Középdunántúli Napló, 1958. november (Veszprém, 14. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-18 / 272. szám

4 FOVRPN­D N 4I UTCZ­I NAPLÓ Képzőművészetünk feladatai az MSZMP művelődési irányelveinek tükrében AKI ELŐRE akar haladni, is­­mernie kell helyzetét, a megtett itat kátyúival és sikereivel, s fő­leg pontosan kell látnia az el­érendő célt. Ezt mutatja felénk az a világosan megfogalmazott írás, amelyik művelődési politi­kánk mérlege és iránytűje is egyben. Lefekteti a kulturális for­radalom irányelveit, feltárja mű­velődésünk helyzetét a felszaba­dulás előtt, részletesen ismerteti az azóta megtett utat eredményei­vel és hibáival, rámutat a ma főbb kérdéseire majd az ebből következő fő feladatokra. Ebben a nagy áttekintésben a képzőművészet is szőnyegre kere­rül, egyrészt értelemszerűen, más­részt közvetlenül is, a maga sa­játos szerepében, így jelentkezik ez már az­ alapelveknél. „Növelni az egész dolgozó nép műveltségét, tudását, emelni kul­turális színvonalát. A kultúra eredményeinek közkinccsé téte­lével biztosítani, hogy szocialista társadalmunkban a nép kulturá­lt, s alkotó ereje kibontakozzék, il­letve tovább fejlődjék.” Ilyen hatalmas munkában, amely tehát elsősorban nevelési, tanítási, azaz pedagógiai feladat, nem könnyű a képzőművészetre háruló rész. Bármilyen lendület­tel fogunk is hozzá megvalósítá­sához, a múlt visszahúzó erői gátolják az előrehaladást. EZEK KÖZÖTT első helyen áll­nak „a kispolgári giccs és a pol­gári dekadencia". A kispolgári giccs képzőművészeti termékeit a felületes művészi felkészültség, a népszerű témák édeskésen ki­nyalt, laikust megtévesztő favo­rizálása, s a hatásvadászat jel­lemzik. „Fővárosi művész”, „ere­deti olajfestmény”, „blondell ke­ret” — dől a képügynökökből a szó, s a tájékozatlan vásárló, aki­nek a szocializmus jóvoltából épült új házában a még műhely­­szagú bútorok közt ásítanak a fa­lak a képek után, könnyen alá­írja a részletfizetési blankettát, nem tudva, hogy a legtöbb gi­ccset fővárosi festők termelik, futósza­lagon kenve az olajfestéket, amit főleg a blondell keret barokk ci­rádái ölelnek körül. De nem kell a vidéket sem fél­teni, felveszi a giccs termelésben a versenyt szerencsésebb fővárosi kollégáival. Ne­m nagy tehetség kell hozzá, hogy valaki pár év alatt elsajátítsa a legszükségeseb­bet ahhoz, hogy egy hasonlóan dilettáns esztéta egy vidéki lap­ban már úgy írjon róla, mint aki­­,alig néhány év múlva kiforrott művészként lépett a nyilvánosság elé”. Azok a nagy szavak, amik­kel munkáit, mint a szocialista realizmus alkotásait méltatják, úgy hatnak, mintha a lapban napvilágot látó irodalmi szárny­­próbálgatások után egy kezdő kritikus ezeken akarná szemlél­tetni a szocialista irodalom érté­keit. Mert a szocializmus témáit épp úgy megénekelhetik, illetve megfesthetik a dilettánsok is, s a műkereskedelem ebből is hama­rosan üzletet tudott csinálni, hisz nem sokból áll, hogy az olasz vi­torlások helyett most traktort fessen a „művész”. A művészt nem is kell mindig idézőjelbe tenni, mert nem egy tehetség ad­ja el magát a műkereskedelem­nek — olvassuk el egy jól kereső figyén falán hivalkodó képek alá­írásait — s gyártja a képeket, nemegyszer a kiállításokon sze­replő komoly munkák mellett, amik így hitelt adnak zugban ér­tékesített fércműveinek is. HOL VAN HÁT A KIÚT ebből a káoszból? Ki mondja meg mi a jó, mi a giccs? Amíg a középiskolai műtörté­nettanítás csak néhány osztályra k­orlátozódik, a képzőművész kör­be csak néhányan járnak, a TIT művészeti előadásaira 20—30 fő jön össze, a művészeti rendele­teknek nem szereznek érvényt — bizony rengeteg tennivaló marad. Helyesen állítja a párt első hely­re a nevelést, de annak a meg­valósítása — mikor a kitűnő ma­gyar rajztanár-képzést felszámol­ták — képzőművészeti téren a legnehezebb. Ha tehát kétségek merülnek fel valakiben, fordul­jon szakemberhez, s ne hagyja magát becsapni, különben pedig kiállításokon, könyvekben, elő­adásokon keresse ízlése kiműve­lődését. Kormányzatunk nem fu­karkodik az ilyen alkalmakban. A lidércfények a polgári deka­dencia absztrakt festői irányza­taival kísértik festőinket. A kö­zönség zöme bosszankodva, vagy nevetve nézi az ilyen műveket, s támogatás híján nem tudja alko­tójuk folytatni kísérleteit. Külö­nösen vidéki viszonylatban alig jelentenek problémát. Az irányelvek magas követel­ményeket állítanak íróink, zené­szeink, színészeink, de képzőmű­vészeink, s a kultúra minden munkája elé. „A születő új kultúra, tartal­mában szocialista, formájában nemzeti kultúra. Megőrzi és ma­gában foglalja mindazt a haladó kulturális kincset, amelyet év­századok fejlődése saját nemzeti alkotásokban és más nemzetektől átvett értékekben felhalmozott, és azok legjobb eredményeit is fel­használva, a szocialista eszmei­ségtől áthatva, magasabb szinten valósítja meg a népiség, nemzeti jelleg és humanizmus szintézi­sét.” EHHEZ PEDIG sokat kell ta­nulnunk. Elsősorban az irányel­veket kell szorgos tanulmány tár­gyává tenni, különösen azoknak, akik elméletileg is foglalkoznak a képzőművészettel. Nem folytat­hatom végtelenségig a megszívle­lendő részletek idézését, csak egyet írok még ide zárszanak s további serkentőnek is egyben: „Nincs szebb feladat, mint a nép szolgálata. Úgy gondoljuk, a magyar művészek túlnyomó több­ségének­ is ez az emberi-művészi hitvallása. És meggyőződésünk, hogy a dogmatikus torzításoktól­­ és a revizionista kártevéstől meg­tisztuló művészeti élet lehetősé­get ad olyan művek alkotására, melyek méltók szocializmust épí­tő dolgozó népünk nagyszerű erő­feszítéseihez és eredményeihez.” Tóth Sándor A hét könyvújdonságai „Ezt láttam Londonban” címmel je­lent meg Szergej Obrazcov, a világ­hírű bábművész útikönyve Angliáról, az angol emberekről. A „Magyar Szá­zadok” sorozat új kötete Pulszky Fe­renc, Kossuth kortársának emlékira­ta, az „Életem és korom”. A „Világ­irodalom Klasszikusai” sorában je­lent meg Jane Austen 18. századbeli angol írónő társadalmi regénye, a „Büszkeség és balítélet”. Az Európa újdonsága Solem Aléchem, a világ­hírű jiddis író „Tóbiás, a tejesember” című sajátos humorú elbeszélésköte­te. Két kötetben látott napvilágot az Olcsó Könyvtár­ban Gorkij hatalmas regényalkotása, az „Artamanovok”. *$* ILLÉS BÉLA: Ég a Tisza Az 1919-es Tanácsköztársaság időszakáról szóló nagysikerű re­gény népszerű kiadás? -w- ww -w M WW -W- -ww -ww -ww ■ww- -w-w -w-v -ww 1958. november 18. Egy japán elbeszélésről Van egy sereg pozitív jelenség mai könyvkiadásunkban. Ezek közé tartozik az is, hogy az Európa Könyvkiadónál megjelent egy japán szocialista író elbeszélése: Takakura Terűtől a Disznó dala. Ez a lépés kettősen jelentős. Egyrészt azért, mert az elbeszélés a maga nemében egészen kiváló. Ezen túlmenően és talán még fon­tosabb az, hogy az utóbbi időben könyvkiadásunk helyes politi­kája következtében a magyar olvasóközönség látóköre egyre szé­lesedhetik, nemcsak a világirodalom égjük, vagy másik szárnyá­val, de annak egészével ismerkedik meg lassan. Kristályosan egyszerű ez az elbeszélés és mégis, vagy éppen ezáltal megrázó. És itt mindjárt vitába kell szállnom az Élet és Irodalom kritikusával, aki helyesen emeli ki a novella értékét, de mélyebb elemzése alól óvatosan félrelép azzal, hogy a mi szá­munkra nem érthető világképről ad az író számadást. Nem más ez tulajdonképpen, mint kényelmes megfogalmazása annak, hogy a feudalizmus egyik leg­elátkozotta­bb, legélesebben kizsákmányoló formájának elemzésébe belemélyedjünk. Mi adhatja a „világkép különösségét”? A mi társadalmi szokásainknak már furcsa az, hogy Tora-Szan felesége Maszudzin földesúrnak lánykorában úgy volt a szeretője, hogy azt természetesnek találta, és mikor nyilvános házba viszik, ott jobb a sorsa, úgy érzi. Furcsának tűnne a­z is, hogy meglátogatja őt férje a nyilvánosházban, és még mindig szereti, és furcsa talán, hogy asszonya még ezután is érez, szeret, mindennél jobban szereti Tora-Szant. Ha elemezzük a társadalmi viszonyokat, nincs ebben érthetetlen, tőlünk olyannyira távoláll­ó, hogy azt csak „japánológusok” tudnák kielemezni. Ellentétben pél­dául az ugyancsak az Európa Könyvkiadónál 1858-ban megjelent Tibeti legendákkal és mesékkel, amelyek valóban egy zárt kultúra szimbolikus nyelvén szólanak, Takakura Teru iránytűje szo­cialista, és így rajza világos, egyértelmű, de korántsem differen­ciálatlan. A japán földbirtokrendszer még a mienkénél, a Horthy-féle feudálkapitalizmusnál is élesebben, durvábban kiélezettebb, az el­nyomó tendencia még leplezetlenebb. Ehhez persze hosszú idő alatt hozzáhasonul az öntudatra nem ébredt, elnyomott agrárpro­­letár is, és így már világosabb, hogy nem valami speciális japáni erkölcsi felfogásról van szó, hanem általános társadalmi erővi­szonyokról. Takakura Teru által ábrázolt társadalom tehát érthető. Az író módszere leginkább Hemingway öreg halász meg a tenger c. elbe­szélésére emlékeztet, szinte szándékosan leegyszerűsített irányvo­nalával, de nem polgári, hanem szocialista előjellel kevés ember lesz, akit nem fog gyűlöletre késztetni ez a könyv Maszudzsnnal, a japán földesúrral szemben, és kevés em­ber mondhatja csak azt, hogy nincs igaza Tora-Szannak, hogy új társadalomért küzd. Ezt a társadalmi harcot végtelen finomsággal megrajzolt szerelmi vonal finom fényekkel árnyalja, cizellálja és teszi felejthetetlenné. A haladó olvasó számára azért külön öröm még Takakura Te­ru felfedezése, mert rámutat a haladó japán erőkre. Japán az ihi­­perialisták számára a „forrongó Kínával” szemben mindig védő­bástya akart lenni. Bomlik, erjed, feszül ez a „bástya” is. (Csíki/ PRÓBATEREMBŐL — 4 ELÉ E­nte hat óra. Megélénkül a város. Az emberek a kiraka­tokat nézik, a csemegebolt és a cukrászdák ajtaja jóformán be sem csukódik. A világos ab­lakok mögött diákfejek hajol­nak a könyv fölé. A mozik most kezdik a második előadást, a járdát elárasztj­a a tömeg. A színházkertben már csend van, csak egy-egy sétáló vár lába alatt surrog a kavics. Né­hány perc múlva elcsendesedik a környék is, és néhány elké­sett mozilátogató sietős lépése hallatszik. Ilyen egy őszi este a veszpré­­mi színház körül. És milyen bent? — Egy, kettő, három, bal — a vezényszavakat az erősödő lábdobogás elnyomja, de a zon­gora pattogó hangjai így is ki­szűrődnek az emeleti teremből. A látogató néhány percre megáll az ajtó előtt. Arra gon­dol, ha lenyomja a kilincset, elsötétített nézőtérre lép, a színpadon színes szoknyák fo­rognak, a csizmák dobbanása alatt megremeg a padló, legör­dül a függöny, és felzúg a vas­­t,­pl. A függöny nem gördül le, csak az ajtó nyílik ki — és a sötét nézőtér helyett világos teremben találom magam. Kö­zépen öt fiatalember ropja a táncot, egymás vállát átfonva. Egyikük kilép közülük és be­mutatkozik: Rónai Dezső, a táncegyüttes zakmai vezetője. A többi négy fáradhatatlanul táncol tovább. Lábuk alatt por­zik a padló, homlokuk fényes. Fejüket felvetik, tenyerük taps­ra csattan. Elöttünk m­attas, so­vány, fiatal férfi mutatja be a lépéseket diktálja a taktust. — Székelyhídi István a „ki­gyakorlás” vezető asszisztense és egyben legrégibb táncosunk — mondja Rónai Dezső. — Milyen tánccal készül most az együttes, és hol lépnek fel? — Nagyszabású, körülbelül kétórás műsorral készülünk. Ez a részlet Rábai Miklós „Első szerelem” című táncjátékából összeállított kompozíció: két leány tánc, egy verbunkos, egy csárdás és egy finálé. A tánco­sokon kívül szerepel még az énekkar, valamint szólistáink énekelnek és balladákat adunk elő. A zongoránál Róder Emilné, Margit néni ül. — Már öt éve kíséri az együt­test a próbákon — mondja Ró­nai Dezső. Amilyen fáradhatatlanok a táncosok a próbákon, olyan gondban vannak a szerepléssel, toll felszerelésünk, az ellenforradalom alatt azonban nyoma veszett. Több mint 60 tagja van az együttesnek és csak mindössze 24 női és 28 férfiruhánk és csizmánk van. Pedig sokat szeretnénk szere­pelni és már eddig is több fel­lépést le kellett mondanunk a hiányos felszerelés miatt. Könnyen meg lehetne oldani, csak egy kis összefogásra lenne szükség. A megyében van né­hány üzem, ahol használat nél­kül hányódnak a táncruhák, és csak ritkán, egy évben egyszer ha felveszik. Továbbá vannak olyan művelődési otthonok, ahol tánccsoport nincs, csak felszerelés. Ha az üzemi és fa­lusi kultúrcsoportok közösen létrehoznának egy jelmeztárat, akkor könnyebb lenne a meg­oldás. Itt szakszerűen kezelnék és gondoznák a ruhákat, és bár­mely együttes bármikor hasz­nálhatná. A táncegyüttes tagjai az is­kolák, kultúrtermek dobogóin szeretnék bemutatni a vitnyédi várost, az üveges táncot, a pa­lotást, a botost és a többit, s a fárasztó próbák után megsze­rezhetnék a közönség megbe­csülését is . Hetenként négyszer tar­tunk próbát — mondja Rónai Dezső —, kétszer a felnőttek­nek, kétszer a kisebbeknek. Közben a lányok is bekap­csolódnak a táncba. Mint vé­kony virágszálak a délceg fa mellett, kecsesen forognak a fiúk dereka körül. — A mai próbán nagyrészt diákok vannak, de az együttes összetétele meglehetősen sok­rétű. Vannak munkások, peda­gógusok, bolti kiszolgálók, ipari tanulók általános iskolások, középiskolások, egyetemisták. 4xe.vrfl' t ifkámt nézem. Haja kontyba tűzve, frissen perdül-fordul. — Hebe Ildikó, a lányok kö­zül a legrégibb és legügyesebb táncos. Negyedik gimnazista, érettségi előtt áll. Jó táncosunk még Baricska József, Benc­ze János, Kopnyik Magda és a Káldi házaspárról sem szabad megfeledkeznünk. Van egy nagy reménységünk: az együt­tes legfiatalabb tagja, Vető Jó­zsef. Még csak VI. általánosba jár, a II. számú fiúiskola ta­nulója, de nagyon tehetséges táncos. Remeg a padló a dobbantá­­sok alatt, egy-egy kiáltást el­nyom a zongora hangja. — Milyen az együttesben a közösségi szellem? — kérde­zem. — Megváltozott a vezetés, változtak a csoport tagjai is és megváltozott az együttes szelle­me. Nincsenek klikkek, a tán­cosok sem válogatósak. Meg­változott a fiúk és a lányok vi­szonya is: egyetlen céljuk, hogy minél tökéletesebben elsajátít­sák a tanultakat, és ezért ösz­­szefogva, közösen dolgoznak. . Nem sajnálják az időt és a fá­radságot: a munka és a tanulás után pihenés helyett idejönnek. A látogató tehát arra gondol: ha lenyomja a kilincset, elsö­tétített nézőtérre lép, de csak a próbateremben találhatja a­ táncosokat, mert azok felszere­lés híján nem tudnak színpad­ra lépni. Pedig megérdemelnék, hogy sikerük ne csak az újság­író elképzelése legyen — és ezt a kultúrcsoportok segítsége megvalósítaná. Matzko Erna»

Next