Vas Népe, 1979. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-01 / 204. szám
Tanévnyitó az Oktatási Igazgatóságot (Folytatás az 1. oldalról) digiekhez képest, hogy az alapképzés rovására bővülnek a továbbképzés formái, lehetőségei. A káderképzés alapozó formái az eddigiekben több ezerkáder számára tették lehetővé a marxizmus alapjainak elsajátítását, ezért most egyre inkább az a feladat kerül előtérbe, hogy megteremtsük számukra a színvonalas továbbképzés formáit, lehetőségeit. Az idei oktatási évben az Oktatási Igazgatóság keretében összesen 2200-an tanulnak. A megyei pártbizottság titkára valamennyiüknek jó munkát, eredményes tanulást kívánt. Arra kérte őket, hogy szerezzenek olyan teljesítőképes ismereteket és olyan marxista szemléletet, amely lehetővé teszi számukra, hogy eligazodjanak változó világunk eseményeiben. Ezt követően Horváth János, az Oktatási Igazgatóság vezetője átadta a végbizonyítványt az általános tagozatot az elmúlt tanévbenkitűnően elvégzett hallgatóknak, majd a szakosító tagozatot végzett 130 hallgató részére adta át a diplomákat. Kitűnő tanulmányi eredményükért vörös diplomát az alábbiak kaptak: Birizdó János, Bolfert József, dr. Bódy Zoltán, Csabai József, Déri István, Farkas János, Farkas Miklós, Gaál Dezsőné, Gál József, Gombás Emil, Kiss Gáspár, Kovács András, Kovács Istvánné, Kovács Károly, dr. Kovács Mária Valéria, Kövér Sándor, dr. Landgraf Jánosné Maár Kálmán, Németh István, Németh László, dr. Nowinszky László, dr. Pintér Ernő, dr. Pungor Imréné, Rujsz Lászlóné, Szabó Edéné, dr. Weigl Miklós. Ezután Németh István vörösdiplomás a tanulmányaikat most befejezettek nevében ígéretet tett arra, hogy a tanultakat a gyakorlatiban, a munka során hasznosítják majd. Lőrincz KárolyFotó: Horváth Pál Az Oktatási Igazgatóság vezetője átadja a vörös diplomát dr. Landgraf Jánosnénak. A tanévnyitó és diplomaosztó ünnepség résztvevői. A második világháború kitörésének 40. évfordulója alkalmából országszerte megemlékezéseket tartanak, kiállításokat rendeznek. Ennek részeként a Magyarországi Beim József Lengyel Kulturális Egyesület és a budapesti Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ rendezésében, szeptember 2-án emlékülést tartanak fővárosunkban, a Münnnich Ferenc utcai székházban. A program kiemelkedő része A sárvári lengyel katonai gyűjtőtábor című kiállítás megnyitása. A kiállításon a Sárváron összegyűjtött anyag tekintélyes részét mutatják be az érdeklődőknek. Ugyanitt A szeptemberi hadjárat menekültjei Magyarországon címmel előadást tart dr. Lagzi István, a szegedi József Attila Tudományegyetem tudományos főmunkatársa, majd az egykori lengyel menekültek és a velük kapcsolatot tartó személyek emlékeznek viszsza a negyven évvel ezelőtti eseményekre. A visszaemlékezők között van a sárvári Szombath Ferenc, aki a katonai gyűjtőtábor anyagát szinte teljesen egyedül állította össze, a háború befejezése óta több száz volt menekülttel, illetve családtagjaival teremtett kapcsolatot, s akit nemrégen a lengyel kormány az egyik legmagasabb kitüntetésben részesített. (pósfai) Emlékülés a fővárosban Bemutatják a sárvári gyűjtőtábor anyagát is a titkárnő több mint félszáz állami vállalat adatai alapján — a vezetők napi munkaidejének átlagos hossza majdnem tíz óra, s ennek alig egyharmadát fordíthatják csak a vállalati stratégiát és taktikát eldöntő vezetői tevékenységre. A munkaidő nagyobb részét olyan feladatok elvégzésére kénytelenek fordítani, amelyek tulajdonképpen nem rájuk, hanem a beosztottaikra tartoznának. A titkárság — ideális esetben — egyfajta „szűrő” lehetne, amelyen fennakadnának a szakszerűtlenül előkészített és a vezetői döntésre váró anyagok, a merőben felesleges jelentések, kimutatások. Ezen a „szűrőn” elakadhatnának a különböző, az operatív tevékenységet helyettesítő értekezlet-tervek, vagyis a titkárság — adott esetben a titkárnő — megfelelő szakképzettség esetén nagyon sok tennivalótól mentesíthetné a munkahelyek vezetőit. Mondom: megfelelő szakképzettség esetén... S ez feltételezné, hogy a mainál lényegesen komolyabban vegyék nálunk a titkárnő-képzést, amelynek abból az alapelviből kell kiindulnia, hogy a titkárnő —túlzás nélkül — a vezető legközelebbi munkatársa, ha úgy tetszik: ■ a vezető jobb keze. Nem a kávéfőzésben, nem a diktátumok gépelésében, nem is a főnöki dolgozószoba nyugalmának őrzésében. Mondhatná erre bárki: „Ugyan kérem! Speciális titkárnő-képzés?!” S válaszol erre a korszerű vezetéstudomány: „Igen, speciális, az adott szakterületnek megfelelő ismereteket nyújtó titkárnőképzés...” Nem szabad csak arra hagyatkozni, hogy a titkárnők, hosszú évek alatt, tapasztalatból szerzik meg az adott munkahelyen nélkülözhetetlen szakmai ismereteket. Ha egyszer a titkárnő a vezető „jobbkeze”, akkor miért lenne elképzelhetetlen — a vezetői továbbképzéshez hasonlóan — a titkárnők utólagos képzése, s miért lenne elképzelhetetlen, például iparvállalatok esetében vagy a kereskedelemben, pénzügyi intézeteknél és az államigazgatásban a szakirányú iskolai végzettség megkövetelése? Végtére is: szakképzett emberekkel — és főleg pályakezdőkkel — a titkárnői munkánál lényegesen alacsonyabb rangú, majdhogynem semmiféle szakképzettséget sem kívánó munkaköröket töltenek be. Ha ilyen esetekben megkövetelik a szakképzettséget, akkor ez sokkal inkább elvárható lenne olyan munkavállalók esetében, akiknek tevékenysége szorosan kötődik a munkahely irányításához. A megfelelő szakképzettségnek persze megfelelő munkakörülményekkel kell — kellene — párosulnia. A titkárnői munkahely legfontosabb berendezési darabja ma is az íróasztal. De hiányzanak a legfontosabb iratok, a vezetői munkához nélkülözhetetlen dokumentáció tárolásához szükséges korszerű berendezések, sőt, sok esetben még az olyan egyszerű eszközök is, mint a diktafon, egyebekről — például a számítógép — nem is beszélve. Ha semmi mást, csak a munkafeltételeket és a körülményeket nézzük, akkor máris megkérdőjelezhető, hogy a titkárnő valóban a vezető közvetlen munkatársaként dolgozik-e? A közvélemény értékítélete mégis hamis: aki ezt a munkát igényesen, lelkiismeretesen akarja ellátni, az korántsincs irigylésre méltó helyzetben. S mert sokan, és egyre többen vannak, akiket, úgymond, a „hivatásos” titkárnők kategóriájába sorolhatunk, éppen ezért munkájukat, és munkavégzésük körülményeit, feltételeit a mainál sokkal komolyabban kellene kezelni. VéCs. 1979. szeptember 1. Szombat Miért a rossz ízlést? Kedvenc tűzoltóautóm A műanyag tűzoltóautónak sárga és persze piros alkatrészei vannak. Játékosan élénk, de egy csöppet sem ízléstelen színek, már ezért is szívesen adja az ember a kisgyermek kezébe. Két első lámpája — két hatszögletes fejű csavar — hűséges, vidám szemekként néz kis gazdájára. A tűzoltóautó a legapróbb darabjáig szétszedhető. De nemcsak szétszedhető, össze is rakható, és, ami a legfontosabb, egy négy év körüli kisgyerek is össze tudja rakni. Mennyit bosszankodnak a szülők, hogy gyerekük a legdrágább játékait is azonnal szétszedi, mégis, eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy hasznosítsa ezt a megfigyelést. Hogy olyan játékot készítsen, amit, ha a gyerek szétszedett, azonnal össze is akarjon és össze is tudjon rakni. Nem kell elmondani, hány készséget fejlesztve, mennyi örömet okozva ezzel. -A tűzoltóautót Prágában vettem. Huszonhat koronába került. Amikor hazaértem, kíváncsian elmentem a szombathelyi Borostyánkő áruházba, és megnéztem: milyen játékot lehet venni körülbelül negyven forintért? Egyetlen hasonlót találtam : egy fából fűrészelt egyszínű, csúnyácska teherautót 58 forintért. Semmit nem tud, csak húzni lehet. Saját madzaggal. Van aztán még piros villamos is a negyven forintnak majdnem a duplájáért, van a lehető legízléstelenebbre cicomázott ócska versenyautó (a zacskóban már letörve egyik-másik alkatrésze — ezt nem lehet újra összerakni), a gyerekek korszerű nevelése érdekében „texaco”, „good year” és „lucky jeans” feliratokkal. Egyedül a Jáva építőjáték, amit a gyerekemnek megvennék — ugyanaz, amivel huszonegynéhány évvel ezelőtt még magam is játszottam. .. A tűzoltóautó itt áll az íróasztalomon. Hatszögletű csavarszemei szomorúan néznek, ütközője — mely egyben a csavarkulcs —, furcsán lekonyul. Miért olyan kevés nálunk az ízléses, ötletes, a jó játék? Miért a felnőttek rossz, miért nem a gyerekek jó ízlését akarják kiszolgálni a kereskedők? Mt Fotó: H. L. ■ felénok, mondanok (40.) „A pénz nem minden.” (Lakatos Ferenc karikatúrája)