Vasárnapi Ujság – 1921
1921-07-10 / 13. szám - A Szépművészeti Múzeum új magyar szerzeményei. Petrovics Elek 148. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekű közlemények
148 VASÁRNAPI ÚJSÁG, 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ÚJ MAGYAR SZERZEMÉNYEI. A szerencsétlenség, mely a háborúval ránk szakadt, a múzeumi gyűjtésben is sok tervet akasztott meg és sok reményt tett semmivé. Elzárta előlünk a világ legfontosabb műpiaczait, s arra szorított bennünket, ami itthon és Németországban kínálkozott. Még nagyobb katasztrófa zúdult ránk azonban a háború szerencsétlen végével, amidőn pénzünk értékének zuhanása folytán a német piaczról is jóformán teljesen kiszorultunk. Azóta a gyűjtés bizonyos ágaiban minden erőlködés megtörik a viszonyok ellenséges erején. Ki tudna ma nálunk pl. a régi művészet gyűjtésében tervszerű és következetes munkát végezni vagy ki tudná a külföldi modern mesterek gyűjteményét számottevően fejleszteni abban az irányban, amelyet jónak tart? Itt bizony ma nem haladhatunk a gyűjtésben éveken át követett programmunk szerint, hanem többnyire azzal kell beérnünk, ami épen itthon akad, amit a jószerencse utunkba hoz. Tervszerűen irányított és folytonos munka helyett legfeljebb egy-egy jó fogás az, ami e pillanatban ezen a területen lehetséges. Ezért kellett nem egy dologban félúton megállanunk, feltett szándékainkból engednünk, kedves terveinktől — ki tudja, mennyi időre — búcsút vennünk. Jóformán csak egyetlen olyan terület maradt, ahol a viszonyok hatalma nem kerekedett fölébe az egyéni akarásnak, ahol módunkban van engedmény nélkül megvalósítani eredeti szándékainkat: a magyar művészet, különösen a XIX —XX. századi magyar művészet területe. Némi vigasztalásunkra szolgálhat, hogy egy magyar művészeti múzeumra nézve ennél a területnél nincs fontosabb, s hogy itt is sok volt a tennivaló. Az állam és régebben a társadalom is megtették ugyan kötelességüket, képtárunkban sok kitűnő és fontos munkája volt ugyan együtt a magyar művészeknek, elsőrendű mestereink közül Munkácsy, Paál, Lotz, Mészöly, Markó, Brocky kiváló sorozattal voltak képviselve, s másoknak is megszerezték egy-egy standard»képét, — azonban az egész magyar anyagnak mégis hiányzott történeti kerekdedsége, a fejlődés menetének megvilágításához, szükséges kiépítettsége. Meglátszott rajta, hogy az egymásra következő nemzedékek gyűjtését nem revideálták, a kortársak értékelését az utódok igazságosabb ítéletével nem ellenőrizték, az aránytalanságokat ki nem egyenlítették, a hiányoknak és mulasztásoknak, melyeket csak az utókor láthat meg tisztán, nem jártak végére. Más szóval: nem történt meg a gyűjtésnek múzeumi értelemben a való tervszerű átvizsgálása és kiegészítése. Ez kiaknázatlan lehetőségekkel teljes, hálás munka volt az, amelyhez sürgősen hozzá kellett látnunk, s amely most már évek óta folyamatban van. Eddigi eredményeiről a munkának előbb beszámoltunk külön kiállításainkon, majd tavaly beiktattuk az újonnan szerzett anyagot a képtárba, s megkíséreltük teljesebb és hívebb képét adni a magyar festőművészet kialakulásának. Ám a feladat ezzel nem ért véget. Ha a legfontosabb hiányok már pótolva vannak is, azért a magyar művészet múltja még mindig sok értéket rejteget s a jelen termelését sem szabad elhanyagolnunk. A modern képtár átrendezése óta ismét jókora sora gyűlt össze magyar szerzeményeinknek, s ezeket mutatja be legújabb kiállításunk. Ennek az anyagnak a gyűjtésében is ugyanazok a szempontok vezettek, mint a korábbi évek gyűjtő munkájában. Igyekszünk a múlt minden értékét gyűjteni, legjobb művészeink java munkáit megszerezni, a vezető és fontos művészeket minden oldalról jellemezni, a szerényebbeknek egy-egy szerencsésebb és meg» mentésre érdemes művét felkutatni, az elfeledetteket felidézni, az ismeretleneket mégis»mertetni, s ilyenképen művészetünk fejlődéséről minél jobb fogalmat adni. Van az új szerzések között néhány olyan darab, mely nem mond elvileg újat és meglepőt, de elsőrendű művész munkája s teljesebbé teszi a művész oeuvre-jének képét. Ebbe a sorba tartozik id. Markó Károlynak „Faun és nimfák" czímű képe, mely dr. zólyomi Wagner Gézának hagyatékából került a múzeumba. Sugárzó derűjében és az ábrázolás gazdagságában nyilván egyik főműve a művész késői korszakának. Ide tartozik Székely Bertalannak „Dobozi és hitvese" czímű képéhez került szép vázlata, 1860 tájáról, mindőn a mester még Münchenben tartózkodott,— becses adalék a művész alkotási módjának megismeréséhez, s a végleges festménynyel való összehasonlítása érdekes tanulságokkal kínálkozik. Munkácsynak két új festménye — amelyeket több más jeles képpel együtt az áldott emlékű Hopp Ferencznek köszönhetünk — szintén nem módosítja ugyan, de minden esetre szélesíti és gazdagítja azt a képet, melyet erről a mesterről ad gyűjteményünk. Mind a kettő tájkép, mindkettő igen egységes hatású és erőteljes természetábrázolás s közülök különösen az 1886-ból való „Bretage női tengerpart" válik ki előadásának frisseségével és közvetlenségével. A geniek nek az a merészsége és biztonsága, mely ebben a képben érint meg bennünket, új szerzeményeinknek csak még egy darabjában ismétlődik : Szinyei Merse Pálnak „Bacchanalia" czímű, 1809-ben készült bájos színvázlatában, a mellyet báró Kohner Adolf és báró Hatvany Ferencz adományának felhasználásával szereztünk. Vázlatos állapotában is egyik legszebb példánya ez a mester azon korai műveinek, melyekben a tónus gyöngéd szépségét még felébe helyezte a szinek fokozásának és ellentéteik hangsúlyozásának. Hollósy Simonnak két képe közül a Férfi» arczkép 1886-ban készült, tehát egy évvel később, mint modern képtárunkban látható Tengerihántás=a. A Tengerihántás főműve volt a naturalizmus ifjú fanatikusának, igazi irányú munka, egy világosan beszélő programm, amely magában foglalta mindazt, amire a 27 éves Hollósy törekedett. Kétségtelenül meglátszott rajta a 80-as évek franczia naturalizmusának hatása, de Hollósy talán még keményebb elemzője a természetnek, mint Bastien Lepage, a rajzban pontosabb és határozottabb, a lokálszínek megközelítésében páratlanul lelkiismeretes, a részletek nyomozásában a végletekig elszánt. A puritán naturalizmus megindító példája volt ez a kép, remeke egy ifjú tanítómesternek, aki vaskövetkezetességgel hirdeti és munkálja a maga igazságát, — egyúttal azonban sok mindent fel is áldoz eleveinek. Miközben odaadóan figyeli és csend» életszerű hűséggel adja vissza az összes részleteket, a fehér fal piszkos foltjait és véletlen repedéseit épen úgy, mint az emberi alakok formáit, azalatt abba a veszélybe esik, hogy a részletek igazságának feláldozza az egész igazságát, s mintegy generálmappaszerű leírást ad az élet egyszerűbb és szervesebb képe helyett. Most látható férfiarczképe már a tárgy természeténél fogva is kevésbé hozhatta művészt abba a veszélybe, hogy a részletek a dédelgetése közben szem elől tévessze az egészet. A kép teljesen organikus és hatásában — bár a fejben nagy gazdagsága van a fényesen megoldott részleteknek — zavartalanul egységes. E mellett másnemű új erényeket is mutat: a psychologiai kifejezés hűségét és mélységét, s a Tengerihántás helyenkénti keménységeivel szemben több lágyságot és a fény- és árnyékhatásoknak festői kiaknázását. Az utóbbit bizonyára Leibi hatásának kell tulajdonítanunk, akihez Hollósy egyetlen képében sem járt közelebb. Ezzel a szűk színű határok között mozgó, vörösesbarna tónusban festett arczképpel szemben a gazdagabb és színesebb tónus állomásán mutatja be Hollósyt másik új szerzeményünk, az 1888-ban készült Mulató Társaság, melyet Mauthner Zoltán tr áldozatkészségének köszönhetünk. Ezen a képén, mely a Tengerihántás mellett még retre is, jelentőségre is főműve korai idejének, Hollósy az alakoknak a fény ellen való ábrázolását választotta festői problémának, s ifjúságának szent komolyságával mélyedt el abban a feladatban, hogy az alakok áttetsző árnyékaiban minél nagyobb gazdagságát rejtse el a tónusfinomságoknak. Elvileg a kép körülbelül ugyanazt mondja, mint Az ország bajai czímű korábbi szerzeményünk, csakhogy az elv ezúttal sokkal teljesebben és nagyobb szabású módon jut kifejezésre. Hollósy régi gyöngéje, a szerkezet lazasága itt különösen kisért, de a kép egyes részletei — gondoljunk csak a jobbsarok pipára gyújtó czigányára — sok mindenért kárpótolnak s ha eredményben nem is, de szándékban és művészi érzületben, a naivan látott természet áhítatos visszaadásában a németalföldi nagy primitívekre emlékeztetnek. Ezzel a két képpel hatra emelkedett azoknak a képeknek a száma, amelyeket ennek a fontos művésznek korai periódusából az utóbbi években megszereztünk. Előbb egyetlen kis állat képe függött képtárunkban, s a Aggházy Gyula: Vízparton. Zemplényi Tivadar: Az ezermester.