Vas Népe, 1990. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-07 / 158. szám
— Munkástanács alakult — Joghézag és következményei — Alapvető ellentétek azt rendelkezések irányítják. Schmidt János azt is megjegyzi, hogy az ő jövedelme csupán három és félszerese egy szakmunkásénak, és soha nem vett fel sem ő, sem egyetlen vezető társa milliós prémiumot. — Soha nem láttam egymilliót egyben — mondja. Egyébként sem érti, miért kell ezzel még egyszer foglalkozni, amikor két héttel ezelőtt, az ominózus gyűlésen már mindenre választ adott. Állítása szerint azt az ígéretet is megkapta már, hogy le lesz váltva, ha nem megfelelően dolgozik, de nyugdíjas koráig is maradhat, ha elfogadja a feltételeket. Egyáltalán az a véleménye, hogy ez a munkástanács nem tárgyalni akar, hanem diktálni. Nem ismeri el az ellenvéleményt. S ezen a ponton már lényegtelenné válnak a részletek. Megkérdezzük még, hogy mi van a bérleti díjakkal, amelyre azt a választ kapjuk, hogy az irodákat és üzemeket fenn kell tartani , valahogyan, fűteni kell, világítást fizetni és egyebeket. Ez van a bérleti díjban. Letéti jegye nincs a vállalatnak, így erről nem tud nyilatkozni. De ezek nem lényeges dolgok. A lényeg az, hogy a munkástanács beleszólást követel saját és így a vállalat ügyeibe is. Nem akarja engedni a prémiumok kifizetését, a dolgozók érdekeit szeretné védeni mindenképpen, a vezetés ellenében is. Zárszóként még annyit megtudtunk, hogy részvénytársasággá alakulást törvények szabályozzák, erről sem a vállalat vezetősége dönt. Mindent tudni szeretnének, mint a hajdani rajzfilm hőse, s mindenben kérik a döntés előtti véleménycserét. Ez volna a lényeg. Mindezek után fel kell keresnünk a vállalat igazgatóját, Schmidt Jánost is, aki egyáltalán nem lepődik meg. Várta már, hogy jövünk. Mindenről tud, mert amint kiderül, az összes kérdés napirendre került már két héttel ezelőtt, s válaszát most nekünk is előadja. A kft.-vé alakulásról minden dolgozó tudott, ez volt az egyetlen járható út, ha a vállalat talpon akart maradni. Nem igaz az, hogy a dolgozók pénzével rendelkeznének most ők, hiszen az állami, azaz vállalati vagyon. — Nem tudom, mit akarnak — jelenti ki. — Akkoriban egyhangúan igenelték a kft.vé alakulást. Kérdésünkre, hová lesz a kft.-k nyeresége, mert úgy hallottuk, azt a Vagyonkezelő Központ viszi el, azt a választ kapjuk, hogy az állam viszi el, csakúgy, mint eddig. A prémiumok kifizetésénél egyetlen szabálytalanság sem történt. Minden zavaros. Konklúziót kellene levonnunk, de nem megy. Azt látjuk csak, hogy óriási ellentétek feszülnek egymásnak, mindkét félnek rengeteg baja van a másikkal, s nem tudnak egyezségre jutni. Legfőképpen a bevezetőben már említett joghézag miatt, mert nincsenek tisztázva ma még a munkástanácsok törvény által garantált lehetőségei. S addig, amíg erről törvény nem születik — amelyet már nagyon sürgetnek odafenn is —, csak harc van. Véget nem érő, kilátástalan harc. És itt már nem egyedi eset a Vasépé, hanem nagyon is általános, s magyar. Mai magyar, ahol nem tud dönteni az újságíró, csak leírni, amit itt és ott hallott. Többet nem tehet. Azt azonban tudja, hogy a munkástanács nem vezetőellenes, hanem azt az utat keresi, amely a korrekt, mindkét fél számára megfelelő együttműködést jelenti. És ez a legnagyobb feladat. rezeda A munkástanácsok kora jött el. Sorra alakulnak minden vállalatnál, mert a munkás, akit oly régóta szorítottak ki mindenből, ettől reméli sorsa jobbrafordulását. Küzdelmes idők jönnek. Joghézagok, tisztázatlanságok vannak mindenütt, s a munkástanácsok azt a szerepet akarják vállalni, hogy betömik a réseket. Két hete a nagy múltú Vasépnél is megalakult ez a szervezet, nem kis bonyodalmakat okozva. Tudni kell, hogy a hajdani mamutvállalatot már 19 kft.-vé aprózták, sa munkástanácsnak amellett, hogy a dolgozók érdekeit védi, ezzel gyűlt meg a baja leginkább. Séllei István, a munkástanács elnöke, Toldi József ács, valamintNovák Pál technikus elnökségi tagok tájékoztattak törekvéseikről és gondjaikról. Ezek nagyon összetettek. Megtudjuk, hogy a munkástanács szemében a legnagyobb tüske a kft. Minden innen indult el. Az elnök azt meséli, hogy hosszú éveken át azért nem kaptak rendes bért, mert vezetőik azt mondták, a vállalatnak fejlődnie kell, s ha mamuttá növi ki magát, a munkás biztosabb talpon állhat. Beletörődtek, igazságot láttak a fenti tételben, s bizakodva várták a jövőt. Erre mi történt? Az elnök szerint a munkások feje felett, az ő megkérdezésük nélkül döntöttek úgy, hogy a vállalat sok kisebb részegységre bomlik. Ez meg is történt, s most úgy érzik, az ő verítékükkel keresett vagyon felett mások rendelkeznek, akárha sajátjuk lenne. És ez nem is volna nagy baj, ha értelmét látnák, de nem látják. A kft.-ké alakulás óta minden a feje tetejére állt. Az ügyvezetők úgy keverik a kártyát, ahogy kedvük tartja. Ha éppen úgy gondolják, akkor a hajdani Vaséphez tartozik a kft., ha a dolgozó mondja ezt, akkor nem. A legjellemzőbb eset az, amikor a munkástanács ülésére kellett mennie a küldöttnek, munkaidőben — amelyet a vezetők javasoltak ekkor megtartani —, az egyik kft. vezetője nem akarta elengedni munkáját, s miután ő mégis elment oda, kemény fegyelmi szankciókat alkalmazott ellene. De ez csak a felszín. Nagyobb baj, hogy úgy érzik, a vállalati Vagyonkezelő Központ rajtuk ül. Persze csak képletesen, de ez mégis azt jelenti, hogy a vezető mag így jobban részesedik az eredményekből. Hogyan? A tizenkilenc kft.-t a Vasép alakította, alapító tőkéjükben majd mindenütt hatvan-nyolcvan százalékban részesedik. Ez azt jelenti, hogy az elért eredmény után ilyen arányban viszi el a nyereséget — gondolják a munkások. S ez a Vagyonkezelő Központba jut, érdemtelenül. Kifogásolják a vezetők igen magas prémiumát is. A központ két tucat embere annyit vett fel — mondják —, mint az összes munkás együttvéve. Betekintést szeretnének a pénzügyekbe, s beleszólást az elosztásba. A munkások érdekeit szeretnék védeni mindenütt, ezért alakultak, mert a régi módon nem megy már tovább. A végső cél az volna szerintük, ha a vállalat részvénytársasággá alakulna, ötvenszázalékos állami, és ötvenszázalékos dolgozói tulajdonnal. Erre van már példa a szövetkezeteknél. S apróbb ügyek is előkerülnek. A munkástanács tudomása szerint a vállalatnak letéti jegyei vannak. Mi van a kamatokkal? A kft.-k bérleti díjat fizetnek mindenért, amit a hajdani Vasép apportként a kft.-knek adott. Hová megy a bérleti díj? Egyáltalán, a dolgozók szeretnének bepillantani a pénzügyekbe. — Summázódik végül az ügy. Demokrácia a Siasépnél? Ha az ember azt mondja, hogy „Balladák könyve”, akkor a másik biztosan rávágja, hogy „Kallós Zoltán”. A szombathelyi néprajzi szemináriumra érkezett és most itt ül mellettem: Kallós Zoltán. — Hányadszor érkezett Magyarországra? — A két kezemen megszámlálhatnám. Ebben az évben viszont már vagy hatodszor. Előtte volt olyan periódus is — 72-től 82-ig —, amikor egyáltalánnem kaptam útlevelet. — Mi volt ennek az előzménye? — Többféle. De elmúlt. Erről jobb nem beszélni. Most az a fontos, ami van. — Tanulságul nem lehetne valamit megemlíteni a magunk okulására? — Nem tudom, mit lehetne ezen okulni?! Ebben a rendszer volt a hiba is. Már maga az, hogy valaki néprajzzal mert foglalkozni, baj volt. S különösen, hogy Magyarországon kívül magyar néprajzzal! Az csak nacionalista lehetett. — Csak a hivatalos szervek előtt? — Ott. De még néhány magyar előtt is. — Ön 1954-ben végzett a zeneművészeti... — Nem végeztem: kirúgtak az akadémiáról — kétszer is. Negyedéven végleg. — Ennek mi volt az oka? — A társadalmi származás. Habár apám kommunista volt és ’19-ben itt részt vett a forradalomban. A szülőfalumban ő alapította meg a kommunista sejtet. De Romániában is voltak koncepciós perek az 50-es években. Apámat szabotázs miatt ítélték el, többet vetett, ez volt a bűne. Hat hónapi elzárásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Akkor voltam első éves. A kicsapás után önként mentem Moldvába. Valamikor még gimnazista koromban a kezembe került Domokos Pál Péter könyve a moldvai magyarokról, s már akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy oda el kell, menjek. De nem engedtek. A katonaságnál aztán több hely közül kellett választanom. Természetesen Románt (moldvai csángó település. A szerk.) választottam, mert tudtam, hogy ott északi csángók élnek. Utána ismét visszakerültem Moldvába: egy évet és három hónapot Lészpeden tanítottam. Onnan elég könnyen utazhattam más falvakba, főleg Klézsére jártam sokat. — Már tudjuk, Moldvába hogy jutott el. A néprajzhoz milyen út vezetett? — A kolozsvári református kollégiumban Nagy Géza irodalmár volt az intermátusi felügyelőm. Neki köszönhetem. Ott — 11 évesen kerültem oda — már a néprajzi körbe járhattam, gyűjtőutakra mehettem. A kollégiumi lapunkba írtam már cikkeket a húsvéti, a karácsonyi népszokásokról. — Kutatási területe a népköltészet maradt? — Nem. Népszokásokat és anyagi kultúrát is gyűjtöttem. Több viseletet juttathattam el a budapesti Néprajzi Múzeumba az évek során. Lészpeden tanítottam, amikor megismerkedtem az első magyarországi néprajzossal, Andrásfalvy Bercivel, aki akkor még hallgató volt. — Szabadon lehetett dolgozni? — Nem. Martin Györggyel például a 60-as években készítettük az első filmet. Kijöttek IBUSZ-úttal, aztán elmentünk a szülőfalumba. — Néprajzos szemmel most milyen változás van Romániában? — Reméljük, hogy fesztelenül lehet gyűjteni. Nem kell félni, hogy „most csap rád a rendőr”, vagy „most kísérnek be”, vagy „most kobozzák el a felszerelésedet vagy a jegyzetanyagodat”. Velem is, másokkal is előfordult ez számtalanszor. — Válaszút előtt sokszor áll-e? — Én Válaszúton születtem. Ezért adtam magam a Mezőségre, amit addig a néprajzosok fehér foltnak tekintettek. — Hogyan lehetett azt a válaszutat megoldani, hogy az embernek van egy szakmája, amelyikből meg kell élnie és van egy másik, amelyiket csinálna? — Ez úgy van, mint a gyereknél: minél jobban tiltanak valamit, annál jobban kell. S ha néprajzi gyűjtéseknél kellemetlenségeim voltak, meg is mondtam, hogy még jobban belém dugták az ördögöt, azt kérném, hogy a gyűjtött szövegek egyikével üzenjen olvasóinknak, mit mondana? — Annál szebbet, amit Szálka Rózsától gyűjtöttem, szerintem egy költő sem írhat. A szerelemről szól: Szép a rózsabokor Szép zöld a levele Szép csipkés az ága Legszebb a virága Szép vagy te kisleány Szép a ruha rajtad De mi legeslegszebb Azt magadba rejted Te gyönyörű lelked, hesy Fotó: H. Cs. Válaszútról Kallós Zoltánnal „De mi legeslegszebb Azt magadba rejted...” 1990. július 7. Szombat Egy ötvenhatos Nézem a Tv-híradó megható képsorait, a környező résztvevőket, amikor csütörtökön Göncz Árpád előlépteti az 1956. évi forradalom után halálraítélt és kivégzett katonákat. Nézem a híradást, s G. Gy.-re gondolok. A most is friss észjárású és mozgású nyugdíjas falusi iskolaigazgató éppen aznap délelőtt mesélte el, hogyan kapott „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” állítólagos vezetéséért börtönbüntetést. Hosszan mesélt börtönélményeiről, bírósági tárgyalásáról, Baracskáról. De nem ez hozta hozzám. Élni akar törvény adta jogával, szeretné, ha ő is részesülne a meghurcoltaknak járó 500 forintos nyugdíjkiegészítésben. Ám ez nem olyan egyszerű. Levelek sorát mutatja, merthogy intézkedés helyett enynyi levél született a január 4-én beadott első kérvényére. Azóta tart, a megyei és a budapesti nyugdíjfolyósító és társadalombiztosítási igazgatóság között a huzavona, ám ennek miértjéről, mozzanatairól néha el is felejtik értesíteni őt. Június elején írt Budapestre, érdeklődött ügyében, s végre választ is kapott: a csatolt bizonyítványt nem tartják elégségesnek, eredeti példányt kérnek. Újra elment tehát a kiadványt adó bíróhoz, a bíró is csodálkozott, s azt kérte munkatársaitól, nagyon erősen nyomják rá a pecsétet az igazolásra, nehogy emiatt legyen fennakadás. G. Gy.-nek pedig annyit mondott: „Még mindig nincs rendszerváltás, ha ilyen bürokráciával állunk szemben.” G. Gy. csalódott. Éppen ott voltam, amikor a Recski Szövetség szombathelyi irodájában lelkesen felajánlotta segítségét az ötvenhatosok ügyében. Azt tapasztalja, az akkor elítéltek többsége még mindig fél, ezért vállalta, segít nekik ügyeik intézésében. Azóta erről lemondott. Tisztessége azt követeli, ha a saját ügyét sem tudja elintézni, hogyan vállalhatná másokét? A „hivatalnak packázásai” lélekölőek. Ú-thy Minden jót, Mónika! A hosszabb időre kötött szerződések, elkötelezettségek bizony hozhatnak meglepetéseket az emberek életében. Tanúja — a szó legigazibb értelmében — tanúja voltam egy esetnek, amikoris egy ifjú ember társadalmi szerződéskötés miatt került a bíróság elé. Az illető vállalta, hogy tanulmányainak befejezése után öt esztendeig nem hagyja el a vele szerződött gazdaságot. Az egyetemi évek alatt mindennek fejében a tsz ösztöndíjat juttatott az ifjú embernek. Igen ám, de az élete úgy alakult, hogy pályamódosítással sokkalkedvezőbb kilátású hivatást teremthetett magának. A tsz-től megvált, mert az ottaninál jobb munkakört vállalhatott. És bizony a szerződő fél perre vitte a dolgot. Nos, kis híján ez a kilátás várt arra a főiskolai hallgatóra is, aki ez évben fejezi be tanulmányait az államigazgatási főiskolán. Az illető hölgynek 1987 szeptemberétől folyamatosan 36 200 forint ösztöndíjat fizetett ki a megyei tanács. Időközben azonban úgy alakultak a hölgy dolgai,hogy a főiskola befejezése után nem szándékozik visszajönni szűkebb hazájába. Hajdú megyében fog élni, mert oda megy férjhez. Mér munkahelyetis szerzett magának, szándéka tehát megváltoztathatatlan. (A jó partit különben sem lenne jó elszalasztani!) Kérte tehát a szerződő felet, esetünkben a megyes tanácsot, hogy a szerződést tekintse tárgytalannak, s méltányosságból engedje el a visszafizetést. Hosszas vita után a vb-testület igennel szavazott. A végzős hölgy végső soron az ország más vidékén is ugyanúgy kamatoztatja a főiskolán szerzett tudást. A megye határai ez esetben nem jelenthetnek sorompót. Jó döntés volt? Szerintünk is igen. A szerződésben foglaltakat ugyan komolyan kell venni, ez esetben azonban tényleg nem lett volna szabad szűkkeblűnek, bürokratának lenni. ,,Minden jót, Mónika!" — jegyezte meg valaki a tanácskozáson, amikor szavaztak. Az illető hölgyet ugyanis Mónikának hívják... —péjé— Rés a bástyán (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3