Napló, 1963. szeptember (Veszprém, 19. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-01 / 204. szám
2 Új diplomás szakma: a kertépítészmérnök Új szakmával bővül a diplomás foglalkozások sora: a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán megkezdik a kertépítészmérnökök képzését. A kertépítészeti szak — amely először képez Magyarországon ilyen szakembert — az 1963—64-es tanévben nyílik meg, s 1965-ben adja ki az első okleveleket. A népgazdaságnak most már nagy szüksége van speciális képzettségű kertépítészekre. Az építkezésekkel együtt gyors ütemben bővülnek a zöldterületek; az ország jelenlegi zöldterületei — parkerdők, városi parkok, körzetek, stb. — kereken 15 milliárd forintnyi értéket képviselnek, s a 15 éves lakásfejlesztési program további 3 milliárd forintot irányoz elő újabbak létesítésére. A zöldterületek megtervezéséhez és karbantartásához nemcsak több, hanem alaposabb, specializáltabb képzettségű szakember kell. Nagyokat szuszszanva megmegáll az emelkedőn. A kislányt — lehet vagy másfél éves — szorosan magához öleli. — Jaj, nem szabad már magának... — szalad ki a számon. — Úgyis arra visz az utam, adja ide nekem. — Tömötthúsú, rózsásarcú baba. Mint a „sóhivatal”, nehéz. — Kislány? — Igen. Jutka. — Mennyi idős? — Tizenhat hónapos. — Elég hamar jön a másik... — Igen. Csend. Megteszünk vagy fél utcányit szó nélkül. A kislány a kendőm után kapkod. Az asszony nehézkesen lépdel mellettünk. És szemét le nem veszi rólunk. — Szép kislány a Jutka baba... — Az. — Ilyen szép legyen az öcsije is. Mert fiút akar, ugye? — Azt. Csak Jutkának nem a testvére... ez a kislány nem az enyém. — Nem-e? Akkor minek vállalta el? A szomszédasszonyé ? Pedig magának már nem lenne szabad emelgetni, várnl... — Nem tudom, kié. ■ddig azt hittem, az enyém... — Éreztem, a kusza szavak nem nekem szólnak. Magának mondja. És úgy mesélt utána is, mintha csak saját magának mondaná. — Már nyolc éves házasok voltunk és nem volt gyermekünk. Az orvosok azt mondták, egészséges vagyok. Mégse ... A férjem egyre szótlanabb, mogorvább lett. Éreztem, énrögtön éreztem, ez a baj. Úgy el tudott játszani a szomszéd gyerekekkel, hogy nem lehetett szomorúság nélkül nézni. A barátnőm javasolta: fogadjunk örökbe egy állami gondozott gyermeket. Egy egész cseppecskét. A férjem egy hétig nem válaszolt a kérdezésre. Utána sem szóval, csak bólintott. Aztán a fejébe vágta a sapkáját és elment hazulról. Én meg szaladtam, szaladtam az intézetbe — tudja, már mindent megbeszéltem. Tudtam előre, hogy beleegyezik. És este már ott is volt a pólyás. Meg a szomszédasszony. Rável én nem tudtam, mit kell vele csinálni... Csak János nem jött. Későn este állított haza. A szeméről láttam, hogy ivott. Pedig soha nem szokott. Dülöngélt. De nem vettem ki kezéből a gyermeket. Csak nézte, nézte. „Hát ilyen...” — csak enynyit mondott. Másnap reggel nem szólt semmit, csak este, mikor hazajött: „Elköltözünk. Elég messzire. Veszprémbe. Már telefonáltam is egy állás ügyében ...” Kérdőn néztem rá. Nem sokkal lett bőbeszédűbb. „Hogy ne tudja meg senkitől soha. Hadd higgye, hogy egészen a miénk... Ha te is úgy akarod.” (Az asszony megáll a dombtetőn, megtörli a szemét. Süt az emlék.) A lakáscsere könnyen sikerült. Egy héten belül költöztünk. Magunk is szédültünk a változások tempójától. De minden milyen szép lett! Sétáltatta János a kicsit és azt mondták a kollégái, mennyire hasonlít rám. A végén azt állította, hogy ő ügyesebben fürdett, mint én. Hát így kezdődött a mi új életünk. Aztán ... aztán egyszer azt mondta az orvos: magának asszonyom, gyermeke lesz. Kétszer is visszakérdeztem. És azonnal szaladtam Jánoshoz. Azt a boldogságot! — Teltek, múltak a hónapok Jutka ott totyogott körülöttünk. De mi minden idegszálunkkal a másikat figyeltük. Látja milyen az ember — ez először fel sem tűnt nekünk. Nem is tudatos volt. Még nem. Csak János lett megint gondterheltebb, s mintha kevesebbet játszott volna a kislánnyal. Sokszor figyeltük szótlanul, aztán egymásra néztünk, csak kimondani nem mertük a kérdést. Ma sem. S ha nem mondjuk ki... ha nem mondjuk ki! — Na látja, meg is érkeztünk, így eltelt az út, hogy beszélgettünk. Adja csak visszaa kis Mókust ... nagyon szépen köszönöm, hogy ... A szomszédasszony kiabál ki: — Ugyan, minek cipeli Vargáné, teher már magának az a gyerek! Tegye már le! — Nem teszem le ... (halkan, csak magának). Most ráár nem teszem P. Szőke Mária: TEHER NAPLÓ KISASSZONYOK A MAGASBAN! A pápai kórházban egy újszerű és hasznos kezdeményezésnek lehetünk szemtanúi. A kórházépület tetőterét nővérlakásokká alakítják át. Tizenhárom szoba épül 28 férőhellyel, melyeket előreláthatóan október elsején adnak át. Minden szobában víz és villany van és ágyneműt és bútort is kapnak az odaköltözők. Mindezt havi 45 forintért, így majdnem teljesen megoldódik az albérletben lakók elhelyezése és lehetőség van egy nővértörzsgárda kialakítására. Fejlődés... --------------------------- — Nehéz lesz jegyet kapni anyjuk, megint egy neorealista film megy... (Szegő Gizi rajza) • 0 Ünnepélyes esküt tettek / * Mi Mi Ms a népi ülnökok * A megye népi ülnökei tegnap délelőtt értekezletet tartottak a megyei tanácsház nagytermében. Részt vettek az értekezleten valamennyi járás és a megyei bíróság népi ülnökei, az Igazságügyi Minisztérium és a megyei pártbizottság képviselője. Dr. Bodogán János, az MSZMP megyei vb. tagja, az MTVB elnöke üdvözölte a megjelenteket, majd a népi ülnökök ünnepélyes eskütétele következett: „Én ... esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez. Alkotmányához hű leszek ... az alkotmányos jogszabályokat megtartom... bírói működésemmel a Magyar Népköztársaság megerősödését és fejlődését előmozdítom.. Ezután Dr. Kiss Ernő, a Veszprémi Járásbíróság elnöke tartott tájékoztatót az ülnöki feladatokról, majd dr. Halmai János, a Veszprém megyei Bíróság elnöke a jogalkalmazás jogpolitikai elveiről tartott előadást. A nemrégen megválasztott ülnökök hamarosan megkezdik munkájukat a bíróságokon. 1983. szeptember 1. Egy szív, két haza tvenegy év a szülőföldtől távol A három Ivaniszov leánnyal 1948-ban ismerkedtem meg a keszthelyi pártiskolán. Mária a pártirodán dolgozott, Magda tanult, Erzsébetet pedig sűrűn a pártházba szólította a pártmunka. Az iskolán tudtam meg, hogy apjuk ukrán. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer közelebbről megismerem e hányatott sorsú család életét, még kevésbé hittem, hogy megírom ... A cár katonája... Ivaniszov Simon húsz éves volt, amikor magára öltötte az orosz egyenruhát. A behívóparancs 1912-ben Szevasztopolba szólította, ahol két esztendeig katonáskodott. Ekkor még nem gondolta, hogy az élet elszakítja otthonától, hazájától. Amikor 1914-ben kitört az első világháború, a 22 éves Ivaniszov Simont is a frontra irányították. Ahogy elbúcsúzott szüleitől, nem gondolta, hogy utoljára látja őket. Amíg a vonat az osztrák front felé vitte, meghatódva búcsúzott a kedves ukrán tájtól, a haza minden darabjától. S észrevétlen, hogy senki ne lássa, zsebkendőjét a szeméhez emelte... Üldözés az új„hazában“ Agyúdörgés, gépfegyverkelepelés, szuronyroham töltötte ki a nappalokat és éjszakákat. Aratott a halál állandóan. Ivaniszov Simon naponta találkozott vele. Néhány hónapi fronti katonáskodás után csapata megsemmisült , és több társával együtt osztrá fogságba került. Linzbe vitté, , majd 1915-ben megízlelhette a magyar uradalmak, lágerek , büntetőtáborok keserű kenyerét. A Nagy Októberi Szociálista Forradalom híre először gyújtotta meg benne a remény szikráját. Ujjongani szeretett volna örömében. Nem fejezhette ki örömét, megelégedettségét. Sőt, hallgatnia kellett. Figyelték, lesték minden lépését. Az orosz szó egyet jelentett a bolsival, kommunistával. Másodszor 1919-ben reménykedett Ekkor a kustányi Batthyányi grófnál szolgált. Itt érte a forradalom. Rögtön bekapcsolódott a munkába. Jegyzőnek választották. Gyűléseket szervezett, agitált. Felhívta a figyelmet a tévedésekre. A cselédek a grófot választották meg gazdaságvezetőnek. Ivaniszov Simon hiába hangoztatta az ismert közmondást: — Kutyából nem lesz szalonna. . — Visszaüt a gróf, ha nem vigyázunk. Néhány hónap múlva győzött a fehérterror. A forradalom jegyzőjét magához hívatta a gróf: — Menjen a családjával, ahova akar... Meg ne lássam az uradalom területén! Ekkor már nős volt Ivaniszov Simon. A forradalom idején kötött házasságot a kustányi Pilipár Erzsébettel. Erősszivű, hűséges társat lelt benne. Már nem érezte magát egyedül. Élet- és harcostársat talált feleségében. A dnyeprókai otthon képe lassan elmosódott benne, egyre ritkábban villant elé a hazai táj. Új otthona feledtette a régit. Pedig kis kamra volt az egész. Ide szorította be őket a rendszer. Az első gyereket a kitiltás ellenére is az uradalomban szülte meg az asszony. A gróf fegyveresen utasította ki őket a majorból. Amikor az első gyerek született, akkortájt halt meg a férj apja. Nem tudott róla. Az anyja haláláról sem, aki rövidesen követte a férjét. A forradalom leverése után megkezdődött az Ivaniszov család kálváriája. Csendőri felügyelet, zaklatás, üldözés kísérte útjukat. 1925-ben leégett karmacsi házuk, a károsultat tartóztatták le. Nagynehezen iparengedélyt kaptak, búcsút intettek az uradalmaknak. Együtt a néphatalomért Harmincegy éves, gyötrelmes időszak után fellélegezhettek Ivaniszovék. Szovjet katonákat ölelhetett szívére a volt hadifogoly. Távoli hazája fiai neki is elhozták a szabadságot. A felszabadulás első évében az egész család belépett a pártba. Szöllőspusztán ők alakították meg a helyi pártszervezetet. Ebben az évben Erzsébetet iskolára küldte a párt. Falujárás, népnevelés, szervezés következett. -Az Ivaniszov család mindig ott volt, ahol a szük■ség kívánta. Nem felejtették el a múltat, a sok üldözést: az élvonalban küzdöttek immár Keszthelyen, a néphatalomért. Közben fájdalmas veszteség érte őket: leányuk, Mária meghalt. Négyen maradtak. Az apa nyugdíjas, az asszony tanácsi dolgozó. Erzsébet, most már Darvas Ilászlóné, a járási nőtanács titkára. Magda a vendéglátóiparnál dolgozik. Nyugodtan, gondtalanul élnek Keszthelyen, a Kossuth utca 51. számú házban. Két hónap az óhazában Húsz éves volt Ivaniszov Simon, amikor az ukrajnai Dnyepróka falucskából kiűzte a háború. A sok viszontagság után hazát talált Magyarországon, de ötvenegy év távolából is sokat gondolt a másik hazára, a Szovjetunióra. Kapcsolatot nem talált a hazaiakkal, lemondott arról, hogy hazamegy. Pedig élete egyetlen vágya maradt: még egyszer meglátni az apró ukrajnai falut, megnézni szerettei sírját, megsimogatni az ukrajnai földet Szovjet mérnök járt tavaly Keszthelyen, aki megígérte, hogy ő segít a rokonok megkeresésében. Izgalommal teli hetek, hónapok következtek. Ádám Markovics állta a szavát: megtalálta a falut, illetve már várost, ahol Ivaniszov Simon született. S egy napon megérkezett a hívólevél is. A levelet az életben maradt testvér, Ivaniszov Afanaszefna, férjezett Szuproncov Nasztaszja írta. Könnyezett az egész család. Végre megszületett a kapcsolat az ő és az új haza között. Ivaniszov bácsinak — aki ma 71 éves — él a nővére, a húga és élnek öccse gyermekei. ötvenegy év után végre hazatért kéthónapos vendégségbe Ivaniszov Simon. Megtalálta a szülői házat, testvérét, barátait, rokonait. A viszontlátás örömét nehéz lenne leírni. Most újra itthon tartózkodik. Mint mondja: — Innét oda, onnét pedig ide vágytam. Találó mondat. Ivaniszov Simonnak ma két hazája van. Egyformán szereti mind a kettőt... Kása András le. 1 Esztergomba költözik az Aranyféj stábja Csaknem két hétig Győrött forgatták az első magyar-angol koprodukcióban készülő játékfilm, — Az aranyfej — felvételeit. A jövő hét elején a stáb Esztergomba költözik, ahol James Hill angol rendező vezetésével a Duna-parton rögzítik filmszalagrr történet egy részét. (MTI)