozva. Hátul jöttem, a kertek mellett van egy ösvény. Futottam, hallhatja a hangomon — mondta elfúlón. — Egy volt nálunk, nem jöhettem előbb, barátném Egész testében remegett. — Még csakugyan elkövette volna azt a bolondságot. Körülnézett, megpillantotta a fegyvert az asztalon. Halkan fölsikoltott. — Hát csakugyan annyira szeret? Hátravetette a fátyolát. Az arcza tüzelt, a szeme kitágulva ragyogott és villogott. Az ajka megnyílt, mint egy kihasadt piros kis gyümölcs. — Itt a rózsája — és fölemelte a fehér kezét. — Ha tudni akarja, az unokahugocskámtól kaptam. Ünnepélyesen, mondhatnám, méltóságosan viselkedtem. Mintha kábult lett volna a fejem, még csak le sem ültettem szegényt. — Csak ezért jöttem el ... Csak egy pillanatra. Most megyek... Isten vele. Az ajtóban megállott és visszanézett, mintha még várna valamit. Hogy némán néztem magam elé, leeresztette a fátyolát és eltűnt búcsúzatlanul. Magamban voltam. Lassan tokjába helyeztem a nyolczlövetet. A rózsára esett a tekintetem. Az asztalon hagytam. A divánra dőltem. És sokáig, gondolattalanul . .. fáradtan bámultam a mennyezet festett virágait. HORTHY MIKLÓS KORMÁNYZÓ KÍSÉRETÉVEL A VÁRALJA-UTCZÁN ÁT A VÉRMEZŐRE LOVAGOL. SZONETTEK. A PÁL,VABÉR. Szegény maradtam, mint akkor valék, A mikor ifjan vándorútra keltem. Egy emberöltőt végigénekeltem. Sorsharag és koldusbot ... Ez a vég. Csak mentem, míg a lelkem elalélt A pályán égő hittel, csüggedetlen, Az életem álmokra vesztegettem, Se hír, se semmi.. . Megkapom a bért. Erdők zugában dalol a madár, A dala gyógyít, szíved hogyha fáj, Törődik-e aztán valaki vele , Hogy a kis dalnok elpusztult-e, él-e ? Szétfoszlik szárnya egy tüskés bokorban. Sírját se tudja soha senki, hol van ? * SZOVÁTA. Szováta, rokon a lelkem veled. Az évek olyan gyorsan elrohannak, Mint habjai itt a Sebespataknak. De megmaradt belül egy kis meleg. Elmúlt napok világa szendereg Forró ölében a csodás tavaknak. Egész nyarak elraktározva vannak. Hogy ne is sejtsék soha a telet. Hidag van, veszti pompáját az erdő. Beburkolózom, amig a didergő Éj hull reám, befordulok szivembe. Délszaki táj szakadt bele régente. Mik felbuzognak: a dalok, szonettek Már rég a keblem mélyiben pihentek. Petri Mór. 21. szám, 1920. 67. évfolyam. ESTI SZONETT BUDÁN. Csodáld az ég hullámzó tűzopál Boldog Budán esendő estelen. Bizony mondom, konok és esztelen, ki sorsa ellen balga harczot áll. Boldog Budán esendő estelen Sok száz akácz fehérlik szerteszét. Az illatuk fohászos szentbeszéd. Ringó simítás tiszta testemen. Én békén nyugszom minden vesztemen. Dicsérem utam végzett végzetét És áldom titkát, mely mint sír, setét. A jók ma szánják hitlen sóhajuk. Boldog, ki vallja, minden jóra jut. S áldott, ki eljött hinni ezt velem. Mihályfi Ernő. A VATIKÁN PINCZÉI. Regény. (Folytatás.) Irta André Gide. — Francziából: König György. A vacsora befejeződött, egy pinczér járt körül s a számla összegével együtt beszedte a borravalókat is. Amily mértékben kiürült a terem, Defoux queblize hangja oly mértékben komorabb és komorabb lett. Némelykor valósággal aggodalomba ejtette Lafcadiót. így folytatá : — És ha nem volna itt a társadalom, hogy kényszerítsen, éppen elég rokonaink és barátaink kisebb társasága : sohasem tudnánk beleegyezni, hogy visszatetszést keltsünk náluk. Ők olyan képet hordoznak magukban mirólunk, melyért mi csak félig- meddig vagyunk felelősek, mert ez a kép csak kissé hasonlít hozzánk, belőle kilépnünk pedig nem illik. Ebben a pillanatban kétségkívül én is kilépek a képemből. Kilépek önmagamból . . . Minő szédületes kaland! Mily veszélyes élvezet! De már bizonyára untatja a beszédem. — Rendkívüli módon érdekel. — Én csak beszélek, beszélek. . . De hát részegen is csak tanár marad az ember és fontosnak találom ennek a tételnek az igazságát . . . Ha azonban befejezte a vacsorát, talán szíves lesz karját nyújtani nekem és visszakísér a szakaszomba, addig, amíg még állok a lábamon. Attól tartok, hogy ha soká itt maradok, nem fogok tudni felkelni. Defouqueblize ezen szavak után erősen nekifeszült, hogy felemelkedjék székéről, de visszazuhant, mégpedig olykép, hogy hason feküdt az asztalon. Bizalmaskodó hangon magyarázta Lafcadiónak tovább : — íme az én tételem. Tetszik tudni, mi szükséges ahhoz, hogy becsületes emberből gazembert neveljünk ? Ehhez mindenekelőtt valami megfeledkezés, valami kihelyezkedés szükséges! Igenis, elég egy rés az emlékezetben s az őszinteség mindjárt kibújik! . . . Valami folyamat megszűnése vagy az áram egyszerű megszakadása teljesen elegendő. Ezt előadásaimban természetesen nem szoktam hangoztatni ... de így magunk közt: micsoda óriási előny ez egy fattyúra nézve! Tessék csak elgondolni : a fattyú oly lény, ki maga is kizökkenés terméke, maga is az egyenes vonal váratlan irányváltozását jelenti . . . A tanár hangja ismét hangosabb lett, különös szemeit Lafcadióra meresztő és hol bizonytalan, hol pedig szúró tekintete már- már szinte nyugtalanította társát. Nem tudta most már, hogy ennek az embernek a rövid látása nem tettetésre és csaknem felismerte ezt a tekintetet. Végül, nagyobb zavarban, mint amilyet hajlandó volt önmagának bevallani, hirtelen felállott. — No rajta! Karoljon belém Defouqueblize úr. Keljen föl, eleget fecsegtünk. Defouqueblize nagy nehezen feltápászkodott székéről. Mind a ketten elindultak és végig tántorogva a folyosón, elérkeztek ahhoz a szakaszhoz, melyben a tanár táskája feküdt. Defouqueblize lépett be elsőnek, Lafcadio elhelyezte és búcsút akart venni tőle. Éppen hátat fordított már, hogy elhagyja a szakaszt, amikor hirtelen hatalmas kéz markolását érezte vállán. Lafcadio hátrafordult.