Napló, 1991. október (Veszprém, 47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
forradalom 3 évfordulója. Az első szabad újság 1956-ban A Veszprém megyei Népújság munkatársaként 1956-ban úgy határoztam, hogy október 20-ától veszem ki az éves szabadságomat. Úgy határoztam? A hónapok, napok múlásával annyira felgyorsultak az események, hogy szinte minden napra jutott izgalmas változás. Egyszerűen nem tudtam kiállni a sorból, képtelen voltam szabadulni a sorsdöntő lépések regisztrálásának kényszerétől. Hát ha még szíthattam is a tüzet! Október 20-án, szombaton mégis hazautaztam a kicsi Bakonyságra, de állandóan a lapokat és a rádiót bújtam. Csodaszép verőfényben a család szüretelt vasárnap, de hajladozás, serénykedés közben egyre többször hajoltunk össze, szomszéd a szomszéddal összesúgott. Ökölnyálon, vadlúdcsapaton kívül valami más is úszott a levegőben: érezni lehetett a mérhetetlen elnyomás sérelmeinek a fölfakadását, a végsőkig feszített húrok pattanását. Huszonkettedikén és huszonharmadikán már ki se mentem a hegyre, szinte minden idegszállal az apró néprádióhoz csatolódtam. „Budapest, Budapest, te csodás...” Egyszerre különös értelmet kapott az ismert sláger. A fővárosba szerettem volna utazni, de erről lebeszéltek. Huszonnegyedikén nem bírtam tovább, fölhívtam a veszprémi szerkesztőséget, közöltem szándékomat, hogy megszakítom a szabadságom, és visszautazom a megyeszékhelyre. Horváth Jóska barátom, a főszerkesztő-helyettes vette fel a kagylót. Örömmel fogadta elhatározásomat, és megkért, ne menjek üres kézzel, írjam meg, hogyan reagál a falu a pesti és az országos megmozdulásokra. Külön cikket érdemelne a panaszáradat, amelyet végre kiönthettek a szűkebb haza lakói, nekem hőn szeretett atyai barátaim. „Ezt írd meg!” „Ezt se hallgasd el!” „Tudja meg az egész világ!” Katona József Bánk bánjának Tiborca járt az eszemben a riport anyagának gyűjtése közben, csak itt, az ötvenhatos magyar valóságban megsokszorozódott, szinte teljesen eltiborcosodott a panasztevő vádlók sora. Még ez éjjel együttemben formába öntöttem a vérlázító sirámokat, nem aludtam egy szemhunyást sem, s szerencsére közlekedett még az igen korai vonat. Sohasem felejtem el, szegény anyám kiállt a szobát a konyha hideg kövétől elválasztó küszöb kukoricafosztásszőnyegére, szaporán váltogatta visszeres lábait, egyre kérlelt: ne siess, fiam, ládd, mekkora köd van, és nem muszáj menned, a törvényes szabadságodat töltöd... Értettem én, együtt az őszi köddel, tényleg elég nagy volt a homály, különösen egy olyan eldugott kis faluban, amilyen az enyém, de „ne haragudjon, mama, nekem el kell mennem. Majd jövök...”. Már kint, az utca nyirkos sötétjében jártam, amikor megfordult bennem, hogy 1944 őszén a legidősebb bátyám is ezzel a szóval lépett ki a házból, de sohasem láttak többet. Neki katonának kellett menni Pest alá. Kicsit elérzékenyültem, de siettem a pápateszéri vasútállomásra. A vonat jócskán késett, amikor Veszprémbe értem, hatalmas demonstráció árasztotta el a Kossuth utcát. A diákok sorának élén pillantottam meg Kovács Pista bácsit, Fekete Vilmost és több más ismerőst. Gyerünk a szerkesztőségbe, gyorsan! Ott ekkor már nem sokan voltak. Akik képtelenek voltak azonosulni a történtekkel, és úgy érezték, hogy nem tudják szolgálni a forradalmat, önként eltávoztak. A főszerkesztői szobában egyszerre négyen kulcsoltuk össze a kezünket. Szent fogadalmat tettünk, hogy sem egymástól, sem mástól nem fogadunk el cenzúrát. Viszont a felelősséget mindenki maga vállalja a soraiért. És diktálni kezdtem a hazulról hozott írást. Mindjárt az első leütések után megmerevedtek a gépíró Radics Erzsi különben fürge ujjai. - Úgy gondolja, hogy ez megjelenhet? Nekem mindig fontos volt a gépírók, nyomdászok véleménye a cikkeimről. Fontosabb, mint a szerkesztőségé. -írja csak, Erzsiké...! Szinte mindennap változott valamennyit az újság. Óriási fordulat: az október 27-ei már fennen hirdette, hogy a megyei pártbizottság helyett „A Hazafias Népfront lapja”. A cím mellett vastag keretben: „Éljen a független, demokratikus Magyarország!” A nyomdában már készült az új cím, a Veszprém megyei Hírlap, a Kossuth-címer és az Oroszok, menjetek haza!, ez utóbbi oroszul, cirill betűkkel is. Tehát nem csak szellemében, formálisan is szakítani akartunk a régi újságcsinálással. A köldökzsinór elvágásáról még számot kell adnom. Az újonnan alakult szerkesztőbizottság engem bízott meg, hogy a 27-ei lap összes anyagával, benne a terjedelemre és talán az eszmeiségét tekintve is legjelentősebb riporttal, a Hová lesz a magyar falu? c. írásommal menjek föl a megyei pártbizottságra. Ott rengetegen voltak egy nagyobb helyiségben. ( A Naplószerkesztőség épülete.) Folyt az ital, borzalmas volt a füst. Ismert arcok, még több volt az idegen, főleg ávós tisztek. Polgártársak, a holnapi szám írásai! Polgártársak? Hát nem elvtársak? Akkor egyáltalán társak? Elcsendesedtek, összenéztek, összesúgtak. Máskor kaptak az alkalmon, néha a legjelentéktelenebb sorokba is belecenzúráztak, de most nem akadt egy árgus szemű agitpropos sem, aki kinyújtotta volna a karját a hónom alatt lapuló köteg felé. Legyintettek, ittak, fújták a füstöt, egymásba bújtak. Szaladtam az utcán, néha fennen lobogtattam a gépelt oldalakat. Legszívesebben mindenkinek beszámoltam volna az örömömről. Éppen kétévi újságíróskodás után végre szabadnak éreztem magam. Huszonnégy és fél éves múltam. Véletlen-e, hogy őrzök egy 1956. október 27-ei példányt? Márkus Zoltán MALÉTER PÁL ISMERETLEN SZERZŐ Veszprém válasza: Budapest ifjúságának Mint vészharangok sürgető szavát. Mely őszi estén felriasztva száll Hallottuk hangod pesti ifjúság, És vádló hangod szívünkbe talál. Veszprém tornyából tekintünk feléd. Hős Pest felé, hol vörös most az ég, Hol lángoló és vérző szívetektől, Most minden régi, szennyes rongy elég. Nem hallgatunk, a budapesti szózat Ajkunkon híven, zengőn száll tovább, Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont Támadj fel, ébredj Magyar Ifjúság! És talpon állunk, énekelve járunk, Mindent betölt a szabadság szava Már véget ér a halálos, szörnyű álmunk S lehull az éjjel zsarnok csillaga Az őszi szélben a veszprémi tornyon Megint a magyar zászlót lengetik. Amíg élünk, míg vízzé nem lesz vérünk, A magyar zászlót le nem vehetik! Budapest népe, hősök, katonák! Nem éltetek s nem haltatok hiába. Isten velünk és Veletek megyünk, Szabad életbe, vagy a hős halálba! 1956. okt. 30. Veszprém ifjúsága (Megjelent a Tollas Tibor által szerkesztett Füveskert című kötetben, Bécsben, 1957-ben.)s G - NAPLÓ - 1991. október 22., kedd Ajkai tollvonások a világtörténelemben Adalékok az 1956-os forradalom történetéhez Az Úr 1956-os esztendejének október 23-ik napján e név és fogalom, „magyar”, újra bevonult a világ népeinek tudatába. Azóta máig is mint a szabadság szimbóluma és fémjelzője ott kísért ez a dátum a politikai tárgyalóasztalok fölött és a szabadságukért harcoló népek lyukas zászlaján... írná a középkori krónikás. Újkori történelmünkben először esett, hogy a kis Dávid (10 millió magyar) - hacsak pár napra is - legyőzte, térdre kényszerítette az óriás (200 milliós szovjet) Góliátot! Büszkén énekelhette az akkor 23 éves költő, Kocsis Gábor: „...Fölöttem fények erdeje, /S kezemből sújt/ Az Úr neve/ Páncélos homlokodra...” Ez a történelmi robbanás megrázta az akkor még kis iparvároskát, Ajkát is. Ott ugyan nem volt számottevő katonaság, csak egy kis ávós egység tartózkodott a városban, de ipari jelentőségénél fogva mégiscsak jutott szerep ennek a kis városkának is. S utólag mondhatjuk: a szerepet jól eljátszotta! Hogyan kezdődött? ...Hogy volt...? A kor, a távolság, az azóta bekövetkezett változások eltakarják a részleteket, csak elhalványult jegyzeteinkből, az akkori kiadványokból tudjuk rekonstruálni az akkor oly gyorsan pergő, intenzitása miatt álomnak tűnő eseményeket Október 24-én este hat részeg (?) kezdte az állomással szemben lévő restinél. A Kossuth-nótát fújták, tele torokból. Hamarosan tele lett lett a kis tér kíváncsiakkal?). Nem kellett sok ahhoz abban a feszült hangulatban, hogy sorba álljunk, levegyünk az egyik házról egy nemzeti zászlót, s énekelve elinduljunk a Kossuth-szobor felé. Ott felolvastam az aznap Ajkára hozott 20 pontot, amit a veszprémi egyetem MEFESZ-közgyűlése előtte este fogalmazott, s elszavaltam a Nemzeti dalt. Egész éjjel úton voltunk a városkában, elmentünk az erőműhöz, kimentünk a bauxithoz, s a Mávaut-megállónál megvártuk a műszakot váltó bányászokat. Szinte észrevétlenül mienk lett az utca, mienk lett a város! A kerékpárral mellettünk menetelő rendőrök inkább buzdítottak, mint bántalmaztak bennünket. A bányászok arcán az örömkönnyek fehér barázdát húztak, s egy akkor szabadult 19-es kommunista ölelt keblére bennünket, mondván, erre várt ő már 48 óta, ezt akarták ők is 1919-ben. Miután Ajkán csak egy kis helyőrség állomásozott, s az is parasztgyerekekből toborzódott, akik átálltak a mi oldalukra (parancsnokuk másnap estére megszökött), minden ellenállás nélkül győzött a forradalom már az első este. Október 25-én megalakultak a forradalom legdemokratikusabb intézményei, a munkástanácsok s a városi forradalmi tanács, ami a gyárak és üzemek küldötteiből tevődött össze. Ez a nép által közvetlenül választott önkormányzati szerv a forradalom alatt többször változtatta személyi összetételét (emiatt folyamatos munkát nem végezhetett), de mindvégig olyan személyekből állt, akik élvezték a nép bizalmát és szívükön viselték az egész ajkai iparmedence sorsát. A munkástanácsok kiosztották a hírhedt káderlapokat! Megrázó jeleneteknek lehettünk tanúi: a Rákosi-korszak spiclirendszere belegázolt a legtisztább jellemű emberek becsületébe is, családokat tett tönkre, életeket vágott ketté - mind erkölcsileg, mind anyagilag! A forradalmi tanács igyekezett a vérontást megakadályozni. Két kivétellel erre nem is került sor. Meg volt győződve arról, hogy igazságot nem a bosszú, csak egy semleges bíróság szolgáltathat. Üzembe helyezte a malmokat, hogy a község népének meglegyen a betevő falatja. A bányák csak annyi szenet voltak hajlandók kitermelni, amennyire a gyárak minimális üzemeltetésére szükség volt. A tanács kiépítette kapcsolatait a veszprémi egyetem diákjaival, a veszprémi forradalmi tanáccsal, amelynek élén volt tanárom, dr. Brusznyai Árpád állt. De éppen úgy részt vett a Szigeti Attila által Győrött életre hívott Dunántúli Nemzeti Forradalmi Tanács munkájában is. De jutott Ajkára egy másik szerep is: az első napokban már nyilvánvalóvá vált, hogy a pápai magyar légierők és a Keszthely, Tapolca térségében állomásozó magyar páncélos egységek között nincs semmiféle kapcsolat. A vezetékeket a szovjetek elvágták. Csak Ajkán keresztül tudott ez a két fontos hadászati egység egymással érintkezni. Az első napokban leváltottuk a gyárak kommunistabarát üzemőrségét, és (sajnos eléggé elavult) fegyvereiket átadtuk az újonnan megalakult nemzetőrségnek. Hoztunk még fegyvereket Szombathelyről és a veszprémi helyőrségtől is. A nemzetőrség nemcsak a község biztonságára vigyázott, de igyekezett megakadályozni a tettlegességeket és a túlkapásokat is. Mikor kiderült, hogy a bukott kommunisták a Bauxit-lakótelepen gyülekeznek - mindennemű pártszervezés meg volt tiltva Ajkán! -, a nép meg akarta lincselni a funkcionáriusokat és az ávósokat. Ezért a nemzetőrség lezárta és lepecsételte a kommunista pártházat, és Veszprémbe szállította az ávósokat, ahol biztonságuk jobban garantálva volt (Ezt később a kommunisták ellenünk interpretálták.) A földmíves nép, a téeszek megnyitották raktáraikat, élelmiszert küldtünk az éhező Budapestnek. Véradásra szólítottuk fel a lakosságot. A győzelem napján meg akartuk már indítani a tanítást, fel akartuk venni a munkát a bányákban és a gyárakban. Az élet kezdett normalizálódni. A bizonytalanság azonban egyre nőtt: az egész nap bekapcsolt rádiók a szovjet hadsereg körforgásáról tudósítottak. A nemzetőrség megfigyelői jelentették, hogy szovjet páncélos kötelékek mennek Veszprém irányába, fehér zászlókkal. Tudtuk, hogy ezek az egységek nem lőnek ránk, elkerülik Ajkát. A Borsod megyei munkástanácsok azonban közölték, hogy új szovjet páncélos egységek jönnek be Záhonynál. Ezek Budapest és a nyugati országhatár felé igyekeznek. Kérdéseinkre sem Veszprémben, sem Győrből nem kaptunk választ, sőt Nagy Imre kormánya is tehetetlenül állt a kész tények előtt, Andropov akkori szovjet nagykövet csak kitérő választ adott. Az ajkai forradalmi tanács úgy intézkedett, hogy gabonakészletünket megőrizzük, energiakészletünk megmarad, csak annyi áramot szolgáltat az erőmű, amennyi a gyárak minimális üzemeltetéséhez szükséges, az üveggyár s a timföldgyár nem termelnek, csak karbantartanak, illetve állandóan készenlétben állnak a teljes üzemeltetés megindítására. A nemzetőrség felkészült a helység esetleges védelmére: nevetségesen kevés és gyenge fegyverekkel. Volt pár géppisztolyunk, egy-két golyószórónk, pár „dióverő” puskánk, s az elvett ávós szolgálati pisztolyok. Elhatároztuk, hogy az Ajkára vezető utakat és hidakat aláaknázzuk bánya-robbantószerekkel. Úrkúti barátaink közölték, hogy fel akarják robbantani a Városlőd-Kislőd-Úrkút háromszögben működő zavaró rádióadót. Si vis pacem, para bellum (ha békét akarsz, készülj a háborúra - szerk.) jelszóval felkészültünk Ajka védelmére. November 3-án még bevittük az Ajkai Szó elkészült számát Veszprémbe. Bevonuló szovjet harckocsik mellett utaztunk. Fegyver volt nálunk, féltünk, hogy a szovjetek ezt felfedezik, s ennek beláthatalan következményei lehetnek. A nyomdából átugrottunk az egyetemre. A diákok fegyveresen rohangáltak a folyósokon. A MEFESZ gyűlésezett. Elhozva a már kiszedett lap kefelevonatát indultunk vissza Ajkára. A városlődi kereszteződésnél egy keresztbe állított szovjet tank zárta el az utunkat. Féltünk. Gépkocsivezetőnk vissza akart fordulni. Ezzel csak gyanút keltettünk volna. Odaérve egy orosz tiszt igazoltatott bennünket. Átadtuk neki személyi igazolványunkat s a forradalmi tanács megbízólevelét. Átengedtek bennünket. Másnap reggel négy órakor Veszprém hívott fel. Közölték, hogy a szovjetek megtámadták a várost, mindenre lőnek, ami mozog. Kapcsolatot kerestek a pápai légierő és a keszthely-tapolcai magyar páncélosok felé. Pápát még elértem - a repteret teljesen körülzárták a szovjet csapatok -, de Keszthelyt már nem. Utána Veszprém és Pápa is hallgatott. Elvágtak minden összeköttetést. A városban rend volt. Sokan meg akarták lincselni a pártvezetőket, mi megkíséreltük ezt megakadályozni. Sikerrel. (Később ugyanezek a pártfőnökök azt állították, hogy halállistát állítottunk fel - szegény Brusznyai Árpádot ezért kötötték fel!) November 4-én délben nagygyűlést hirdettünk meg a Kossuth-szobornál. Feltettük a kérdést: hogyan védekezzünk? Egy szó harsogott az egész téren: sztrájk! Kérdésünkre: meddig? A felelet: „míg az utolsó ruszki el nem hagyja az országot!” Ezután már nem sok teendőnk maradt. Hatodikén lefegyvereztük a nemzetőrséget, amely az utolsó pillanatig a nemzetőrség országos parancsnokának, az időközben hazatért Király Béla tábornoknak parancsát és utasítását várta. Király Béla azonban ekkor már külföldön volt. Ennyi a RÖVID TÖRTÉNET. Talán alkalom nyílik arra, hogy a részletekről is beszámoljunk - hiszen ez már történelem. 1956-ban nemzetünk történelmet út. Világtörténelmet. A nép megmutatta, hogy ha szolidaritást vállal, ha egységes, akkor hatalmas ereje van, s nincs az a diktatúra, amely ellenállhat a nép erejének. A mi példánkon megtanulták ezt a csehszlovákok, a németek s legújabban az oroszok is, akik látván saját erejüket, napok alatt söpörték el a szégyen pártját, a kommunizmust! Világtörténelmet írtunk. Igazsággal, szolidaritással, vérrel. Világtörténelmet. Ütőkártya voltunk a politikai tárgyalásokon. Egy kis nép először győzött le egy hússzorta nagyobbat. A térképen Ajka meg sem látszik. Európai visszonylatban elenyészően kis város. De 1956-ban történelmet írt. Két-három betűvel kiegészítve a világtörténelmet, amelynek díszlapján csillog a vérrel írt 1956-os forradalom. Nagy Alajos, az 1956-os ajkai forradalmi tanács tagja az 1956-os Ajkai Szabad Szó felelős kiadója