Vas Népe, 1992. szeptember (37. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-08 / 212. szám
Két művész közös Októberben két külföldön élő magyar festőművész, mutatkozik be alkotásaival a szalonok a várban. Az egyik űr, a nálunk ismeretlen PINTÉR JÓZSEF északról érkezett, a távoli svéd tájról, annak mély nyomot hagyó emlékével szívében. A másik űr GERENCSÉR LAJOS, ismert körünkben, itt él és alkot Eisenberg csendes vidékén, tőlünk néhány kilométerre. Művészetébe betekinthettünk. Műtermének állandó kiállítása nyitva a látogatók előtt. Szívélyesen fogadott minket Gerencsér Lajos és norvég felesége egy baráti beszélgetésre. Alkotásaival ismerkedve feltárult előttünk érdekes életútjának romantikus fordulatai. A rendkívül termékeny művész a természet valós ábrázolását választotta Istentől kapott tehetségéből. Nem követ modern irányzatokat, nem absztrahál, a teremtett világ és táj hű tükrözője. A természet kedvelője a zalaegerszegi születésű ember. Itthonról elkerülve először a Stájer vidék vonzásában élt, majd útja észak felé vitte, felesége hazájába, Norvégiába, végül Burgenlandban telepedett le. Hordozza a szülőföld szeretetét, annak közeli élményvilága sugárzik alkotásaiból. Elhivatottsága a festészet, mely olajban és akvarellben teljesedik ki. Korábban olajfestményeivel vált híressé, s most egyre több az akvarellje. Ez utóbbi műfajban készült el a körmendi kastély is. Magyarországon ez idáig csak Zalaegerszegen volt kiállítása, de szombathelyi bemutatkozást is tervez. kiállítása A Pannon táj szépségeit megörökítő festő Ausztriában tanulta a mesterséget. A kedves, szerény egyéniség egy ideig ismeretlen volt, majd elterjedt híre szerte a világon. Sokfelé meghívták alkotásaival. 150 kiállításából 20 volt külföldön: Kanadában, szerte Európában, a skandináv államokban, egy Magyarországon, a többi Ausztriában. 40 évi munkássága eredményeként, otthonában több mint 500 festménye látható, de nagyon sok került múzeumokba, és műgyűjtők tulajdonába. Megtaláljuk a csendéletet és portrékat is tájképei mellett. Portré ábrázolásaiban az őszinte érzelmek színrehozója: a mosoly, a bánat, az elégedettség, a fáradtság, a nyugtalanság, a derű, a lelkesült állapotok kifejezője. Alanyai, a környezetében élő és szívéhez közel álló egyszerű emberek. A természetben kedvenc témái: burgenlandi kastélyok és várak, Stájerország, a zalai tájak, a szombathelyi Skanzent is remekül megörökítette, a dél-burgenlandi gólyafészkes házakat, a rohonci borpincét, az eisenbergi szőlőhegyet. Megfestette a skandináv tájak különös arcát, közeli és távoli vidéket, tyúkudvarokat, pipacsmezőket, erdei részletet. A tél, az ősz, a tavasz minden pompája beragyogja alkotásait, mind a természet örök szépségéről szólnak. Pintér József a másik művész, Svédországból érkezett Ausztriába. Nagykanizsán született, s már gyermekkorában jelentkezett a művészet iránti vonzalma. Nagy hatással volt rá bécsi festőművész nagyapja, akinek tehetsége tovább öröklődött ez unokában. Mindig a festészet érdekelte, finom lelkének rezdüléseit e műfajban érezte a legjobban kifejezhetőnek. Egy időben megélhetés céljából a műszaki tudományok felé kényszerült tájékozódni, de a képalkotás vágya erőteljesen munkálkodott benne. A hatvanas években Vasutas Képzőművészeti iskolába járt Budapesten, ahol kellő alapokat kapott Kiing György tanítványaként. Művészeti szabadiskola keretében, vakációkban művésztelepeken festett Magyarországon. Minden technikát kipróbált korábbi periódusában, a linómetszés és rézkarc nagymestere volt. Majd végül az ecset mellett döntött, abban találta meg sajátos stílusát, egyéni kifejezőkészségét. Már ifjúként vonzódott a távoli északra, azért telepedett Svédországba fiatalon feleségével. A magyar művészeti irányítás ekkor megszakadt. Egészen más hatások alá került. Göteborgban egy litográfus mester megtanította a kőlitográfiára, mely műfajt szívesen művelte, de a nehéz kövek megmunkálása erős fizikai igénybevételt jelentett számára. A skandináv táj élményvilágában érlelődött művészete. A természet szépsége magával ragadta és megörökítésre késztette. így született: a Geiranger fjord, a sok szép havas svéd vidék, a Tél az erdő mélyén, a Csendesen csordogáló patak, az őszi színekben pompázó messzeség. Svédországban több kantonban volt kiállítása nagy sikerrel. Erős hatással volt rá Gerencsér Lajos művészete. Svédországban sokat festettek együtt. Az ő technikai csiszoltságán keresztül bontakozott ki előtte teljességgel, hogy milyen széles lehetőségeket kínál az ecsettel történő megvalósítás. A szülőföld vonzása visszairányította Pintér Józsefet a távolból Ausztriába, ahol családjával él és tovább alkot. A két művészt őszinte barátság fűzi össze. Közös bennük a természet szeretete, s tehetségükért az Istennek hálaadó köszönet. Közös a témájuk, mely egyfelől a Pannon táj, másfelől a svéd vidék szépségeit örökíti meg, így mutatkoznak be, most együtt Szalonokon. Dr. Smidt Erzsébet Fotó: Keppel Miklós Pintér József: Csendesen csordogáló patak. Gerencsér Lajos: Dunai részlet. 1992. szeptember 16-a nagy nap lesz a bolygókutatás történetében, hiszen sok éves szünet után ismét elkezdődik egy 17 éves program, amely a Földhöz sok mindenben hasonlító Mars bolygó jobb megismerését célozza. Az emberi képzelet számára a Mars mindig is egy misztikus bolygó volt, hozzánk hasonló, de legalábbis értelmes lények által benépesített világnak gondolták. A századfordulón Percival Lowell, a bolygó híres kutatója hatására nagy népszerűségnek örvendett a Mars-csatornák hipotézise, amelyek léte bizonyítékul szolgált volna arra, hogy a Marson magas intelligenciával rendelkező lények élnek. A későbbi kutatások azonban ezt az elméletet nem támasztották alá, az ötvenes évekre a marsi civilizáció már csak a fantasztikus írók képzeletében létezett, s a kutatások az élet primitív formáinak keresésére irányultak. A Mars kisméretű bolygó, hiszen átmérője fele a Föld átmérőjének, míg tömege csak egytizede a Föld tömegének. A Mars felszínén nem található víz folyékony állapotban, ezért a szárazföld területe körülbelül megegyezik a földi szárazföldekkel. A Mars tengely körüli forgásának ideje 24 óra 47 perc, tehát egy marsi nap nem sokkal hoszszabb, mint a földi nap. A Mars felszínén a hőmérséklet lényegesen különbözik a miénktől, -140 és +20 Celsius fok között változik. Az évszakok váltakozását a Marson is megfigyelhetjük, mivel a Mars forgástengelye 25 fokos szöget zár be a pályasíkjával. A Földnél ez az érték 23,5 fok. A tavaszi marsi napok azonban nem sokkal melegebbek egy szép antarktiszi napnál. A Marsnak nagyon vékony légköre is van, de ennek 95 százaléka széndioxid. A legérdekesebb, s az élet szempontjából egyik legfontosabb kérdés az, hogy létezik-e a Marson víz. Már az 1976-ban a Mars felszínére leszállt Viking szonda kutatta a mikroszkopikus élet nyomait, de nem járt szerencsével. A Mars ma majdnem teljesen száraz. Víz folyékony halmazállapotban ilyen alacsony nyomáson és hőmérsékleten nem létezhet. De a Viking misszió eredményei alapján azt mondhatjuk, hogy valamikor víz folyt a Mars felszínén. Hova tűntek ezek a hajdani Mars-folyók és patakok? A szondák által vett minták szerint az északi pólus hósapkája fagyott szén-dioxidból és vízjégből áll. A Mars felszíne alatt szintén van víz, ugyancsak jég formájában, sőt a csekély atmoszférában is kimutatható némi vízpára. A marsi „víz-történelem” felvázolásához azonban még nagyon sok kutatásra lesz szükség, s ebben a munkában a most induló program is egy fontos láncszem. A misszió első felbocsátott űrszondája a Mars Observer lesz, amely egy évi utazás után 1993. augusztus 19-én éri el a célját. Két évig fog a Mars körül keringeni 400 km magasságban, feltérképezi a bolygó atmoszféráját, felszínét. Az eddig felbocsátott Mars-szondák a bolygó felszínének mintegy 15 százalékát mutatták meg a földi megfigyelők számára. Az elmúlt öt évben kifejlesztett szonda mérete nem nagyobb, mint két közepes autó együttvéve, fedélzetén nagyfelbontású kamerát, magnetométert, gamma-sugárzás mérésére alkalmas berendezést és még sok egyéb műszert helyeztek el. A Mars Observer után 1996- ban indul a következő Marsmisszió, a MESAR Pathfinder, melynek egy része leszáll a Mars felszínére, majd 1999 és 2003 között 16 mini leszállóegység követi, amelyek a Mars-felszín különböző részein landolnak. A Mars felfedezésében ez a program egy új korszakot nyit, s ha a XXI. század embere majd a Mars felszínén sétál, abban minden bizonnyal nagy szerepe lesz az e hónapban felbocsátandó Mars Observer eredményeinek is. Vincze Ildikó Gothard Asztrofizikai Obszervatórium A vörös bolygó kutatása 1942. február 3. Bürki-tanya Azóta, hogy összefutottunk a németekkel, nem voltam a városban. Mikor megint menni kellett volna, mindent előkészítettem az útra, fölpakoltam krumplival a szánt és aszontam Jozefa asszonynak. - Ne tessék haragudni, de én oda többet nem megyek. Látni sem bírom a németeket! - Ugyan már! - tromfolt le. — Velem nincs mitől tartanod. Elbeszélgetek velük, ha kell és kész. Kimagyarázom én magam mindenből, ne félj... A papírjaid is a legnagyobb rendben vannak. Gyere csak bátran. - Nincs az a pénz! - válaszoltam. - Mondom, nem a németektől félek, hanem magamtól. Elveszítem a fejem, nekiugrom valamelyiknek és ott a baj. Már csak ilyen heves az én természetem. Gyűlölöm a nyavalyás fasisztáit, aztán még magára is bajt hozok. Inkább itthol esem a munkának, mint amott nekik. - Hát, jól van - egyezett bele. - Én csak egy kis szórakozást akartam szerezni, gondoltam volna kedved emberek közé menni, nézelődni. - Nem, nem. Inkább itt kuksolok egymagamban, minthogy németeket lássak. Amúgy se veszem emberszámba őket, hiszen rosszabbak az ordasnál. No, sikerült otthon maradnom. Jó sokat dolgoztam, már csak azért is, mert unalmas volt egyedül. Erőm meg volt bőven a rendes táplálkozástól, úgy hogy nem is igen fáradtam el. Jozefa asszony későn jött haza és nagyon kimerült volt. Kifogtam a lovat és behordtam a házba a szán terhét. Ő meg írt egy papirost, a markomba nyomta és aszonta: - Vidd vissza a lovat Malagának, mert én nem érek rá, van még egy csomó munkám idebent. Átadod neki a levelem, meg a sót, amit kérték, hogy vegyek. Nem nagyon akaródzott a szomszédoknál mutatkoznom. Jozefa asszony eltalálta a gondolatomat és így szólt: - Te csak ne ódzkodj, eredj és ismerd meg a szomszédainkat. Mindannyian lengyelek. Szegény, de becsületes népek, kutya bajod se esik tőlük. Egyébként mindenki tudja, hogy nálam dolgozol és sejtik, hogy nem az égből pottyantál ide, hanem a ruszkiktól keveredtél hozzánk. Nyugodj meg, nem jelent fel senki. Nálunk az ilyesmi nem szokás. Nem te vagy az egyetlen orosz, aki a környéken bujkál. Mit tehettem?... Fogtam a lót, a papírt, megültem szőrén a lovat és átporoszkáltam a szomszédságba. Gondoltam: sebaj, legalább meglátom végre, hogy él az itteni paraszt. Mert hiszen Jozefa asszony mégiscsak földbirtokos, azaz más társadalmi osztályhoz tartozik, meg mindenféle iskolát is járt. Biztos csak a háború kényszerítette rá, hogy becsületesen dolgozzon és felfüggessze a szegény pórnép kizsákmányolását. No, kiérek a dűlőútra, léptetek a Malagáék felé. Nem laktak messze, de rossz volt a járás, mert az utóbbi napokban sok hó esett. A tiszta téli éjszakában messziről látszottak a tanyák fényei... Végre odaérek Malugáékhoz. Kiugrik rám két nagy kutya és rettentő ugatásba kezdenek. Hát féltem leszállni a lóról, mert akkora ménkű dögök voltak, s vicsorogtak, akár a farkas. Az ebek koncertjére előkerült egy ember és megszólított lengyelül: - Ki az? - Józefa asszony kérese a Bürki-tanyáról - válaszoltam. - Meghoztam a lovat, és itt a ló is. Meg van egy levél a gazdának. Amaz lecsitította a kutyákat és bevezette a lovat az istállóba. - Várj itt egy kicsit — mondta. Nemsokára visszajött és bekísért a házba. Köszöntem szépen mindenkinek, aztán elővettem a levelet. - Nem tudom, kit illet — mondtam. - Világos, hogy engemet - szólt egy öreg, teljesen ősz férfi. - Én volnék a gazda. Odaadtam neki a papirost és körülnéztem a helyiségben. Nagyon furcsa dolgokat láttam náluk. A mennyezeten egy nagy petróleumlámpa világított. A falakon egy csomó mindenféle kép, meg egy óra. Üvegdobozban. Szép, fehér függöny az ablakokon, a párkányon cserepes virágok. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy itt normális parasztok laknak. Különösen furcsa volt, hogy mind rendesen fel vannak öltözve és cipőben járnak. A nőkön topán, a férfiakon szálas csizma. Rettentő gyanús volt az egész. Mingyár arra gondoltam, hogy itt egy egész kapitalista család bujkál, azt’ játsszák csak a parasztot. Az öreg elolvasta a levelet, majd az asztalfiókba dugta. Aztán hozzám fordult: - Honnét való is vagy, mondd csak? Aszontam neki, ami a papírjaimban állott: - Dokudovóból. Lidzki járás. Ez meg csak csóválja a fejét: - Majd a németeknek adjad be ezt a mesét, vagy — Isten ments! — a csendőröknek. Én már abból is, ahogy ejted a szót, tudom, miféle szerzet vagy. Meg abból, ahogyan viselkedek De ne félj, mi nem szoktunk följelentgetni és még nagyobb bajt hozni arra, akinek amúgy megvan a maga keresztje. Mondom neki erre: - A szovjet hadseregből maradtam itt. Orosz vagyok. - No látod, így már mindjárt más - aszongya az öreg. - Ismerem én jól Oroszországot. A cári időkben bejártam keresztül-kasul. Még fiatal voltam. Akkoriban ott is mindenki oda utazott, ahova akart. Beszélni is beszélek oroszul, legalább úgy, mint lengyelül. Tényleg jól beszélt. Olyan tisztán, simán, akár valami komisszár vagy politikai megbízott. Meg is mondtam neki az igazat, hogy a moszkvai kerületből származom, s hogy Moszkvában él a testvérem, aki bútorgyári munkás. No persze azt, hogy vörös tiszt és komszomolista vagyok, a bátyám meg anyagraktáros, vezető beosztású ember „elfelejtettem” hozzátenni. Hát, beszélgettünk szépen. Közben tovább nézelődtem a helyiségben. Rajtunk kívül volt ott még két fiatalember és két leányzó is. Kiderült, hogy ennek a Malagának a gyerekei. Az egyik lyány éppen szőtt a szövőszéken. A másik meg a tűzhely környékén forgolódott, csinálta a vacsorát. Asztalhoz is ültek nemsokára, kínáltak engem is. Szabadkoztam, hogy én majd kapok enni otthon. Hanem az öreg hallani sem akart róla. - Legföljebb megvacsorálsz még egyszer — mondta. - De éhesen innen el nem mész, hogyisne, hogy aztán kibeszélj minket, hogy a lengyelek így meg úgy, korgó gyomorral eresztik el az embert. Minálunk most vendég vagy, ülj hát le és egyél! Mit volt mit tenni, odaültem az asztalhoz. Az öreg hangosan imádkozott. Mind keresztet vetettek. Én is. Aztán nekiláttunk az ételnek. Hamarost meg kellett állapítsam, hogy az itteni parasztok nem esznek roszszabbul, mint az én földesúrném. Megáll az ember esze! Később rákérdeztem Jozefa asszonynál, hogy tényleg parasztok ezek vagy sem, mire aszonta: igen. És még csak nem is valami gazdag kulákok, mert vannak vagy hatan, földjük meg alig 15 hektár, s nem is a legjobb fajta. Nagyon megtetszettek nekem a Malaga lyányai. Fejlett, bögyös, faros, szemrevaló fehérnépek, jószagúak, tiszták. De olyan peckesek ám, mintha nem is parasztlányok, hanem egy gazdag burzsuj ivadékai volnának! Egyik se szívta az orrát, se nem bolhádzott vagy vakarózott nyilvánosan. Semmi káromkodás, csúnya beszéd, s a padlóra sem köpködtek. Igazán hihetetlen! Vacsora után szedelődzködtem haza. Udvariasan, ahogy illik, megköszöntem a vendéglátást. Aszongya búcsúzóul az öreg: - Biztosan unod magad egyedül ott a tanyán. Átjárhatsz, ha van kedved, bármikor. Nappal, hétköznap ugyan időnk nincsen, mert sok a munka, de szombat estén kint vagy vasárnap szívesen látunk. Gyere csak, mielőtt teljesen elvadulsz az emberektől. Mondta Józefa asszony is, milyen borongós a hangulatod abban a magányban. Elköszöntem Malugáéktól, azt’ elmentem haza. Egész úton csak morfondéroztam, milyen jól élnek a parasztok Lengyelországban. Minden jel arra mutat, hogy kolhozok és szovhozok nélkül is egész jól megvannak. Sőt. Hanem azzal mégse igen értem, miként tudnak úgy meggazdagodni. Pedig nincs se traktoruk, se agrárpolitikai instruktoruk, se téeszelnökük, aztán tessék, mégis milyen jól megvannak! Gondoltam, nem is lesz hiábavaló gyakrabban járnom a Malagáékhoz és részletesen megfigyelni mindent. Arról nem is beszélve, hogy igencsak megtetszettek nekem azok a leányok! (Folytatjuk) SERGIUSZ PIASECKI Egy vörös tiszt naplója . 6I Val Néhe Hazatelepül a magyar tagozat A Johannita Lovagrend újra Magyarországon A keresztes - más néven ispotályos - Johannita lovagok II. Géza uralkodása alatt (1147-1162) telepedtek le Magyarországon. Amikor a második keresztes hadjárat katonái a Szentföldre menet átvonultak hazánkon, II. Géza királyunk „Isten, a Szűzanya és Szent István tiszteletére” templomot és szálláshelyet emeltetett Jeruzsálemben. Ezek őrizetét bízta a király a már közben lovagrenddé szervezkedett ispotályos lovagokra, akiknek Magyarországon tartózkodó tagjai számára az Esztergom közelében lévő Abony egykori földterületén felépíttette a johanniták első rendházát és kórházát. A rend Szentföldön élő lovagjai és ispotályosai — betegápolói — feladata pedig a sebesültek ápolása és gondozása volt. A magyar történelem sok évszázados viharai következtében hazánk csak a 19. század közepén kapcsolódhatott be újra a Johannita rend munkájába, mégpedig - a katolikus Máltai Lovagrend szolgálatával párhuzamosan - a német protestáns brandenburgi tartomány lovagrendje révén. A két világháború között csupán tizennégy magyar tagja volt a rendnek. A második világégés után a nyugaton élő magyar emigráció református és evangélikus vezetői szervezték meg a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatát. Az utolsó három évben több hazai és külföldön élő magyart vettek fel tiszteletbeli lovagként a rendbe, köztük Tőkés László nagyváradi református püspököt is. A múlt hónapban pedig a Magyarok II. Világkongresszusa alkalmából Pápán megrendezett Lovagi Napokon Harsányi András amerikai református püspök szolgálatával, Vermes László rendi kommendátor vezetésével nyolc új magyar lovag nyert felvételt a rendbe, köztük Szentágothai János orvosprofesszor is. Erre az ünnepélyes alkalomra tíz országból érkeztek a vendégek, a rend külföldön élő magyar tagjai. A Johannita Lovagrend mintegy 850 éves múlttal rendelkező magyar tagozata nemsokára hazatelepül, hogy fél évszázadnyi kényszerű szünet után, újra folytathassa itthon is a betegek, elesettek között végzendő munkáját. . gil - 1992. szeptember 8. Kedd