Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-09 / 1. szám - Zoltán Vilmos: A «Kertész»-cziklusból (Rabindranath Tagore) 8. oldal / Költemények
8 VASÁRNAPI ÚJSÁG. .2. szám, 1921. 68. évfolyam. és módszerek dolgában lehettek eltérések, pártok, de Habsburg-párti és Habsburg- ellenes, katholikus és protestáns magyarok egyértelműen találkoztak ebben az egyetlen nagy czélban. A török kiűzése, az ország integritásának helyreállítása volt minden magyar ember álma és vágya, — ezt kívánni, áldozni, küzdeni érte, ez volt a magyar hazafiság. Sajátságos jelenség: a törököt, mint embert, nem gyűlölte a magyar, nem egy egykorú följegyzés tanúskodik róla, hogy még szimpatizálni is tudott vele, — a török politika ellen, Magyarország felszabadításáért harczolt a magyar. Emellett azonban már a török hódoltság idejében mutatkozott egy másik vezető eszme is: a habsburgi politikával való súrlódás. A nemzet csalódott azokban a várakozásokban, amelyeket a Habsburg-ház trónra emeléséhez fűzött. Nem kapta meg tőle azt a támogatást, amely a török visszaszorítását lehetővé tette volna az ország határain túlra. A Habsburgok ezenkívül idegen szellemet, idegen világfelfogást is igyekeztek a magyarra rászorítani s ezzel feltámasztották azt a természetes ellenhatást, amely már az Árpádok alatt is mindig ellenállott az idegenség nagyobb mértékű beözönlésének. A Habsburg-királyság lehetett a politikai érdeknek megfelelő, de nem felelt meg a nemzet vágyainak s ezért nem volt soha népszerű. Nagy államférfiak, mint Zrínyi, hívei voltak, de nem szívből, hanem észből, a nemzet tömegei, — mondjuk modern szóval — a nemzeti közvélemény mindig ellenzékben volt vele a Habsburg-ellenes szemben. A nemzet szíve erdélyi politikáé volt s a habsburgi katholikus reakczióval szemben még a katholikus magyarok nagyobb része is a protestáns törekvésekkel rokonszenvezett. Egy Erdélyből kiinduló Habsburg- ellenes vállalat kezdő sikere mindig magával ragadta a nemzet többségét. A magyar hazafias érzés e mozgalmas századokban állandóan két forrásból táplálkozott: a török és a német elleni visszahatásból. Hazafias költészetünknek is ez a kettő volt a kizárólagos forrása. A török kiűzése után az egyik forrás tárgytalanná vált. Különös módon a török, mint kitakarodott az országból, kezdett rolakonszenvessé válni, a pusztítást, amelyet népünkben, kultúránkban, gazdaságunkban végzett, hamar megbocsátották neki. Ennek a meglepő ténynek, amely ma is tény még, vannak mélyebben rejlő, néppszichológiai okai is, de nagy szerepet játszott benne az a támogatás is, amelyet a török a Habsburg-ellenes nemzeti törekvéseknek, különösen pedig Rákóczinak nyújtott. Ettől fogva az Ausztriával való kapcsolat iránti ellenszenv lett a magyar haza» fias érzés vezér»motívuma. Ez az ellenszenv szívta be magába az idegenség elleni ősi visszahatást, a nemzeti egyéniség konzervállásának ösztönét, a magyar föld és nemzet integritásának megőrzésére való törekvést, sőt rövid idő alatt, már a XVIII. században ezzel azonosult — a Habsburg-házzal szövetkezett arisztokrácziával szemben — a nemzeti demokráczia is. A magyar hazafiság gyémántja azzal a fazettájával volt kifelé fordítva, a melyben az Ausztriával való súrlódás fájdalmai csillogtak. Az Ausztria-ellenes érzés a XVIII. század-ban lappangva élt, de a század végén és a XIX. század elején mint a magyarság politikai, gazdasági és kulturális önállóságáért folyó harcz hatalmas erővel újult meg, először az irodalomban, utóbb a magyar élet minden terén is. Tetőpontjára a szabadság harczban jutott, de Világos után is tovább élt, túlélte a kiegyezést, a melybe a nemzet belenyugodott hűvös eszével, de nem nyugodott bele a szivével. Ennek az eszmének, amely a „függetlenségi eszme" fogalmazásában élt tovább, Kossuth volt a legpregnánsabb hőse és Petőfi a költője. Ez a két lángelméjű magyar volt a tizenkilenczedik század második felében a magyar ideál megtestesítője, — a nép érzelemvilága és fantáziája az ő érzelemvilágukban elégült ki. Magyarország sajátképi magyar lakossága mindig a Kossuth-fogalmazású függetlenségi törekvés híve volt, — a dualisztikus kormány politika teljesen a nemzetiségi vidékek választási visszaélések számára könnyen hozzáférhető tömegeire támaszkodott s még az olyan dualisztikus elhelyezkedésű politikusok is, mint a Tiszák, alig tudták eltitkolni, hogy dualizmusuk gondolásokon voltaképen opportunitási megalapszik s a szivük a függetlenségi eszméhez húz. Ebben az időben a szabadságharczi emlékek kultusza volt a magyar hazafiság csaknem kizárólagos kifejezője, a márczius 15-iki és október 6-iki ünnepek az igazi magyar nemzeti ünnepek s a hazafias költészet is túlnyomó részében a Kossuth-korabeli és a kilenczvenes évektől kezdve ezekbe erősen belekapcsolódott kuruczkori érzéskör kultuszát énekelte. A dualizmusnak nincs költészete, néhány hatástalanul elhangzott loyális ódán kívül s magától értetődik ebben a korban, hogy a magyar poéta nem lehet labancz. A világháborút megelőző évtized heves társadalmi harczai némileg visszaszorították az aktualitás előteréből ezt az Ausztria- ellenes érzést, de még mindig ez maradt a magyar hazafiság legfeltűnőbb vonása. A Károlyi-forradalmat is jórészt az tette lehetővé, hogy a függetlenségi eszmébe kapcsolódott bele, az első forradalmi napok mámora a visszanyert függetlenség mámora volt s csupán a józanok kisebbségét riasztotta meg mindjárt az a fölismerés, hogy ezt a függetlenséget hazánk romjain ünnepelhetjük csak. Most nagyot fordult a magyarság sorsa és vele új formába ömlik a hazafiságunk is. A függetlenségünk megvan, az Ausztriával fennállott közösség már históriai emlék. Szép országunk azonban szét van tépve, a magyar szíven új fájdalom hasadt, a magyar bánat új elemmel lett gazdagabb. És egy új eszme támadt a magyar lelkekben. Ebben az eszmében egyesül ma minden magyar, bármi rendű, bármikép van politikailag vagy társadalmilag elhelyezkedve s bármi világnézetnek a híve. A legközelebbi jövendő magyar hazafiságának a vezérlő gondolata Magyarország integritásának visszaszerzése. Ez már pedig meg fog maradni ép úgy, ahogy egyszer élt a török hódoltság idején a majdnem kétszáz évig, meg fogja határozni magyarság politikai gondolkodásmódját és cselekvését. Mindaddig, amíg tárgytalanná nem válik. Schöpflin Aladár: A „KERTÉSZ" -CZIKLUSBÓL. Rabindranath Tagore. Sárga madarak énekelnek a fákon Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget, S dalát hallván, tánczra perdül a szivem e zene mellett. Abban a faluban élek, melyben neki van lakása, És ez a mi örömünknek épen egyik kútforrása. Van két kedvencz báránykája, üde s bohó, mint két gyermek, Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek. Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba, Odafutok és felkapom mind a kettőt a karomba! A falunk neve Khanjana, A folyónak neve Anjana, , Az én nevem mindenki tudja, Az ő neve meg Ranjana. Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja, Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja. Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes, Kertjükbe jár méheinknek raja, hogyha mézre éhes És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott, Házunk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot, S a szárított k"ém-virág, mit kosárszámra szoktunk venni, Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi. A falunk neve Khanjana, A folyónk neve Anjana, Az én nevem mindenki tudja, Az ő neve meg Ranjana. Az az út, mely a házunktól kiindul és elvész távol, Tavaszonként illatos a mangovirág illatától; Mikor a mi kék lenföldünk merő virágtenger végig, Sarló alá ugyanakkor az ő kenderük is érik; Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este, Fényével a házunk táját eddig mindig felkereste, S az erőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed, A mi k"damligetünk is felüdül és újraéled. A falunk neve Khanjana, A folyónk neve Anjana, Az én nevem mindenki tudja, Az ő neve meg Ranjana. II. Álom ködösvényén... Álom ködösvényén járva, újból vele álltam szemben, A ki egykor kedvesem volt egy korábbi életemben. Elhagyatott útnak szélén esthomályban állt a háza. A galambdúcz népe csendben, s rúdján aludt már a páva. Égő lámpa volt kezében, azt a küszöbre letette, S bánatos szemének égő tekintetét rámvetette. Száll felém a néma kérdés nem "hallhatom, csupán látom ,,A mióta elszakadtunk, mi a sorsod, mondd, barátom?" Megkísérlem választ adni mindhiába ! melyen ketten Egykor megértettük egymást, azt a nyelvet elfeledtem ! És hiába álltam némán, egyre-másra csak töprengve. Sem a neve, sem a nevem nem jutott már az eszembe. Jobbkezét nyújtotta némán, öltöny ragyogott két szemében. Szótlanul és önfeledten álltunk ketten kéz a kézben Lámpánk lángja végsőt lobbant s elaludt az esti szélben ... A költő angol prózafordításából a bengál versalak visszaállításával fordította : Zoltán Vilmos.