Vas Népe, 1985. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-24 / 120. szám
A Képtár második nyitása Miháltz Pál kiállításáról Szokatlan dolog talán, de engedtessék meg nekem, hogy egy neves festő kiállítása kapcsán először ne magáról a tárlatról írjak, hanem létrejöttének körülményeiről. Nem véletlen, hogy Salamon Nándor a Képtár igazgatója Miháltz Pál katalógusának bevezetőjében a festő híd szerepét emelte ki, s nem pusztán a magyar festészet egészére vonatkoztatva. Miháltz ugyanis a szentendrei festészet képviselőjeként valóban valamiféle hidat képvisel a hagyományosabb stílusok és a modernebb irányzatok között. Ez a híd nemzedékeket köt össze, biztosítja — bár nem csupán ez — a folytonosságot, a korábban elfogadott értékek beépülését a ma piktúrájába. Miháltz Pál tárlata ugyanakkor a szombathelyi Képtár számára is szimbolikus jelentőségű. Nemcsak azért, mert ez az első igazán önálló tárlatuk, hanem azért is, amit Salamon így fogalmazott meg: tekintsük „mi is hídnak a hagyomány és az emberre figyelő modernség között”. A probléma valahol ott rejlik, hogy mi is a Képtár feladata. Szolgálja-e ki a közízlést, avagy szegődjön a legmodernebb, progresszív irányzatok nyomába, számolva azzal, hogy csak kis rétegek, azok is bizonytalanul képesek befogadni ezeket. A jártató, sőt járandó út alighanem megintközépen van. S hogy mennyire nem kell ezt magyaráznunk a Képtár munkatársainak, azt jól mutatja a mostani tárlat létrejötte. Úgy tűnik az induló kiállítások bizonyos értetlenséggel találkoztak (különös tekintettel a kortárs gyűjteményből készült válogatás) a szélesebb közönség körében. Régi törvény, hogy a közönséget nevelni kell, nem várhatjuk el, hogy az azonnal eligazodjon a legújabb izmusok rejtelmeiben. ■Miháltz munkássága különösen alkalmas arra, hogy az értékes (s ami nem mellékes, nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy értékes) festészet és a közönség egyaránt bevonuljon a Képtár falai közé, mégha a jelen tárlat ad hoc módon jött is létre. Miháltz festészete éppen azon a határon van ahol a konstruktivitás, figurativitás még nem billen át az ellenkezőjébe, de már megsejtet valamit egy másfajta festészet lehetőségeiből is. Színeinek kiegyensúlyozottsága, alkotásainak erős rendezettsége, szigorúan visszafogott komponálása, témáinak viszonylagos hétköznapisága bárki számára lehetővé teszik az azonosulást. Harmonikus festészet az övé, messze elkerül mindenféle túlhajtást. Ugyanakkor a valóságtól való elvonatkoztató készsége jó iskola az ennél is tovább lépő elvonatkoztatás számára. Miháltz Pál festészetét aligha kell méltatnunk, megtették ezt már sokan, többek között Munkácsy-díjjal, kiváló művész címmel is. A 86. életévében lévő, ma is dolgozó művész szombathelyi kiállítása, mely szinte a teljes életmű keresztmetszetét bemutatja, mindenképpen méltó állomása a Képtár törekvéseinek. Ha úgy tetszik, akár a Képtár második nyitásának tekinthetjük Miháltz Pál kiállítását. (halmágyi) Rácsok. Elhagyott ház. A Tallózóban — Tessék mondani, Berkesitől van valami? — Jelenleg nincsen! — És valami jó krimi? — Egyet tudok ajánlani, de tessék csak körbenézni, mennyi más, érdekes, jó könyv is van itt. Felnőtteknek, gyerekeknek ... tessék nyugodtan nézelődni! Sokan, akik csak véletlenül térnek be a szombathelyi, Köztársaság téri kis mini könyvesboltba fizetéskor tapasztalják, hogy a könyv árának csupán a felét számlázzák. Mert itt minden kötetet ötven százalékkal olcsóbban kínálnak. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat február 1- én hívta életre megyeszékhelyünkön is a Tallózóját, amely eddig 246 ezer forintot forgalmazott — mintegy negyedmillióért vehettünk itt olcsóbban könyvet. Megtakarítás ez a könyvszerető, vékonypénzű embereknek csakúgy, mint a vállalatnak, hiszen ezek a kötetek eddig vagy a polcokon, vagy a raktárak mélyén porosodtak. Nem ment ritkaságszámba az utóbbi, azaz egy-egy sikerkönyv ki sem került az üzletbe, hanem egy idő után „leírták”, s bizony a zúzdában végezte életét az olvasó, vásárló által nem is látott kötet. Most itt kínálják magukat az 1982-ig megjelent kiadványok, a vállalatnak is tiszta nyereséget hozva. Vidéken 13 Tallózó van, örülünk neki, hiszen egyetlen zöldpaprika áráért például megkapom Csingiz Ajthmatov négy kisregényét egyetlen kötetben ... — Folyamatosan, hetente, de ha nagy a forgalom akár naponta is szállít a központom — mondja a minibolt vezetője Schéfer Miklósné —, legutóbb például Siófokról kaptam könyveket. — Kik a vásárlók, van-e már törzsközönség? — Az értelmiség és a nyugdíjasok rendszeresen visszatérnek, szinte naponta benéznek, mások nem tudnak a kedvezményről, s a legújabb kiadványokat keresik. Örülünk a Tallózónak, csupán két kifogásunk lehet e kis bolttal kapcsolatban. Az egyik az, hogy parányi, s éppen a nevében rejlő tallózást teszi szinte lehetetlenné nagyobb forgalom esetén. A másik — s ezzel legutóbb az Élet és Irodalom is foglalkozott — az, hogy „megbélyegzik” az itt árult köteteket. Nyilván a viszonteladásból származható visszaélések miatt, de az ember vagy magának, vagy ajándékba veszi a könyvet, amely ha áru is — speciális. Érték, ■még megbélyegzetten is! (szakály) 1985. május 24. Péntek Miért kevés a mesefilm? Beszélgetés a gyermekműsorok készítéséről, eladásáról, cseréjéről Huszonhárom alkotás került a televíziós gyermekműsorok és filmek kőszegi szemléjének idei programjába, tévéfilm, mesejáték, bábfilm azonban csak hat. A televízió műsorában ennél jobb az arány, mert külföldi, elsősorban csehszlovák, szovjet, NDK-beli játékfilmeket is bemutatnak, és a színházak gyermekelőadásait is közvetítik. — Miért kevés a tévéjáték, a mesefilm? — Mert drága — mondta Gaál Ferenc, a gyermekműsorok szerkesztőségének vezetője, aztán adatokkal jellemezte a műsorkészítés, -vásárlás helyzetét. — A magyar televízióban a gyermekműsorok sugárzására elegendő idő jut, körülbelül annyi, mint a francia TF 1-en, évi 25—30 ezer perc. Saját készítésű műsorral azonban csak 8—9 ezer percet tudunk kitölteni, a többit importtal vagyismétléssel. Az ismétlésre szükség van, a gyerekek jobban igénylik, mint a felnőttek. Az lenne az igazi, ha egy sikeres mesét, sorozatot néhány nappal a bemutató után újra adhatnánk. Erre nincs módunk. Egykét éves szünetek vannak, a jó produkcióknak azonban nem árt az idő. Nemrég újra elővettük a Tenkes kapitányát, a Tüskevárat, bár fekete-fehérben készültek, ma is élvezhetők. Mi is látjuk, hogy a műsorkészítésben az ismeretterjesztés, a magazinok (Perpetuum mobile, TTT, Zene- bona), a művészeti összeállítások felé billen a mérleg. Akartunk is ilyen típusú műsorokból jobb választékot, de anyagi támogatást is erre kaptunk többet, nem tévéjátékra, mesére. — És milyen a külföldi kínálat? — Rendszeresen válogatunk a szovjet, a cseh, az NDK televízió gyermekműsoraiból. Az ősszel például a Szovjetunióban 14 gyermekeimet, mesefilmet néztem meg, nyolcat meg is szeretnénk venni, van közte humoros film, mese, állatszereplős produkció. Sajnos a kópiamásolás, a szinkronizálás miatt évek telnek el a magyar vetítésig. Találtunk újabb jó lengyel mesesorozatokat is. A Telefonmeséket például négy évvel ezelőtt megvettük, talán jövőre elkészül a szinkron, de van újabb is, A mi udvarunk című. A gyermekfilmeknek három nagy szemléje és vására van, a pozsonyi (elsősorban az Intervíziós országok termésével), a müncheni (az Eurovíziós terméssel) és a plovdivi Arany Láda fesztivál. De vásárolhatunk az Intervízió országainak évi bemutatóin és a milánói tévés filmvásáron is, a határt a deviza szabja meg. — Mennyire érdekesek, versenyképesek a magyar gyermekfilmek? — Ami itthon siker, az ■külföldön is az. A Süsüt csaknem minden európai ország megvette. A Kockásfülű nyúl történetét eddig 12 ország kérte, a Vízipóknak, a Frakknak hasonló a népszerűsége De minden tévéjátékunkat legalább 3—4 ország közönsége láthatja. A gyermekműsorok szerkesztőségének vezetőjeként hogyan foglalt állást a díjazni vagy nem díjazni vitában? — Mellette voltam, fontosnak tartottam. Ebben a kérdésben nem lehet az alkotókra hagyatkozni, ők ugyanis bizonytalanok, mert erősen érdekeltek. A gyermekkultúrával foglalkozókban rendszerint kisebbrendűségi érzés van, mert a társadalom nehezen fogadja el igazi teljesítményként munkájukat. Amikor így gratulálnak egy gyermeksorozat írójának: „öregem, egészen jó volt, mikor írsz már komoly irodalmat is?”, akikor nem csodálkozhatunk bizonytalanságukon. A szerkesztőségünkben dolgozó rendezőknek, szerkesztőknek, dramaturgoknak meg kell szokniuk, hogy ugyanolyan felnőtt művészeknek tekintsék önmagukat, mint a felnőtt műsorok készítői. Ehhez vállalni kell a megméretést is. Szükségük van az elismerésre, tartanak is az összehasonlítástól, ezért a tartózkodás. Szerintem a 23 versenyfilm közül ki lehet választani azt a kettőthármat, amelyik kiemelkedő. Nem tartok különösebben a gyerekzsűritől sem, sokan azt hiszik, hogy a gyerekeknek minden egyformán tetszik. A két évvel ezelőtti gyerekvélemények nem ezt igazolják. Akkor öt olyan produkció volt, amelynek a tetszési indexe 95—97 százalékos volt. A szakmai vitának szerintem kifejezetten jót tesz, hogy azután kezdődik, miután már minden műsor látható volt Budai Rózsa A 16. ország mozgássérültjei... 1985. május 19-től magyar tagja is van a TIMITIC- nek, az eddig svájci központtal működő Nemzetközi Rokkant Szövetségnek (szabad fordítás). A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének elnökével dr. Chikán Csabával hazatérése után Szombathelyen beszélgettünk. — Mindennel foglalkozunk, aminek köze van a rokkantakhoz. A külföldi kapcsolatok azért is fontosak számunkra, mert a jó tapasztalatokat, szervezési és technikai megoldásokat itthon is fölhasználhatjuk. Ezzel is bővül a mozgáskorlátozottak mozgástere, alkalom adódik egymás megismerésére, csereüdülésre. S hogy a legfontosabbról se feledkezzünk meg, ez is egyik lehetséges formája az emberek, a népek közötti barátságnak, megértésnek. Most Svájcban is átélhettem, hogy a közös sors azonnal összehozott bennünket, bármelyik nemzet tagjai is vagyunk, nem kerülgettük egymást. — Kérem, mondjon néhány szót a TINITIC-ről. — Tizenhat európai ország rokkant szervezete a tagja. A korábbi elnök svájci volt, és Otten-Egerkinden volt a székhely. A régi elnök meghalt, s az új az NSZK-ből származik, ezért most ott lesz a központ. A TINITIC együttműködik az ENSZ különböző szervezeteivel is (UNESCO, WHO). Kiadványai, szakmai rendezvényei vannak, segíti az információcserét, az együttműködést. — Nehéz volt bekerülni? — A mostani küldöttgyűlés szavazta meg a fölvételünket, másfél éves előkészítés után. Több nyelven részletes beszámolót készítettünk arról a munkáról, amit megalakulásunk (1981) óta Magyarországon folytatunk. Tizenhatezer tagot számláló egyesületünket méltónak tartották a bizalomra. — Milyen előnyökkel és milyen kötelezettséggel jár a tagság? — Ők átveszik tőlünk, amit jónak látnak, mi átveszszük tőlük. Mi fölkutatjuk a szálláshelyeket, amelyeket rokkantak is tudnak használni, jövőre katalógust készítünk róluk. A kötelezettség? Évi tagdíjat kell fizetni, de mivel a szövetségnek nincs rá valutakerete, jövőre hazánkban szervezzük az elnöki értekezletet, s ennek fejében három— négy évre „letudjuk” a fizetési kötelezettségünket. Hasonlóan számol el a tagdíjjal Csehszlovákia is. — Nagyon egyet lehet érteni — ahogy mondta — a mozgáskorlátozottak mozgásterének, adott esetben üdülésének bővítésével, de vajon a hátrányos testi adottságú embereknek ez-e a legnagyobb gondja most és itt Európában? Az állami szociálpolitika a legtöbb országban megoldotta azt, hogy ezeknek az embereknek nem kell a megélhetési gondoktól tartaniuk, de aki ennél valamivel még többet is akar, aki a meglévő erejét, tudását is használni akarja, annak már küzdenie kell Nekünk és a többi rokkant szervezetnek is az a törekvésünk, hogy a rokkantak ne szegényedjenek el. S nyilván nagy különbség, hogy valaki gyerekkorától csökkent munkaképességű, hogy középkorúan, vagy öregen lett az, hogy sok gyerekes, hogy cigány, hogy többféle betegség gyötri, hogy van-e hozzátartozója, aki ellátja, hogy tudott-e nyugdíjat szerezni és még sok más. E sokféleséghez mérten kell megkeresni a munkaalkalmat. Ráadásul olyan gazdasági helyzetben, amikor a munka hatékonyságáról beszélnek s a rokkantakat lehet legelőször elküldeni, amikor a bedolgozói munkákat átveszik a különböző kis szervezetek, gazdasági munkaközösségek, s mi csak verekedések árán jutunk hozzájuk. — Hogy látja, Svájcban jobban élnek a sorstársai? — Inkább természetesebben. Rengeteg bottal, mankóval, tolókocsival járót láttam mindenütt. Ülnek a kocsijukban a ház előtt, napoznak, trécselnek mint mások. Nem bújnak be az otthonukba, nem járnak a fal mellett, tudomásul veszik, vállalják az állapotukat, vagy legalábbis nem szégyellik. Hogy ez azért van, mert az egészségeseknek is nagyobb a tűrési határuk, vagy azért, mert ügyet se vetnek rájuk, nem tudom. — Jogász, szövetségi elnök és mozgáskorlátozott. Idehaza mi akadályozza leginkább, amikor sorstársai érdekét képviseli? — Mi is? Igen, a beskatulyázó gondolkodás, az hogy mindent csak szabályos kocka alakban tudnak elképzelni, az élet pedig nem hagyja magát, mert egészen más. Ami jó nekünk, az jó az öregeknek is. Ha mi kitalálunk valamit, nem azt kellene először megkérdezni, nem rossz-e ez, hanem azt, hogy jó-e ez, s ha igen, akkor próbáljuk ki. — Mi a véleménye a Vas megyei rehabilitációról? — Megalapozottan jó hírű. Más példák nyomán új formával is kísérleteznek. Úgy hallottam, hogy az idén nyáron tanfolyamot indít az egyesület: famunkára tanítja be a rokkantsági nyugdíjasokat. Ez hasznos időtöltés, és pénzkereseti lehetőség is egyúttal. Június végéig várják a jelentkezőket (Szombathely, Kőszegi út 30.) Theiber Mária