Napló, 1965. május (Veszprém, 21. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

mS. mtjtu 1 Hat éve töretlenül A csendes, ritkán elmo­solyodó kohász türelmetle­nül topogott a fényképező­gép lencséje előtt. Váltás következett. S a Magyar- Szovjet Barátság kohász­brigád egyetlen perc ki­esést sem engedhet meg a termelésből. Erre kötelezi őket a büszke szocialista brigád cím, amelynek már hat éve folyamatosan tu­lajdonosa a brigád az Ino­­tai Alumíniumkohóban. A brigádvezetőt, Huszár Sándort most Kiváló Dol­gozó címmel tüntették ki. S a brigád a váltás szüne­tében őt köszönti. Rövid, kemény kézfogások, s már mennek is tovább, elfoglal­ják helyüket a kádaknál. A brigád újra munkába áll. Az „öregebbik“ A fia a villamosműhely­ben villanyszerelő, a me­nye egy másik üzemben la­boráns, a férje vegyipari technikus, ő maga szintén laboráns a Péti Nitrogén­műveknél. Puskás Imréné. — Az „öregebbik", mond­ja, merthogy a menyem is Puskásné. Tizenkét éve dolgozik a Nitrogénművekben. Ugyan­abban a laborban, ugyan­azon a munkahelyen. Két­szer nyerte el már a Kiváló Dolgozó címet, s a legutol­sóhoz az unokák is gratu­láltak. Mindkettő fiú. — A kisebbiknek nemrég volt a névnapja, vettem neki egy biciklit. A ne­­­gyobbiknak most lesz, ta­lán neki is telik majd egy kerékpárra. S a nagymama, ezek sze­rint a „kiváló nagymama" elmosolyodik. — De ezt nehogy megír­ja! Hiszen akkor fuccs a meglepetésnek. Igaz. A ke­rékpár azonban csak ke­rékpár marad. Az ács kezenyoma A megyében talán nincs is olyan hely, ahol ne járt volna Márki János, ahol va­lamilyen épület ne viselné kezenyomát. A Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat 57 éves ács-parket­tás művezetőjét, munkája elismeréseként, a SZOT Munkaérdeméremmel tün­tették ki. Jelenleg a szak­ipari részleg művezetője, de nemcsak a munkában állja meg helyét, hanem azon kívül is. A munkatár­sak mindig bizalommal for­dultak hozzá, mint a szak­­szervezeti bizottság elnöké­hez, aki mindig és minden­hol elsősorban az ő érde­keiket tartja szem előtt. Hiszen maga is közülük való. „Az univerzális” Várpalota legnagyobb boltja a főtéri csemegeüz­let. A lakosok csak így is­merik a Veszprém és Vár­palota Élelmiszer Kiskeres­kedelmi Vállalat 73-as bolt­ját. Sokan fordulnak itt meg. Néha bizony több időt is el kell tölteni a vásár­lással. Az üzemben dolgo­zó két szocialista brigád éppen ezért a vásárlók gyorsabb, pontosabb ki­szolgálását tűzte maga elé. És, hogy ez sikerült, bizo­nyítja, hogy a bolt dolgozói közül heten már elnyerték a Kiváló Dolgozó címet. A fekete, mindig mosoly­gós pénztárosnő, Schmidt Zoltánné most nyolcadik­ként nyerte el a kitüntető címet. A fiatal asszonyká­nak, aki nemrég költözött be családjával Pétfürdőn az új lakásba, a tíz dolgos estendő alatt egyetlen egy­szer sem volt hiánya. Igaz, nemcsak pénztárban dolgo­zott már, hanem szinte a bolt valamennyi posztján. Pultnál, irodában, pénz­tárnál. Univerzális ember. S a megbecsülést ez még csak fokozza. RAP£0 Munkás-becsülettel M­ind több és több olyan emberrel ta­lálkozunk a gyárakban, üzemekben, hivatalokban, s kint a földeken, akiknek kabáthajtókáin, blúzokon ott a kitüntető jelvény: ki­váló dolgozó. Dolgoznak, tanulnak, szórakoznak. De munkájukhoz ők vala­mi pluszt is adnak. Többet, jobbat a vártnál, a kötelezőnél, teljesítve egy másfajta kötelezettséget is, amelyet már a munkásbe­csület diktál. S ez olyan erő, amelyre nyugodtan tá­maszkodhat gazdasági és társadalmi vezető egyaránt, éppúgy, mint a szocialista brigádmozgalomra, amely már az egységes kollektív munkástudat pillérein nyugszik. S hogy ez így van, álljon itt néhány be­csülettel helytállt munkás portréja, akiket eddig job­bára csak a szűkebb kol­lektíva ismert. Az újítás nagy port vert fel. Az ország erőművei­ben évek óta probléma a hazánok légbetöréseinek megakadályozása. Bősze Ottó mérnök egy társával együtt most végre megol­dást talált. Az inotai No­vember 7 Erőmű mérnöké­nek újítása közel 5 millió forint értékű megtakarítást jelent a népgazdaságnak. Ennek az újításnak elis­meréseként kapta meg teg­nap a kiváló dolgozó ki­tüntetést Bősze Ottó. A 10 éve kemény kitartással dol­gozó mérnök mégis elége­detlen. — Igen, hiszen annyi vol­na még a tennivaló. Az új, az ismeretlen, amely mind arra vár, hogy az ember szolgálatába álljon. Hasznos elégedetlenség Esztergályos — Ülj csak le, nyugodtan, Géza — biztatja a vendéget az üzemi pártbizott­ság titkára. — összemaszatolom a térítőt — tilta­kozik. — Megfürödhettem volna, mielőtt feljövök — mentegetőzik, s kezét mutatja és a ruháját, amely olyan kemény már a sok beszívott olajtól, mint a páncél. Mégis helyet foglal a vörös posztóval letakart asztalnál. Olajos keze, karja alá teregeti a tenyerében szorongatott rongyot. — A világon a legszebb szakma az esztergályosé. Csak hát fehér köpeny­ben bajos lenne végezni. Medve Géza soha mást nem csinált, mint esztergályozott. Aradon, Bukarest­ben, s Ajkán, a kohónál. Itt 21 éve múlt februárban, hogy minden nap odaáll a gép mellé, s minden nap éppen olyan szépnek találja mesterségét, mint ami­kor elkezdte. Soha nem vágyott másra, nem akart más lenni, mint az, ami ma is: esztergályos. Most már szocialista brigádban. — Labdarúgó voltam. Profi játékos, Bukarestben. Amikor megkötöttem a szerződést, volt egy feltételem: elinté­zik, hogy hetenként 3 napot esztergálha­tok a mozdony és vagongyárban, akkor is, ha nem fizetnek érte. Nem akarom elfelejteni a szakmámat. Nem azért ta­nultam négy évig. Volt aki csodálkozott, méltatlankodott: — Minek dolgozol, hisz a válogatott­ban játszol... — Azóta is sokszor elgondolom, mi marad meg végeredményben az ember után? Csak az, amit munkájával elért... — Ide Ajkára is labdarúgóként ke­rültem. Az első napokban odaállt mö­gém a mérnök. Jó ideig csak nézte, mit csinálok, aztán megszólalt: — Medve, maga úgy tud dolgozni, hogy nyugodtan abbahagyhatja a fut­ballt ... — Tíz évig játszottam még ezután. Pe­dig 35 éves voltam, amikor Ajkán el­kezdtem. De hiába. Szalad az idő ... A mindig vidám ember elkomorodik. A posztó védelmére hivatott rongydara­bot igazgatja. Az meg beleakad az óra szíjába, kicsit lejjebb rántja vele az órát. Alatta a bőrén heg látszik. — Eleven égetés! Emlék, a nagysze­beni hadbíróság börtönéből... Mert azt is megpróbálta. — Az első szavuk az volt a kihallga­táson: Te aljas kommunista! — Pedig nem tudtam akkor még, hogy mit jelent ez. Tizenöt éves voltam. Vala­ki röpcédulákat adott. Elfogtak. S ami­kor már harmadszor, vagy negyedszer ordították, hogy te kommunista, megkér­deztem: — Tessék mondani, mi az, hogy kommunista. Hatalmas pofonokkal válaszoltak Ké­sőbb máshogyan is kapott feleletet erre. Az aradi munkásegyletben. S amit ott megtanult, itt, Ajkán sem felejtette Elég sok „nézeteltérése” volt emiatt a hadiüzemi katonai parancsnokkal. Vé­gül már minden szavába, minden moz­dulatába belekötött. — Egyik reggel jövök be az üzembe. A portánál ott volt Dömötör főhadnagy is, a gyár katonai parancsnoka. Udvaria­san köszöntem, s mentem tovább. A mű­helyben azzal fogadott Bakos Karcsi: Mit csináltál már megint? Azonnal menj fel a főhadnagyhoz. Hivat. Bemegyek. Nekem ugrik: — Járt ma­ga iskolába? Mégsem tanulta meg, hogy a feljebbvalójának meg kell adni a tisz­teletet? — Eddig is megadtam. Ezután is meg­adom — feleltem, s nem tudtam elkép­zelni, mi baja. A főhadnagy meg csak ordított: — Je­gyezze meg, Medve, ha nem változtat a viselkedésén, gondom lesz rá, hogy meg­tanítsák tisztességre! Megértette? — Nem. Tessék lassabban beszélni, mert elszalad a hang a fülem mellett... — mondtam, magam sem tudom, honnan vettem ennyi bátorságot. A főhadnagy meglepődött, s más hangon folytatta. — Ilyen ember kell nekünk .. Nem lenne kedve belépni a nyilas pártba? — Pártba? — Ismételtem, hogy időt nyerjek. Hamarosan feltalálta magát. — Köszönöm, főhadnagy úr a bizalmat. De nekem azért kellett eljönni otthonról, mert pártban voltam. Én akkor eskü alatt fogadtam, hogy soha semmilyen pártba nem lépek. Nem kívánhatja tő­lem ön, hogy megszegjem az eskümet... — De kár... de kár .. sajnálkozott a főhadnagy. Nem sokkal később eltűnt. A többiek­kel együtt. Ajka is felszabadult. Röviddel a felszabadulás után az egyik barátja állította meg: — Géza! Megalakítjuk a kommunista pártot! — Tényleg? Akkor máris beléptem. Medve Géza húsz éve tagja a kom­munista pártnak. Mike Tiborné 9 Sanyi bácsi Mint az emberi testben szerteágazó erek, úgy szö­vik, szelik keresztül-kasul a vízvezetékek, olajvezeté­kek a Péti Nitrogénművek hatalmas gyártelepét. S e több száz, ezer vezeték, cső személyes ismerőse Hor­váth Sándor, vagy ahogy a többiek hívják, Sanyi bá­csi, hiszen szinte valameny­­nyit ő fektette le. A vízvezetékszerelő cso­port 7­2 éves művezetője, aki még most is töretlen friss erővel ledolgozza a teljes munkahónapot, s nem gondol a visszavonu­lásra, 8 kitüntetéssel büsz­kélkedhet, köztük két kor­mánykitüntetéssel. Har­­mincötödik esztendeje dol­gozik a gyárban, s szinte nincs olyan hely, ahol ne ismernék az „öreg vizest", aki már sok mindent meg­ért, de a semmittevő életet most is megveti. A munka s az élet nála egyet jelent. Egyet és elválaszthatatlant. A férj nyomában A Veszprémi Állami Gaz­daság veszprémi baromfi­­telepén dolgozik Molnár Pálné. Több mint 15 esz­tendeje. Mióta megalakult a gazdaság, Szabadságpusz­tán kaptak lakást, s itt tele­pedett le a család. Molnár Pál is a gazdaságban dol­gozik, s többször elnyerte már az Állami Gazdaság Kiváló Dolgozója címet. Most a felesége is nyomá­ba eredt. Igaz ez még csak az első kitüntetés, dehát sohasem késő. A jó munka mindig és mindenkor meg­kapja elismerését. Írta: ANDRÁSSY ANTAL Fényképezte: PÉTERFAY ENDRE

Next