Napló, 1987. január (Veszprém, 43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám
Mi az idő? Jogszabály egyértelműen előírta, hogy például —, 1986. december 28-a munkanapnak minősült, de mérget lehet arra venni, hogy ha nem nem dolgoztak egy vállalatnál az ominózus napon, ezért senki nem vonja már őket felelősségbe. Ilyen a mai magyar valóság. Természetesen — ésszerű okokból —, sok helyütt választották azt a módszert, hogy előre ledolgozták a két ünnep közötti napokat. Úgy vélték, nem kényszerítik dolgozóikat arra, hogy másnaposan, családi programokat félbeszakítva jelenjenek meg munkahelyükön, uram, bocsá’ a helyszínen „tettleg” ittasodjanak le... Másutt — mondhatni: ahol egyébként is nagyobb a fegyelem az átlagosnál —, nem okozott nehézséget beindítani a két ünnep közötti termelést sem. Van persze, ahol — fegyelem ide vagy oda —, szigorú gazdasági számításokkal kimutatták, hogy a kemencék és irodák felfutása, a dolgozók berendelése — számolva a „lelkesedési faktorral” is — többekerül, mint a termelésremélhető nyeresége lenne. Az ünnepnap-áthelyezések rendjét — mint a bevezetőben utaltunk rá — jogszabályok, rendeletek írják elő. Jóságos Gergely pápa persze forogna a sírjában, ha látná: pénteken van hétfő, szombaton péntek és vasárnap csütörtök . .. Józan megfigyelők szerint a leghelyesebb eljárás az, hogy hagyják a vállalatot magát eldönteni, helyben mérlegelni, több napos leállás után megéri-e néhány napra újraindulni, majd ■leállni. Ellenkező esetben ugyanis könnyedén kilöttyinthetjük a normatív fürdővízzel az eseti gyereket... A vállalatoknak nem volt kötelező az idén a munkaügyi szervek tudomására hozni döntésük eredményét, ezért e sorok írója is csak véletlen mintavételezéssel tudta letapogatni hol igen, s hol nem dolgoztak a két ünnep között. Az időt nem sajnálva, s a posta kegyelméből, meglehetősen sok cég felelősét tudta — részben még az ünnepek előtt — meginterjúvolni egy „igen”, vagy egy „nem” erejéig. Az eredmény nem is volt olyan rossz: természetesen dolgoztak ott, ahol mindig megy a verkli, a vegyipari üzemekben. A Robixnál leltározással múlatták az időt kakarácsony és szilveszter között, zakatolt ugyanakkor a szomszéd, az ÉPGÉP veszprémi gyára. Csend honolt viszont a Bakony Műveknél, ahol előre ledolgozták a szóban forgó időt munkatársaikkal, vagy szabadságra küldték őket. Még egyszer megelevenedtek a hajógyári sólyák Füreden, a bányászok is leszálltak a mélybe, s teljes gőzre kapcsoltak a pápai Elekthermaxnál. Ugyanitt, csakúgy, mint a legtöbb helyen, már másodikán kezdik az évet, hiszen jól ismerik a közhely vasigazságát: az idős pénz. Lékó Sándor A várpalotai bányaüzem a hidrálója vízellátásának javításához a közeli Grábler-tóból csővezetéken szállítják majd a vizet. Már szerelik a csővezetéket. Bővült az építőanyagtermelés Több éves jelentős fejlesztéssel lényegesen javult, s immár az igényeket is meghaladja az alapvető építőanyagok kínálata. Befejeződött nyolc téglagyár rekonstrukciója, további 32 üzem nehéz fizikai munkáinak gépesítése, és belépett a termelésbe a Mátra Gázbetongyár, amely 1986-ban 140, 1987-ben pedig már 225 millió kisméretű téglaegységnek megfelelő falazóelemet ad. Ez a tetemes gázbeton-kínálat az érintett térségben már csökkentette a téglakeresletet. Kialakult tehát az azonos célt szolgáló és az egymást helyettesítő termékek közötti piaci verseny, amelyben előtérbe kerültek a korszerűségi, a gazdaságossági és a minőségi követelmények. Az ablakok és ajtók, továbbá a tetőfedő anyagok választéka is bőséges. Az építőanyagok összetétele azonban nem eléggé igazodott a kereslethez. Égetett tetőcserépből például a hazai termelés nem fedezte az igényeket, ugyanakkor betoncserépből túlkínálat volt. Falburkoló csempéből a színes és a mintás áru mennyisége meghaladta a szükségleteket, fehér csempéből pedig nem volt elegendő, ezért Csehszlovákiából és Bulgáriából kellett importálni. Az építőanyag-ipar 1986-ban összességében a népgazdasági tervben, számítottnak megfelelően, mintegy egy százalékkal bővítette termelését. Kedvező, hogy az átlagosnál dinamikusabban fejlődött a szigetelőanyagipar, továbbá a szigorú hőtechnikai szabvány követelményeit kielégítő falazóelemek és szerkezetek gyártása. A hazai termelés bővülésével lényegesen csökkentették a dollárelszámolású importot, főként falazóanyagokból és csomagolóüvegekből, de tűzálló anyagokból még változatlanul nagy a behozatal. Az ágazat eleget tett rubel-elszámolású szállítási kötelezettségeinek, a konvertibilis exportelőirányzatát pedig több mint 5 százalékkal túlteljesítette. Az előzetes jelzések szerint az építőanyagipari üzemek veszteség nélkül zárják az 1986-os évet. Ám az alapvető építőanyagok gyártásának jövedelmezősége a 2,4 milliárd forint értékű állami termelői árkiegészítés ellenére is alacsony, mindössze 1-3 százalékos. Nagyjavítás idényszünetben A téli nagyjavítás folyik a hagyományos téglagyárakban. Ebben jelentős feladat hárul a KDT Téglaipari Vállalat pápai központi műhelyére. Itt 1-1,5 millió forint értékben gyártanak, illetve újítanak fel alkatrészeket, csökkentve az ellátás gondjain, mérsékelve a javítási költségeket. A nagyobb felkészültséget igénylő gépjavításokat is itt végzik el. A műhely jó munkáján is múlik, hogy a tavasszal időben kezdődhessen az újabb téglagyártó idény. Fischl Vilmos Ilyenkor megszaporodik a raktár forgalma is Sok kopott alkatrész válik ismét használhatóvá a hegesztők munkája eredményeként Számtalan alkatrész kerül ki a forgácsolóműhelyből is öreg gép, nem vén gép. Falújítás alatt a téglaprés Pályaperspektíva Képzés, kontra gazdaság Számos jel arra enged következtetni, hogy évtizedeken keresztül változatlan foglalkoztatáspolitikai gyakorlatunkban küszöbön áll az áttörés. A hol enyhébb, hol erőteljesebb követeléseket közvetítő rendelkezések, szabályozók nyomása alól a vállalatok, intézmények már nemigen tudnak kitérni, s ha tekintetbe vesszük, hogy a bérfejlesztésnek sok helyen hovatovább az egyetlen forrása lesz a távozók munkabére, biztosra vehetjük, hogy mind többen nyúlnak a létszámleépítés eszközéhez. Nem mindegy azonban, hogy hogyan alakul ki a munkaerő és a munka kívánatos,egyensúlya. A munkáltatók számára az a legkényelmesebb megoldás, — a néhány alkalommal központilag elrendelt „létszámstop" is ezt a tendenciát erősítette —, hogy a természetes fogyást (leszámolókat, nyugdíjba menőket) nem pótolják. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a „kapun belüli munkanélküliség" felszámolására irányuló törekvések szenvedő alanyai elsősorban azok a fiatalok lesznek, akik befejezve tanulmányaikat, első ízben keresik a munkalelehetőségeket. Mindennek fényében nem érdektelen bepillantást nyernünk abba a nemrég elkészült helyzetelemzésbe, amelyben a megyei tanács munkaügyi osztálya a pályakezdő fiatalok idei elhelyezkedési jellemzőit tárta fel. „Valamilyen formában” Megyénkben 1986-ban még nem volt kritikus a helyzet, ahogy az összefoglaló készítői megállapítják: „a pályakezdő ifjúság jelentékenyebb nehézségek nélkül, valamilyen formában - ha nem is mindig elképzelésének megfelelően —, munkába állt." A számok nyelvén ezt azt jelenti, hogy az elhelyezkedni szándékozó 4575 fiatal közül mintegy 4400 talált magának munkahelyet. Közel 180 viszont nem - s noha közöttük minden bizonnyal akadnék, akik nem is nagyon kerestek —, az ő szemszögükből nyilván másképp fest az összességében megnyugtatónak ítélt kép. Ha megnézzük a munkahelyet nem talált fiatalok megoszlását - aszerint, hogy milyen iskolába jártak -, láthatjuk, hogy a legnagyobb arányt - 71 százalékot - a szakképzetlenek, a gimnáziumot, illetve csak általános iskolát végzettek képviselik. Többnyire e korcsoportnak nem megfelelő, nehéz fizikai munkát kínálnak a vállalatok. Különösen nagy gondot okoz a kisegítő iskolákból kikerülőik elhelyezése, rendszerint a tanácsi szervek „beszélik rá” a munkáltatókat az alkalmazásaikra. Ugyancsak feszültség forrása, hogy a gimnáziumot végzett, de tovább nem tanuló fiúk és lányok többsége szellemi munkakörben szeretne elhelyezkedni, a munkáltatók viszont, teljesen érthetően, szakképzett munkaerőt várnak ezekre a munkahelyekre. Hogy a gimnáziumi végzettségű fiatalok elhelyezkedése mégis viszonylag zökkenőmentes volt, arra egyrészt az ad magyarázatot, hogy a gazdálkodó szervek végül is eredeti szándékuknál négyszer több ilyen fiatalt alkalmaztak szellemi munkakörben, másrészt, hogy a továbbra is igen jelentős pedagógushiány miatt csaknem nyolcvanan képesítés nélküli tanítóként, illetve óvónőként helyezkedhettek el. Vagyis, ami — ha csak pillanatnyilag is megnyugtató az egyik oldalon, igen súlyos feszültségeket jelez a másikon. Minden valószínűség szerint e munkavállalók egy része - élve a felnőttoktatás lehetőségeivel —, megszerzi majd a szükséges képesítést, a többiek azonban korántsem érezhetik biztosnak egzisztenciájukat. Mi lesz a gimnazistákkal ? A gimnáziumot végzettek elhelyezkedési gondjai persze nem újjkeletűek, természetszerűleg következnek abból a tényből, hogy ez az iskolatípus általánosan képző oktatási intézmény, elsődleges feladata a továbbtanulás megalapozása. De továbbtanuláson nem feltétlenül egyetemet, főiskolát kellene érteni. Egy fejlődni akaró gazdaságnak igen nagy szüksége lenne például megfelelő humán és reál műveltséggel felvértezett, könynyen konvertálható tudású szakmunkásokra. Az érettségizett fiataloknak azonban szinte elenyésző része kíván szakmát tanulni, ami megint csak munkaerő-gazdálkodási hiányosságainkra enged következtetni. A gazdaság föltehetően nem értékeli többre — esetleg nem is igényli — a hosszabb távon (föltétlenül) kamatozó általános műveltséget. Mi következik ebből? Az az újnak semmiképpen nem tekinthető felismerés, hogy a gazdasági fejlődés és a képzés nem választható szét egymástól. A fiatalok egy jelentős része elhelyezkedési nehézségeinek megszűnését, nem a gimnáziumi képzés keretszámainak mérséklésétől, hanem a gazdasági reform előrehaladásától várhatjuk. Bérarányok Jó eséllyel kerestek munkalehetőséget a szakközépiskolát végzett fiatalok, közülük csupán az alumíniumipari szakközépiskolából kikerülők munkába lépése ütközött nehézségekbe, a telítettség miattit. A középfokú szakképzés legproblematikusabb területe az úgynevezett szakmunkásképzési célú szakközépiskolai oktatás. A munkáltatók nem igényelnek ilyen képzettségű munkaerőt, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha ugyanabban véljük az okot megtalálni, ami miatt az érettségi utáni szakmatanulás sem vonzó. Mindenesetre az ezekben végző fiatalok körében rendkívül magas, átlagosan 20 százalékos a pályaelhagyás, miközben 10 százalékuk — 24 fiatal — mind ez ideig nem is állt munkába. A szőlő- és gyümölcstermesztő szakon végzettek körében például 71 (!) százalékos pályaelhagyást regisztráltak a felmérés készítői. Érdekes ellentmondás ugyanakkor, hogy akik mégis el tudtak helyezkedni ennek az iskolatípusnak az oklevelével, anyagilag jól jártak, 3336 forintos átlagbérük a szakközépiskolát végzettekét 400, a gimnáziumban érettségizőkét több mint 500, az érettségivel nem rendelkező szakmunkásokét csaknem 200 forinttal meghaladja. Gond nélkül állhattak munkába a szakmunkásképző iskolák végzősei, noha több mint 10 százalékuk — nyilván a magasabb kereseti lehetőség miatt — betanított munkásként helyezkedett el. Egyértelműen a túlkereslet jellemzi a felsőfokú végzettségűek foglalkoztatását, így a munkáltatók továbbra is kénytelenek alacsonyabb képzettségűekkel beérni. A legkritikusabb a helyzet az oktatás területén, az iskolák idei pedagógusigényét még 20 százalékban sem sikerült szakképzett munkaerővel kielégíteni. Nem elhanyagolható jellemzője a fiatalok elhelyezkedésének, hogy sokukat - a gimnáziumokból és a szakiskolákból kikerülők több mint felét -, határozott időre szóló szerződéssel alkalmazták. Ha a vállalatok, intézmények valóban hozzáfognak a létszámcsökkentéshez, valószínűleg ők lesznek az elsők, akik ismét munkahelykeresésre kényszerülnek. Kérdés, hogy találnak-e majd? Szente Ottó NAPLÓ - 1987. január 2., péntek -3