Napló, 1987. január (Veszprém, 43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

Mi az idő? Jogszabály egyértelműen előírta, hogy­­ például —, 1986. december 28-a munkanapnak minősült, de mérget lehet arra venni, hogy ha nem nem dolgoztak egy vállalatnál az ominó­zus napon, ezért senki nem vonja már őket felelősségb­e. Ilyen a mai magyar valóság. Természetesen — ésszerű okokból —, sok helyütt választották azt a módszert, hogy előre ledolgozták a két ünnep közötti napokat. Úgy vélték, nem kényszerítik dolgozóikat arra, hogy másnaposan, családi programokat félbeszakítva jelenjenek meg munkahelyükön, uram, bocsá’ a helyszínen „tettleg” ittasodja­­nak le... Másutt — mondhatni: ahol egyébként is nagyobb a fegyelem az átlagosnál —, nem okozott nehézséget beindí­tani a két ünnep közötti termelést sem. Van persze, ahol — fe­gyelem ide vagy oda —, szigorú gazdasági számításokkal ki­mutatták, hogy a kemencék és irodák felfutása, a dolgozók be­rendelése — számolva a „lelkesedési faktorral” is — többe­­kerül, mint a termelés­­remélhető nyeresége lenne. Az ünnepnap-áthelyezések rendjét — mint a­ bevezetőben utaltunk rá — jogszabályok, rendeletek írják elő. Jóságos Ger­gely pápa persze forogna a sírjában, ha látná: pénteken van hétfő, szombaton péntek és vasárnap csütörtök . .. Józan megfigyelők szerint a leghelyesebb eljárás az, hogy hagyják a vállalatot magát eldönteni, helyben mérlegelni, több napos leállás után megéri-e néhány napra újraindulni, majd ■leállni. Ellenkező esetben ugyanis könnyedén kilöttyinthetjük a normatív fürdővízzel az eseti gyereket... A vállalatoknak nem volt kötelező az idén a munkaügyi szer­vek tudomására hozni döntésük eredményét, ezért e sorok írója is csak véletlen mintavételezéssel tudta letapogatni hol igen, s hol nem dolgoztak a két ünnep között. Az időt nem sajnálva, s a posta kegyelméből, meglehetősen sok cég felelősét tudta — részben még az ünnepek előtt — meginterjúvolni egy „igen”, vagy egy „nem” erejéig. Az eredmény nem is volt olyan rossz: természetesen dolgoztak ott, ahol mindig megy a verkli, a vegy­ipari üzemekben. A Robixnál leltározással múlatták az időt ka­­karácsony és szilveszter között, zakatolt ugyanakkor a szom­széd, az ÉPGÉP veszprémi gyára. Csend honolt viszont a Ba­kony Műveknél, a­hol előre ledolgozták a szóban forgó időt munkatársaikkal, vagy szabadságra küldték őket. Még egyszer megelevenedtek a hajógyári sólyák Füreden, a bányászok is leszálltak a mélybe, s teljes gőzre kapcsoltak a pápai Elekther­­maxnál. Ugyanitt, csakúgy, mint a legtöbb helyen, már má­­sodikán kezdik az évet, hiszen jól ismerik a közhely vasigazsá­gát: az idő­s pénz. Lékó Sándor A várpalotai bányaüzem a hidrálója vízellátásának javításához a közeli Grábler-tóból csővezetéken szállítják majd a vizet. Már szerelik a csővezetéket. Bővült az építőanyag­termelés Több éves jelentős fejlesz­téssel lényegesen javult, s im­már az igényeket is meghalad­ja az alapvető építőanyagok kínálata. Befejeződött nyolc téglagyár re­konstrukciója, to­vábbi 32 üzem nehéz fizikai munkáinak gépesítése, és be­lépett a termelésbe a Mátra Gázbetongyár, amely 1986-ban 140, 1987-ben pedig már 225 millió kisméretű téglaegységnek megfelelő falazóelemet ad. Ez a tetemes gázbeton-kínálat az érintett térségben már csökken­tette a téglakeresletet. Kiala­kult tehát az azonos célt szol­gáló és az egymást helyettesí­tő termékek közötti piaci ver­seny, amelyben előtérbe kerül­tek a korszerűségi, a gazdasá­gossági és a minőségi követel­mények. Az ablakok és ajtók, továbbá a tetőfedő anyagok választéka is bőséges. Az építőanyagok összetétele azonban nem eléggé igazodott a kereslethez. Égetett tetőcse­répből például a hazai terme­lés nem fedezte az igényeket, ugyanakkor betoncserépből túl­kínálat volt. Falburkoló csem­péből a színes és a mintás áru mennyisége meghaladta a szük­ségleteket, fehér csempéből pedig nem volt elegendő, ezért Csehszlovákiából és Bulgáriá­ból kellett importálni. Az építőanyag-ipar 1986-ban összességében a népgazdasági tervben, számítottnak megfele­lően, mintegy egy százalékkal bővítette termelését. Kedvező, hogy az átlagosnál dinamiku­sabban fejlődött a szigetelő­­anyagipar, továbbá a szigorú hőtechnikai szabvány követel­ményeit kielégítő falazóelemek és szerkezetek gyártása. A ha­zai termelés bővülésével lénye­gesen csökkentették a dollár­elszámolású importot, főként falazóanyagokból és csoma­golóüvegekből, de tűzálló anyagokból még változatlanul nagy a behozatal. Az ágazat eleget tett rubel-elszámolású szállítási kötelezettségeinek, a konvertibilis exportelőirányza­tát pedig több mint 5 százalék­kal túlteljesítette. Az előzetes jelzések szerint az építőanyag­ipari üzemek veszteség nélkül zárják az 1986-os évet. Ám az alapvető építőanyagok gyár­tásának jövedelmezősége a 2,4 milliárd forint értékű állami termelői árkiegészítés ellenére is alacsony, mindössze 1-3 szá­zalékos. Nagyjavítás idényszünetben A téli nagyjavítás folyik a hagyományos téglagyárakban. Ebben jelentős feladat hárul a KDT Téglaipari Vállalat pápai központi műhelyére. Itt 1-1,5 millió forint értékben gyárta­nak, illetve újítanak fel alkat­részeket, csökkentve az ellátás gondjain, mérsékelve a javí­tási költségeket. A nagyobb felkészültséget igénylő gépjaví­tásokat is itt végzik el. A műhely jó munkáján is múlik, hogy a tavasszal időben kezdődhessen az újabb tégla­gyártó idény. Fischl Vilmos Ilyenkor megszaporodik a raktár forgalma is Sok kopott alkatrész válik ismét használható­vá a hegesztők munkája eredményeként Számtalan alkatrész kerül ki a forgácsolóműhelyből is öreg gép, nem vén gép. Falújítás alatt a téglaprés Pályaperspektíva Képzés, kontra gazdaság Számos jel arra enged következtetni, hogy évtizedeken ke­resztül változatlan foglalkoztatáspolitikai gyakorlatunkban kü­szöbön áll az áttörés. A hol enyhébb, hol erőteljesebb köve­teléseket közvetítő rendelkezések, szabályozók nyomása alól a vállalatok, intézmények már nemigen tudnak kitérni, s ha te­kintetbe vesszük, hogy a bérfejlesztésnek sok helyen hovato­vább az egyetlen forrása lesz a távozók munkabére, biztosra vehetjük, hogy mind többen nyúlnak a létszámleépítés eszkö­zéhez. Ne­m mindegy azonban, hogy hogyan alakul ki a munka­erő és a munka kívánatos,egyensúlya. A munkáltatók számára az a legkényelmesebb megoldás, — a néhány alkalommal köz­pontilag elrendelt „létszámstop" is ezt a tendenciát erősítette —, hogy a természetes fogyást (leszámolókat, nyugdíjba menő­ket) nem pótolják. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a „kapun belüli munkanélküliség" felszámolására irányuló tö­rekvések szenvedő alanyai elsősorban azok a fiatalok lesznek, akik befejezve tanulmányaikat, első ízben keresik a munkale­­lehetőségeket. Mindennek fényében nem érdektelen bepillantást nyernünk abba a nemrég elkészült helyzetelemzésbe, amely­ben a megyei tanács munkaügyi osztálya a pályakezdő fiata­lok idei elhelyezkedési jellemzőit tárta fel. „Valamilyen formában” Megyénkben 1986-ba­n még nem volt kritikus a helyzet, ahogy az összefoglaló készí­tői megállapítják: „a pálya­kezdő ifjúság jelentékenyebb nehézségek nélkül, valamilyen formában - ha nem is min­dig elképzelésének megfele­lően —, munkába állt." A szá­mok nyelvén ezt az­t jelenti, hogy az elhelyezkedni szándé­kozó 4575 fia­tal közül mint­egy 4400 talált magának mun­kahelyet. Közel 180 viszont nem - s noha közöttük min­den bizonnyal akadnék, akik nem is nagyon kerestek —, az ő szemszögükből nyilván más­képp fest az összességében megnyugtatónak ítélt kép. Ha megnézzük a munkahe­lyet nem talált fiatalok meg­oszlását - aszerint, hogy mi­lyen iskolába jártak -, láthat­juk, hogy a legnagyobb arányt - 71 százalékot - a szakkép­zetlenek, a gimnáziumot, il­letve csak általános iskolát végzettek képviselik. Többnyi­re e korcsoportnak nem meg­felelő, nehéz fizikai munkát kínálnak a vállalatok. Különö­sen nagy gondot okoz a ki­segítő iskolákból kikerülőik el­helyezése, rendszerint a ta­nácsi szervek „beszélik rá” a munkáltatókat az alkalmazá­saikra. Ugyancsak feszültség forrá­sa, hogy a gimnáziumot vég­zett, de tovább nem tanuló fiúk és lányok többsége szel­lemi munkakörben szeretne el­helyezkedni, a munkáltatók vi­szont, teljesen érthetően, szak­képzett munkaerőt várnak ezekre a munkahelyekre. Hogy a gimnáziumi végzettségű fia­talok elhelyezkedése mégis vi­szonylag zökkenőmentes volt, arra egyrészt az ad magyará­zatot, hogy a gazdálkodó szer­vek végül is eredeti szándé­kuknál négyszer több ilyen fiatalt alkalmaztak szellemi munkakörben, másrészt, hogy a továbbra is igen jelentős pedagógushiány miatt csak­nem nyolcvanan képesítés nélküli tanítóként, illetve óvó­nőként helyezkedhettek el. Vagyis, ami — ha csak pilla­natnyilag is­­ megnyugtató az egyik oldalon, igen súlyos feszültségeket jelez a másikon. Minden valószínűség szerint e mun­kavá­llalók egy része - él­ve a felnőttoktatás lehetősé­geivel —, megszerzi majd a szükséges képesítést, a töb­biek azonban korántsem érez­hetik biztosnak egzisztenciáju­kat. Mi lesz a gimnazistákkal ? A gimnáziumot végzettek el­helyezkedési gondjai persze nem újjke­letűek, természetsze­rűleg következnek abból a tényből, hogy ez az iskola­típus általánosan képző okta­tási intézmény, elsődleges fel­adata a továbbtanulás meg­alapozása. De továbbtanulá­son nem feltétlenül egyetemet, főiskolát kellene érteni. Egy fejlődni akaró gazdaságnak igen nagy szüksége lenne pél­dául megfelelő humán és reál műveltséggel felvértezett, köny­­nyen konvertálható tudású szakmunkásokra. Az érettségi­zett fiataloknak azonban szin­te elenyésző része kíván szak­mát tanulni, a­m­i megint csak munkaerő-gazdálkodási hiá­nyosságainkra enged követ­keztetni. A gazdaság föltehe­tően nem értékeli többre — esetleg nem is igényli — a hosszabb távon (föltétlenül) kamatozó általános műveltsé­get. Mi következik ebből? Az az újnak semmiképpen nem tekinthető felismerés, hogy a gazdasági fejlődés és a kép­zés nem választható szét egy­mástól. A fiatalok egy jelen­tős része elhelyez­kedési ne­hézségeinek megszűnését, nem a gimnáziumi képzés keretszá­mainak mérséklésétől, hanem a gazdasági reform előreha­ladásától várhatjuk. Bérarányok Jó eséllyel kerestek munka­lehetőséget a szakközépisko­lát végzett fiatalok, közülük csupán az alumíniumipari szakközépiskolából kikerülők munkába lépése ütközött ne­hézségekbe, a telítettség mi­attit. A középfokú szakképzés leg­problematikusabb területe az úgynevezett szakmunkáskép­zési célú szakközépiskolai ok­tatás. A munkáltatók nem igé­nyelnek ilyen képzettségű mun­kaerőt, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha ugyanabban véljük az okot megtalálni, a­mi miatt az érett­ségi utáni szakmatanulás sem vonzó. Mindenesetre az ezek­ben végző fiatalok körében rendkívül magas, átlagosan 20 százalékos a pályaelhagyás, miközben 10 százalékuk — 24 fiatal — mind ez ideig nem is állt munkába. A szőlő- és gyü­mölcstermesztő szakon vég­­­zettek körében például 71 (!) százalékos pályaelhagyást re­gisztráltak a felmérés készítői. Érdekes ellentmondás ugyan­akkor, hogy akik mégis el tud­tak helyezkedni ennek az is­kolatípusnak az oklevelével, anyagilag jól jártak, 3336 fo­rintos átlagbérük a szakkö­zépiskolát végzettekét 400, a gimnáziumban érettségizőkét több mint 500, az érettségivel nem rendelkező szakmunkáso­két csaknem 200 forinttal meg­haladja. Gond nélkül állhattak mun­kába a szakmunkásképző isko­lák végzősei, noha több mint 10 százaléku­k — nyilván a ma­gasabb kereseti lehetőség miatt — betanított munkásként helyezkedett el. Egyértelműen a túlkereslet jellemzi a felsőfokú végzettsé­gűek foglalkoztatását, így a munkáltatók továbbra is kény­telenek alacsonyabb képzett­­ségűekkel beérni. A legkritiku­sabb a helyzet az oktatás te­rületén, az iskolák idei peda­gógusigényét még 20 száza­lékban sem sikerült szakkép­zett munkaerővel kielégíteni.­­ Nem elhanyagolható jellem­zője a fiatalok elhelyezkedésé­nek, hogy sokukat - a gimná­ziumokból és a szakiskolákból kikerülők több mint felét -, határozott időre szóló szerző­déssel alkalmazták. Ha a vál­lalatok, intézmények valóban hozzáfognak a létszámcsök­kentéshez, valószínűleg ők lesz­nek az elsők, akik ismét mun­kahelykeresésre kényszerül­nek. Kérdés, hogy találnak-e majd? Szente Ottó NAPLÓ - 1987. január 2., péntek -3

Next