Középdunántúli Napló, 1959. október (Veszprém, 15. évfolyam, 232-256. szám)
1959-10-09 / 237. szám
Petőfi Sándor úttörőcsapat Porva — Petőfi Sándor úttörőcsapat Bakonypéterd A Bakony erdei között, a Kékhegy alján fekszik egy kicsiny falu: Porva. A természetjáró úttörők biztosan ismerik is. E festői helyen fekvő kis falunak van egy jól működő úttörőcsapata. A porvai úttörőkről ez idáig nem írtak az újságok, és nem beszélt róluk a rádió sem, sokan nem is tudnak róluk semmit, még azt sem, ahogy mondani szokták: élnek-e, halnak-e. Pedig élnek, és dolgoznak. Az adottságukhoz képest jól. Az őrsi foglalkozásokat mindig megtartják. Ha jó az idő, akkor az erdőszélen egy-egy nagy fa alatt, ha süvít a bakonyi szél, vagy esik az eső, akkor valamelyik pajtás lakásán, vagy az egyik tanterem sarkában. — Ó, milyen szépek is ezek a gyűlések — mondják a kis porvai pajtások. Készülnek a második próbára. Az ötödikesek pedig az újoncpróbára. A tavasz folyamán több kiránduláson vettek részt a porvai pajtások, vidám daluktól hangzott a környék. A nyáron pedig négyen közülük messze mentek. Túl a porvai erdőkön, még a Dunán is túl, illetve amellé. Le Dunavecsére, a járási őrsvezető táborba. Most ezek a pajtások vezetik az őrsöket, és ahogy a csapatvezető pajtás mondja: jól. Feltétlenül meg kell emlékezni a porvai pajtások szorgalmáról. Vasat, papírt, rongyot és makkot gyűjtöttek, amelynek ellenértékeképpen játékokat vásároltak. A porvai úttörők készülnek a téli évszakra, sok téli kirándulást — szánkóval és síléccel — terveznek a környéken. Ezenkívül egykét előadást is szándékoznak tartani. Porvától elég sokat kell menni gépkocsin is, amíg Bakonypéterdre érünk. A tiszta kis falu határában egy szépen festett tábla hirdeti, hogy termelőszövetkezeti községbe léptünk be. Az októberi langyos napsugár beszökik az ablakon, és megcsillogtatja az úttörő jelvényt a csapatvezető pajtás köpenyén. Csillog az aranykoszorús vezetői jelvény, de csillog a csapatvezető pajtás, az Ernesztin néni szeme is, amikor csapatáról beszél. Van is oka rá, hogy csillogó szemmel beszéljen a péterdi fiúkról és lányokról, mert ezek a pajtások számtalan esetben mutatták meg a községben, hogy mit tudnak az úttörők. Azt, hogy illedelmes, szófogadó gyermekek, jól tanulnak. Azt is tudják, hogy ahol lehet, segítenek. Segítenek bizony, ráadásul az egész falunak, az egész termelőszövetkezetnek. Ők forgatták meg a termelőszövetkezet szénáját lent a réten. — Kissé nehéz volt — mondja a csapatvezető pajtás. De a jó nótától felfrissültek a pajtások — és ment tovább a munka. Ha burgonyabogár veszélyeztette a termelőszövetkezet krumpliföldjét, megjelentek a kis vörösnyakkendős úttörők és fáradhatatlanul gyűjtötték és irtották őket. Ezek apró kis gyöngyszemek a sok közül. A péterdi termelőszövetkezet elnöke meg is ígérte nekik, hogy a csapatnak egy szépen hímzett zászlót ajándékoznak. A fáradhatatlan péterdi úttörők régi vágya, hogy egyszer csakpatotthonuk legyen. ! Három levél BAKONYNÁNÁRÓL, A bakonynánai úttörőcsapat munkájáról szeretnék beszámolni. Úttörőcsapatunk szeptember 7-én kezdte meg munkáját. Az első foglalkozáson a csapat minden tagja jelen volt. Kijelöltük az őrsöket, és nevet adtunk nekik. Továbbá megbeszéltük, hogy egyegy úttörőnek mennyi hulladékot (vas, színesfém, papír, vadgesztenye)) kell gyűjtenie. Arról is szó esett, hogy hogyan kell viselkedni egy rendes úttörőnek. A feladatokat eddig még sikeresen végeztük el. Vasat például 15 mázsát gyűjtöttünk. Ez jóval felülmúlja azt, amennyit előirányoztunk. A kisebbek nagyon lelkesek. A határidő még nem telt le, de a 12 pontot és a Himnuszt kitűnően tudják. Minden héten van egy közös összejövetelünk. Már sok mindent tudunk. Mi reméljük, hogy továbbra is megálljuk helyünket. Müller Anna őrsvezető. A bakonynánai Damjanich János úttörőcsapat vasgyűjtési munkájáról szeretnénk beszélni. A tavasszal nálunk is megalakult a termelőszövetkezet. A szövetkezet munkájából tapasztaltuk, hogy a termelőszövetkezetnek géphiánya van. A vezetőségtől értesültünk, hogy hulladékvasra volna szükségük. Úttörőcsapatunk elhatározta, hogy ebben a munkában segít a termelőszövetkezetnek. A megbeszélés után a fiúkkal nagy buzgalommal láttunk hozzá a gyűjtéshez. Voltak köztünk kiváló pajtások is. Például: Rehus László, Kerner Péter, Simon János. A lányok is szorgalmasak voltak, közülük Rechner Veronika, Rehus Magda és Müller Anna értek el szép eredményt. Amikor az összegyűjtött vasat lemértük, tizenöt mázsa volt. Ragyogó szemmel és büszkén néztünk egymásra, hogy ilyen szép eredményt értünk el. Borbély Miklós sársvezető, két bakonynánai Damjanich János úttörőcsapat nyomolvasási munkájáról szeretnék beszámolni. Felszabadulásunk tizenötödik évfordulójára rendezett nyomolvasási munkát számháború keretében megkezdtük. A számháborút az erdőben játszottuk. A csapatot két részre osztottuk be. Az I.-VIII-as rajra, és a VI.—VII- fes rajra, As raj volt a védő, a VI.—VII.-es pedig a támadó. A játék megkezdődött. A védők jobbnak bizonyultak. Már az első percektől kezdve kevesebb játékos esett ki, mint az ellenfélnek. Az eldugott zászlót kevesen fedezték fel, vagy akik meglátták, azokat is leolvastuk. A játék a védők győzelmével végződött. Vidáman tértünk haza a jól sikerült foglalkozásról , Békefi Ildikó őrsvezető. Rudyard Kipling: Ezt minden teremtett állat megsínyli a vadonban. Maguk közt azonban azt mondják akul a vadállatok, hogy az ember a leggyöngébb, legvédtelenebb teremtés a világon, hát nem dicsőség legyőzni. Mondják azt is — és ez igaz — hogy aki embert eszik, megrühösödik és kihull a foga. A kurrogás hangosabbra vált, s a végén teli torokkal harsant fel az „Ááá”, az ugrásra készülő tigris kiáltása. Aztán üvöltés hallatszott, tigrishez nem illő üvöltés. Sir Kán torkából. — Elhibázta! — szólt Farkas anyó. — No, mi baj? Farkas apó kiszaladt néhány lépésnyire s hallotta Sir Kán vad dörmögését, mormogását, amint a bozótban botorkált. — Ennek a bolondnak nincs esze — beugrott a favágók tüzébe és megégette a lábát — mordult fel gúnyosan Farkas apó. — Tabaki vele van. — Valami fölfelé jön a dombon — mondta fülét hegyezve Farkas anyó. — Vigyám! A bozótban halkan megreccsentek a bokrok és Farkas apó ugrásra készen húzta össze magát. Aztán... ha valaki megfigyeli, a legcsodálatosabb dolgot látta volna életében: a farkas feleugortában megtorpant. Nekilódult, mielőtt még látta volna, hogy mire ugrik, aztán igyekezett megállni. Az eredmény az lett, hogy négyöt lábnyira ugrott föl egyenesen a levegőbe, s majdnem ott ért le megint a földre, ahonnan elindult. — Ember! — kaffaktotta. — Emberkölyök! Nézzétek! Egyenest az orra előtt, egy alacsony ágba kapaszkodva, meztelen barna kisgyerek állt, akkora, hogy éppen csak járni tudott. Soha még ilyen pici, gödröshúsú vakarcs nem került éjnek idején farkas barlangjába. Fölnézett Farkas apó arcába és nevetett. — Emberkölyök? — kérdezte Farkas anyó. — Ilyet se láttam még életemben. Hozd ide. A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy tojást is szájában tud tartani anélkül, hogy eltörné. Farkas apa erősen összefogta állkapcsával a gyerek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé. — Milyen kicsi! Milyen csupasz és milyen vakmerő! — mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy közelebb kerülhessen a meleg testhez. Nézd csak! Együtt szopik a többivel. Lám, lám. Hát ilyen az ember kölyke. Ugyan volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy emberkölyök van a gyerekei közt? — Hallottam egyszer-egyszer ilyesmiről, de nem a mi csapatunkban történt és nem is az én időmben — mondta Farkas apó. — Egy szál szőre sincs. Megölhetném, csak a lábammal kéne hozzányúlnom. És, nézd csak: fölnéz, nem fél! A holdvilágot most kirekesztette valami a barlang nyílásából. Sir Kán nagy, négyszögletes feje és válla nyomakodott be rajta. Tabaki, a háta mögött, azt nyivogta: — Felséges úr, felséges úr, ide jött be! — Nagyon megtisztel bennünket, Sir Kán — mondta Farkas apó, de igen haragos volt a tekintete. — Mit kíván, Sir Kán? — A zsákmányomat. Egy emberkölyök jött erre — mondta Sir Kán. — A szülei elszaladtak. Add ide. Sir Kán, amint Farkas apó mondotta volt, beleugrott a favágók tüzébe, s igen dühös volt, mert fájt a megégett lába. De Farkas apó tudta, hogy a barlang szája szűkebb, semhogy a tigris beférhetne rajta. Még ott is, ahol most volt, úgy összeszorult hely híján a válla meg a két első lába mint hogyha az ember egy hordóban akarna verekedni. (Folytatjuk) A DZSUNGEL KÖNYVE 2 Pergőtűz Sármelléken Pergőtűzben áll a Zala menti erdő, a német megszállók ágyúi és aknavetői már hosszabb ideje lövik, mert a nagy túlerő miatt oda volt kénytelen visszavonulni Sármellék felszabadításában részvevő partizánok egyik egysége. Szünetet tart a tüzérségi tűz és támadásba lendül az ellenség. A bekerített partizánok hősiesen védekeznek , bevárják a támadókat, hogy pontos célt mutassanak, és akkor semmisítik meg őket egy-egy jól irányzott lövéssel. A partizánok rádiója mellett ülő harcos fáradt szeme örömmel csillan meg, mert a leadó közli, hogy Keszthely felől egy erős partizán egység indul a bekerített hősök felmentésére. Melegen süt az október eleji nap , izzadtságcseppek gyöngyöznek a kerékpáros partizánok homlokán, de nem törődnek a meleggel, a nagy porral, nyomják a pedált, sietnek. A kerékpáros egység parancsnokai hirtelen leugranak a gépeikről és figyelőállásba mennek át a kukoricás szélén. Az országút árkában lánypartizánok jönnek — csendben, de szaporán, arcukon feszült izgalom. Motorkerékpár érkezik, rajta a felmentő partizánok parancsnoka. Előkerül a térkép, és az árok szélén, egy eperfa alatt rövid megbeszélést tart a parancsnok a brigádok vezetőivel. Sípszó hallatszik és megindul a felmentő partizánok mindent elsöprő rohama, és a megszállók meglepődve veszik tudomásul, hogy megváltozott a helyzet, és ők vannak bekerítve. Nem is tart soká a harc, mert a nagy küzdelemben az ellenség hamar megsemmisül, és a két partizánegység katonái boldogan ölelik egymást, és egy fél óra múlva jóízűen falatozzák a kitűnő ízű gulyást azt „ellenséggel” közösen. Igen, az ellenséggel közösen. Mert nem a fronton vagyunk, hanem a keszthelyi járási úttörőcsapatok nagyszabású számháborúján, melyet a járási úttörő elnökség rendezett a sármelléki határban. Nagy volt az izgalom már napok óta. Sok pajtás számlálta a napokat, hogy mikor is lesz péntek, a számháború napja. Sokan ígérték édesapjuknak, hogy még jobban fognak viselkedni és tanulni, csak erre az alkalomra adja oda kölcsön a kerékpárt. A jó édesapák oda is adták, volt nagy szerelés, karbantartás a „bicajokon”. Hát még a lánypajtások, a „copfos hadosztály” tagjai. Oly nagy izgalomban voltak, hogy azt nagyon nehéz lenne leírni. Nem is beszélve a szakácsokról, akik olyan gulyást ígértek a „harcosoknak”, hogy megnyalják az ujjukat. Eljött a várva várt nap. Kizel 259 pajtás lelkesen és fegyelmezetten „harcolt” — beleélte magát az adott helyzetbe, vagyis az 1945-ös időkbe, amikor Sármellék is felszabadult a német megszállók alól. A nagyszabású számháborúban kitűnően segítettek a Sármelléken állomásozó katonák is. Szép volt, jó volt , sok élményt őriznek szívükben a részvevő csapatok, akikről a járási úttörő titkár pajtás úgy nyilatkozott, hogy derekasan megállták a helyüket, és a vendéglátó sármelléki úttörők kitűnően szerepeltek.