Vas Népe, 1991. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
Megváltoztatni az elhárító, altató ügyintézést Szombathely polgármestere a döntések hátteréről Az új önkormányzatoktól gyors döntést, látványos változást várt mindenki. Szombathely kulturális intézményeiben december végére fogyott el a türelem (meg a pénz). Nem tudták, ki lesz a gazda, honnan jön a pénz és menynyi, milyen szerepe lesz munkájuk megítélésében az önkormányzat kulturális bizottságának, nem tudták, milyen szempontok alapján választották ki a tagjait, nem tudták, létüket, költségvetésüket mennyire veszélyezteti a szombathelyi színház terve... A kérdésekből süt a bizalmatlanság. Mit érzékel ebből a polgármester, hogyan gondolkodik a város és a kultúra kapcsolatáról? Általánosságban ennyit mond Wagner András polgármester: — Érzem a fenntartásokat. Azt lehet vitatni, hogy azok-e a legjobb szakemberek egy adott területen, akik az önkormányzatba bekerültek, de nem lehet vádolni őket azzal, hogy ilyen szerepben tetszelegnek. Nem tüntetik fel legbölcsebbnek magukat a bizottságok sem. A kulturális bizottság máris megkezdte a segítő erők gyűjtését. Van utcanév-bizottság, szervezi a sportügyek tanácsadó testületét, ha kell, lesz közművelődési is. A bizalmatlanság ellenére úgy érzem, a kételyeknek van pozitív tartalmuk. Akiknek most nem tetszik, hogy kik kerültek be az önkormányzatba, azok már felismerték, hogy az önkormányzaton sok múlik, fontos dolgokban döntünk, és talán fájlalják, hogy nem vehetnek részt benne. Indulni kell a következő választáson, vállalni kell a megméretést. Egyébként az összes aggálynak — ami az önkormányzat működésével kapcsolatos — közös alapja, hogy lassan mennek a dolgok. Nem azért, mert akiket megválasztottak, keveset dolgoznak. Hanem azért, mert az élet minden területével kell foglalkoznunk, mindenki változást igényel és mindenki kevesli, ami eddig történt. — Személyes tanácsadó testületének tekinti a kulturális bizottságot? Mekkora szava volt a tagok kiválasztásában? — Azt kértem, hogy ne az intézmények igazgatóit hívják a bizottságba, mert féltem a lobbizástól, a mások rovására történő érdekérvényesítéstől. Azt szerettem volna, ha a kulturális területek jutnának képviselethez, nem személyi ambíciók. — Elfogadja a véleményüket? — Segítenek a gondolkodásban, de még nem tettek le az asztalra olyan koncepciót, amelyet megerősítenem vagy megkérdőjeleznem kellett volna. — Színházügyben mi volt a bizottság álláspontja? — Meglehetősen vegyes nézeteket ismertem meg. A bizottság nem ment volna el odáig, hogy megbízást ad Kiss Józsefnek a szervezésre. Ezt az én javaslatomra fogadta el a közgyűlés, a felelősséget vállalom, még ha ettől nem is lesz színháza a városnak. Ugyanis a korábbi gyakorlat színház- és egyéb ügyben elhárító volt ebben a házban. Lehet, hogy presztízsveszteséggel végződik, de változtatni akarok ezen az altató mentalitáson. Nem akarok szabadulni a színháztól, pedig ilyen vád is elhangzott. Polgári kezdeményezésként értékelem a színházügyet, és semmilyen prekoncepció alapján nem akarom lesöpörni az asztalról. Nem vállalom az igazság kinyilvánításának terhét, mert nem tudhatom, mi lehetséges, amíg nem próbálták meg. Hadd próbálja meg a Színházalapító Egyesület, el lehet-e adni hatezer bérletet! _ — Tudja, milyen tehetségű rendezőt támogat? — Nem, de nem is olyan színházat képzelek, amelynek hat bemutatóját ugyanaz az ember rendezi. Nekem a színház sokkal többet jelent önmagánál. A döntés lényegét illetően ugyanis mindegy, hogy színházról, áruházról, sportcsarnokról van-e szó. A lényeg a kezdeményezéshez való viszony. Azt kívánom érzékeltetni, bizonyítani, hogy másképp is lehet az ügyekhez viszonyulni. Nem nekem és nem az önkormányzatnak kell kinyilvánítania egy ötletről, hogy életrevaló vagy sem. Adjuk meg a kipróbálás lehetőségét! A színház jó ügy. Miért ne kockáztassunk érte valamit? Én nem vagyok, nem lehetek meggyőződve arról, hogy Kiss József a rendezők rendezője. De ez nem is okoz gondot, mert ha lesz színház, kiderül, mire képes, és ha megbukik, rendez majd valaki más, ez nem érinti a színház lényegét. Nem hűbérbirtoknak szánjuk. — A hagyományos közművelődési intézmények fenntartásában mire vállalkozhat a város? — Egyezkedünk a megyei önkormányzattal. Az a megoldás, amelyik a költségek kétharmad-egyharmad arányú megosztását sugallja, nekünk nem jó, csak elvinné a pénzünket, és nem lenne beleszólásunk a munkába. Szerencsésebb lenne, ha egy-két intézményt vállalnánk, de teljes felelősséggel. Hamarosan döntünk. Február 22-éig be kell nyújtani az igényt a céltámogatásra. — Szüksége van-e személyes tanácsadó testületre? — Nagyon vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Értelmes, felkészült emberekkel nagyon jó beszélgetni. De hogyan válasszak, és milyen legitimációt adhat az én ízlésem? Visszatart, hogy óhatatlanul leértékelném az önkormányzatot, a bizottságokat, ha új testületet szerveznék. Nem tetszik az sem, hogy a kiválasztás rangot, megtiszteltetést adna, nincs erre szükség. Tanácsokra azonban van, kérek is alkalmanként, de testületi öszszejövetel nincs. Budai Rózsa A váci fegyházban készítette az első magyar szamizdatot Szombathelyre látogat a Nemzetőr szerkesztője Nemrégen volt hetvenéves Tollas Tibor, az emigráns magyar irodalom egyik legismertebb alkotója. Ebből az alkalomból — mint mellékeltük — köszöntötte őt köztársasági elnökünk is. Február 15-én a költő Szombathelyre látogat. Középiskolái közül egy évet Kőszegen végzett, ludovikás lett, 1941-ben avatták hadnaggyá, a háborúban megsebesült, 1945 után a demokratikus honvédségben szolgált, 1947-ben letartóztatták, tíz évet kapott, 1956 nyarán szabadult. Nevéhez fűződik az első magyar szamizdat, a Füveskert. Ez tizenkét, kézzel írott füzet volt, a váci börtönben járt celláról cellára. Falba rejtve „archiválták”. Tollas Tibor a forradalomban a Nemzetőrség összekötő tisztje volt, a Füveskert szerzőivel már lap alapítására készült, végül az újság csak az emigrációban jelenhetett meg. Ez lett a legendás Nemzetőr. Tollas Tibor azoknak a magyar költőknek a sorába tartozik, akik tollal és fegyverrel harcoltak a nemzet függetlenségéért. Művei és az általa szerkesztett lap sok fiatal írástudónak jelentett szellemi megújulást a diktatúra évtizedeiben. „Különös iróniája a sorsnak — írja Tollas —, hogy a szabad világban megjelent verseim — akár a börtönben írottak — csak ’csempészáruként’ juthattak el a hazai közönséghez. Nagy elégtétel és nem várt ajándék számomra, hogy az utóbbi években az 56 után felnőtt fiatal ’búvópatak’-nemzedéknél előítélet nélkül visszhangra találtak ezek a versek.” Nagy öröm számára a demokratikus átalakulás, az, hogy félelem nélkül térhet vissza hazájába. A régi Népszabadságban csak ócsárló jelzők kíséretében írhatták le a nevét, most lehetőség nyílik megismerni költészetét, sőt magát is. Tollas Tibor Mindszenty Lassú tűzhalál lett magányod, törpék fölé nőtt óriás. Fáklyánk voltál, látványos fárosz, ma hamuban izzó parázs. Kétoldalt szítják még a lángot kegyetlen inkvizítorok: Róma—Bizánc közt állsz, mint vádlott, máglyádból néma vád lobog. Diplomaták és börtönőrök tanácsa, kegyes püspökök ármányán átlászt Mesteredre: nem Róma, csak Krisztus örök. Kenyér és cirkusz kell a népnek, a vértanúk veszélyesek. — Hitetlenek, vagy keresztények, készül az alku, féljetek! — Üzennéd fogolytársaidnak, Mária népe tetszhalott. Szobrokat kősziklából vésik, igazolnak a századok. 1970. 1991. február 2. Szombat Engedd meg, hogy 70. születésed napja alkalmából legmelegebb üdvözletemet küldjem és kívánjak hosszú életet és eredményes munkát Hazánk és az összmagyarság érdekében. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy közöljem: igen sokra becsüljük amit évtizedeken át, kezdetben keserves szenvedések árán Hazánk felszabadításáért tettél. Demokratikus és szabad ..országunk.felépülte részint, a _Te munkád_eredménye is mindörökre magán viseli költői és újságírói munkád és a kezed nyomát. Kedves kötelességem, hogy születésed napja alkalmából ezért őszinte köszönetet mondjak. Budapest, 1991. január 7. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE KECSKÉSI TOLLAS TIBOR MÜNCHEN Kedves Barátom! GÁ/12/91. Meleg barátsággal köszönt: Vízválasztó A hegy gerincén ért az alkony, Közöttünk két nagy óceán. Vizeink kelet és nyugat Lejtőin keresnek utat, Én állok az idők falán. Nézem, mint Pompei pusztulását A virrasztó, hű katona. Partunkat mossa mindkét tenger, Magyarnak így marad az Ha nem tartozik sehova. 1945. ember. Porszívó Örömkönnyek tengere mosta orcámat, amikor megtudtam, hogy néhány árucikk behozatali vámját csökkentették. Hálaimákat rebegtem, amiért kevesebbet kell fizetnem a behurcolt villanyborotváért, a porszívóért. Főleg az utóbbi hatott meg, mert ebből az ember rengeteget elhasznál élete során. Elhatároztam, rögvest veszek hármat, egy sima mezeit, olyan egérszürkét hétköznapra. Egy kockásat turbófeltöltővel, formatervezett (design) kasznival és spoilerekkel, valamint egy cinóberszínűt nemzeti színű lobogóval és Csurka matricával díszítettet. Ezt csak ünnepnapokon használom, nehogy már mindig én szívjak. A tizenhat százalékos vám valóságos jótétemény a lakosságnak. Igaz, az áhított nyugaton valahol nyolc százalék körül bolyong, sőt néha még ennél is kisebb. Én balga, úgy gondoltam, nálunk, is ez a cél, de kiderült, a csökkentés csak kevés cikket érint. A hazai cégek egy része pedig azt szeretné, ha növekednének a vámok. Például a tévéknél. Ezt megint nem értettem, de rájöttem, ez a piacgazdasághoz tartozik. Ugyebár, verseny a vásárlóért, a minőség harca. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek. A minden tekintetben jobb magyar termékek, biztos ami biztos alapon, biciklivel indulnak. Nesze neked, itt van Amerika. Világos, senkinek nem hiányzik, hogy a fél ország ismét Ausztriában vegye meg a jugoszláv hűtőládákat és a hosszabb ideje bimbézgató magyar gazdaságot is óvni kell az átkos kapitalista hatásoktól. Csak attól félek, a honi versenyre olyan szabályokat írnak ki, amelyekkel egyértelmű lesz, ki fog veszíteni. Nem a gyártók, feltehetőleg. Egy kis árkartell, egy kis lobby, aztán rögtön készen van az aktuális áremelés. Azt hiszem, erre kell a porszívó. Eltünteti a ménkű nagy porhintés következményeit... — teti —! Civilizációs ártalom Minap hosszú utat tettem. Szívet-telket indító verőfényben fürdött a táj. Elképzeltem, ahogy a csend megüli a búzatáblákat, a szunyókáló réteket, domboldalakat. Az ott a természet, az ősi — gondoltam —, ez a vége nincs betonszalag, melyen dübörögve-füstölve száguldunk, ez a civilizáció. Annak is, ennek is megvannak a szépségei: amaz fenségességével gyönyörködtet, emez vívmányaival tud lenyűgözni. De elszontyolodtam, amikor néhány száz kilométer után biztosra vettem: így lesz ez végestesen végig. Az út mentén, az árkokban rengeteg papír-, nejlonhulladék. Úgy fújta, kergette a szél, mint az ördögszekeret. Különösen a pihenőhelyek és környékük szemetesek, hulladéktól „fehérült” a hely. Ahol a közelben bokrok vannak, a papírdarabok a tüskékre tűzve (is) éktelenkednek. A természet karbantartja önmagát, viszont a naponta szaporodó hulladékmennyiséggel képtelen megbirkózni. Ez lenne a civilizáció? Az ilyesmi a gépi civilizáció szükségképpeni velejárója? Inkább nemtörődömségünk, közömbösségünk, gondatlanságunk jelei, amelynek a fejlődésben való eltolódás az igazi oka. Olyan ez, mint a demokrácia: nagyon jó, feltéve, hogy élni tudunk vele. Az ilyesmihez fel kell nőni, hisz ahol a demokrácia áldásaival képtelenek együtt élni, a legemberibb rend anarchiába csap át. A civilizáció áldásaival élni nem tudók saját környezetüket tehetik elviselhetetlenné. Az életet kényelmesebbé, kellemesebbé tevő kellékek megbosszulhatják magukat. Belefulladunk a szemétbe, fuldoklunk a kipufogógázoktól, „civilizációs ártalmaktól” szenvedünk. Mindehhez képest mi ez a „kis szemét”? Tavaszszal, ha ugarolnak, egy részét befordítják az ekék, s különben is az árkok mentén — láttam — szögesbotjuk végére szúrják a természetvédők (?), úttisztítók (?), mint Krúdy idejében az eldobott csikkeket a pesti utcákon. — aniszi — Farsangi bál — Hé, folyton a lábamra lép!... (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3