Napló, 2003. április (Veszprém, 59. évfolyam, 76-100. szám)
2003-04-19 / 92. szám
6 NAPLÓ HÉTVÉGÉ 2003. április 19., SZOMBAT Viták helyett nyilvánosságot! A kommunális hulladéklerakók környezetvédelmi előírásairól olmás János Hulladéklerakók ügyében hangos a tiltakozó közhangulat. Veszprém megyei települési önkormányzatok konzorciuma az EU Ispa-programjának támogatásával kíván létrehozni egy hulladékkezelő és -lerakó rendszert, illetve az inotai hőerőműben a Transelektro Rt. szervezésében és beruházásában valósulna meg egy gyűjtő-tároló-szelektáló-égető komplexum, ahova a Közép-Dunántúlról érkezne a hulladék. A környezetvédelmi háttér megvilágítására Papp Sándort, a Veszprémi Egyetem professzorát kértük fel. - Hogyan lehet ezt az egyszerűnek véletlenül sem nevezhető kérdést környezetvédelmi szempontból a tiltakozó állampolgárnak is információt adva megközelíteni: miért szükségesek a hulladéklerakók? - Évente a 3200 magyar településen három Gellért-hegynek megfelelő mennyiségű kommunális hulladék keletkezik. S beszélnünk kell 2200, jelentős részben a technikai-technológiai és környezetvédelmi előírásoknak meg nem felelő faluszéli hulladéklerakóról. Ahhoz, hogy lássuk, ez az országot milyen állapotban tartja, elegendő csak az utak környékét végignézni. Eláraszt bennünket a hulladék, a műanyag zacskók zászlóként lengedeznek a bokrokon. Tehát a hulladékkezelés problémája megoldatlan. S ebben a környezetvédelmi állapotban érdeklődnek az állampolgárnál, hogy szükség van-e hulladéklerakóra. Ilyenkor mindenki élénken helyesel, mindaddig, amíg meg nem kérdezik: hol? Mert akkor mindenki azt válaszolja, hogy az ő területétől, lakóhelyétől minél távolabb. Ez a félelem jelentős részben az ismeretek hiányából fakad, illetve az elmúlt évtizedek rossz tapasztalataiból. A tiltakozás másik oka - természetes és érthető módon - az érdek. Mivel nagyon sokan úgy gondolják, ha a településük mellett létesül egy ilyen lerakó, akkor a beszállító teherautók, nehézgépjárművek által romlik majd az utak minősége, de csökken az ingatlanok értéke is. Mert azt feltételezik, egy ilyen objektum elhelyezésének, főleg, ha nem működik jól, környezetkárosító következményei lehetnek. A hatályos magyar környezetvédelmi jogszabályok szigorúan előírják, egyáltalán hogyan lehet elkezdeni egy ilyen kommunális hulladéklerakó kialakítását. Ez nem elég biztosíték, nem elégséges a megnyugtató érv? A törvényi szabályozásból kiemelném: azoknak, akik ilyen létesítményt kívánnak építeni, az érintett állampolgárokkal állandóan kommunikálni kell, be kell mutatni az elképzeléseiket, nekik kell igazolni, ez miért nem veszélyes. Ez lakossági fórumok sorozatát jelentheti, s el lehet vinni az állampolgárokat már ilyen, működő berendezések, telepek megszemlélésére, akár külföldre is. Ezzel feloldható ez a probléma, az ellenállás. No és garantálni kell, hogy majd a működés során az előírt határértékeket betartják. Ez hosszú és fáradságos folyamat, de megéri megtenni. S ne feledjük el, ha igaz az, hogy egy rosszul megépített és rosszul működő lerakó esetében értékcsökkenés következhet be, akkor igaz az ellentétre is: egy jól megépített lerakóhoz új út épül, kialakízásra kerül villannyal, gázzal, vízzel a teljes infrastruktúra. Amihez egy ügyes önkormányzat további beruházásokat tud tervezni, megvalósítani. Szavaiban kritikát éreztem. Rossz volt a kommunikáció? Hogyan lehet ezt jól, közérthetően és meggyőzően végezni? Természetesen általános értelemben mondtam el a véleményemet, noha konkrétan ismerem a terveket. Ami fontos, minél előbb tájékoztatni kell a lakosságot. Mert ha már folynak a tárgyalások, az előkészületek, és az emberek csak mendemondák alapján alakítják ki a véleményüket, akkor azt nagyon nehéz megváltoztatni. Már a gondolat felmerülésétől szükséges a teljes nyitottság, nyilvánosság. Az EU környezetvédelmi előírásainak megfelelő lerakók működnek a közösség országaiban. Talán érdekes, amikor most beszélgetünk, éppen 52 perce írta alá a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter Athénban a csatlakozási szerződést. Tehát ezek az előírások már ránk nézve is kötelezők. Ez tény. Általánosan betartandó rendeletek, célterületekre vonatkozó határozatok, elveket megfogalmazó, a saját törvényhozásban figyelembe veendő direktívák, illetve vélemények, javaslatok szólnak erről. Egymással szemben állhat itt az uniós késztetés és a hazai politikai akarat. Az EU támogatást tud adni, türelmes is, de mi nem tehetjük meg azt, hogy itthon nem csinálunk semmit. A betartatlan ígéreteket Brüsszelben nem szeretik. Ám ennél, beszélgetésünk témája okán, fontosabbnak tartom a helyi civil közösségek, szervezetek szerepét. Ha nem tartják erős kontroll alatt azt a lerakót, akkor előfordulhat, hogy nem úgy fog működni, mint ahogyan azt a beruházó vállalta. Folyamatosan ellenőrizni kell, arra kell késztetni a működtetőt, hogy félévente, évente környezeti jelentést adjon ki. Ez egyébként kötelező is. SMS VÉLEMÉNYVONAL SZÓLJON HOZZÁ írásunkhoz! SMS-számunk: 06-90-631-621 Üzenetét N (utána szóköz) jellel kezdje! Papp Sándor: Fontosnak tartanám a civil szervezetek ellenőrző szerepét Fotó: Penovác i Molnár Jánosné A szegényekkel való törődést a jóérzésű emberek és közösségek humánus kötelességüknek tartották mindenkor. Különösen a 19. században szaporodtak meg azok az önszerveződésű egyesületek, melyek kizárólagos célja az volt, hogy a rászorulókon segítsenek. Veszprémben is több egyesület jött létre ennek a feladatnak az ellátására. A különböző vallásfelekezetek is segélyezték szegényeiket, de városunk tehetős polgárai is alapítványokkal vagy alkalmi adományaikkal próbálták elviselhetőbbé tenni az anyagi gondokkal küszködők életét. Veszprémben a szegények és koldusok hatósági pártfogásának már nyoma van 1743-ban. Azóta is a város elöljárósága többször foglalkozott a város szegényügyével, s próbálta az orvoslásra a helyes módot megkeresni. A munkaképtelen, magát fenntartani nem tudó egyénekkel való törődést a törvények (1871,1886) is előírták. Veszprém városa számára nem volt új ez az intézkedés, mert a jótékonysági egyletek segélyét és egyesek könyöradományát kiegészítette már évek óta. Költségvetésébe beépített bizonyos összeget, melyből hetenként osztott ki a város szegényei között. Az 1880-as évek elején már egyre sürgetőbbé vált a város szegényeivel való törődés célszerűbb módja. Dr. Csolnoky Ferenc kórházi orvos sem tartotta egészségesnek, hogy az elaggott, mindenkitől elhagyott, munkaképtelen egyének, az ún. „lázárok” a kórházban nyertek elhelyezést, még ha elkülönített osztályon is. Több országos példa is arra ösztökélte az elöljárókat, hogy állítsák fel az „emberbaráti intézetet”, a szegényházat. 1884. január 14-én a közgyűlésen dr. Bezerédj Viktor városi képviselő indítványára hozták meg a határozatot a szegényház építéséről. Mindjárt megválasztották a tizenegy tagú szegényügyi bizottságot a probléma megoldására. Első lépésként tájékozódtak más városok hasonló intézményei felől. Megszerezték különböző városok (Budapest, Sopron, Baja) szegényházára vonatkozó iratait. Kováts Imre polgármester és Androvits Imre kórházi gondnok pedig a szegényház építésére keresett megfelelő helyet: a Sebujti csárdát és környékét (az egykori veszprémvölgyi görög monostor romjai) jelölték meg. Közben azonban előnyösebb lehetőség kínálkozott: a város északnyugati szélén álló hajdani Rohonczy-kúria (ma Völgyhíd tér 2.). 1827 körül építtette Rohonczy János, Veszprém vármegye erélyes alispánja (1827- 1837). A családi ház később a kismartoni Esterházy Pál herceg tulajdonába került, s maradt a leszármazottak birtokában 1879- ig. Egy időben kaszárnyának is használták. 1886 őszén az akkori tulajdonos, Wessel Lipót posztó- és pokrócgyáros megvételre ajánlotta a 15 szobás, 867 négyszögöles telken fekvő házát melléképületeivel együtt. Ez a megoldás az építkezésnél kevesebb költséget igénylőnek mutatkozott, és a megyeszékhely egészségesebb levegőjű területén fekszik. Ezek számbavétele után a közgyűlés úgy döntött 1887 áprilisában, hogy megveszi a jó állapotban lévő klasszicista épületet. A hatezer forintos vételárat a szegényalapból ki is fizették. Mielőtt a város szegényházzá alakíttatta volna a Rohonczyházat, bérbe szerette volna adni. De még 1888 szeptemberében is üresen állt, mert a város végén álló épület nem volt vonzó a potenciális bérlők számára. A szegényház megnyitásának látszólagos elhúzódása nagyon is reális okokkal magyarázható. A város számított polgárságának áldozatkészségére ennek a humánus intézménynek a felállításánál is. Mozgósítható anyagi forrásaikat viszont lekötötte ebben az időben a hatosztályos gimnázium nyolcosztályossá, főgimnáziummá alakítása (1884—1885), és az 1887. szeptember 4-i temetőhegyi hatalmas tűzvész károsultjainak megsegítése. A város pénzügyi kapacitása kimerült a Kapuváry-ház megvétele és közkutak létesítése miatt. Az amúgy is magas községi adó megemelésével nem akarták tovább terhelni a lakosságot. Ahhoz is idő kellett, hogy a veszprémiek minél szélesebb körét meggyőzzék e jótékonysági intézmény felállításához, működtetéséhez szükséges anyagi pártfogásról. Az 1889-es év az épület belső átalakításának, berendezésének időszaka volt. A város a szegényház berendezésének költségeit fedezte, de nem nélkülözhette az áldozatkész emberek támogatását. Androvits Imréhez, aki a szegényház ügyeit intézte, folyamatosan folytak be a tárgyi és pénzbeli adományok még vidékről is. A szegények menházát a főváros hasonló intézetének mintájára rendezték be. Két férfiosztályt és három női osztályt alakítottak ki. A szobákban az ágyak kaszárnyaszerűen vannak elhelyezve. Minden szegénynek ruhaszekrény áll rendelkezésére, s minden teremben kettős víztartóval ellátott praktikus mosdószekrény van. Az étkezés a terem falai között történik (...), minden egyes emberre a katonáékhoz hasonló czin-sajka van számítva.” Az épület timpanonjára Auer Ignác címíró rápingálta a volt kúria új rendeltetését kifejező szöveget: „A városi szegények menedékháza.” 1890. január 1-jén és azt követő napokban az érdeklődő közönség megtekinthette a berendezett szegényházat. Aztán január 4-étől kezdve benépesült az épület. Először a „lázárok” vonultak be, majd 5-én, 6-án a többi szegény nyert felvételt. Kezdetben 22 férfi és 23 nő került ápolás alá, februárban már 47-re nőtt a számuk. Androvits Imre gondnoksága alá kerültek, Kiss László lett a szegényházi felügyelő, felesége pedig „a figyelemmel berendezett tágas konyhában” főzte az ételt a szegényház lakói számára. A menház létrejöttének legkitartóbb fáradozója, dr. Bezerédj Viktor - ekkor már a veszprémi kerület országgyűlési képviselője -márciusi látogatásakor megkóstolta Kiss Lászlónénak a szegények számára főzött kosztját. A látottakkal is elégedett volt. A város lakossága a szegényház megnyitása után sem feledkezett meg az ott elhelyezettekről. Az első húsvétjukat emlékezetessé tette Tallián Lázár címzetes püspök és Breuer Gábor kereskedő, jóvoltukból pecsenye és bor került az asztalukra, a délutáni kisasszony látogatók pedig dohányra való pénzt osztogattak. A következő húsvétra pedig Molnár János örvényesi körjegyző gyűjtött pénz a veszprémi szegényház szegényei részére. Mások pedig évi rendszerességgel járultak hozzá a szegényház lakóinak eltartásához (80 forint/fő/év). Báró Hornig Károly veszprémi püspök öt szegény, a veszprémi székeskáptalan két szegény eltartásának költségeit vállalta magára, de jó néhány kanonok egyénileg is tett felajánlást. Dr. Bezerédj Viktor, valamint dr. Óvári Ferenc és neje egy-egy szegény eltartásáról gondoskodott. 1892 áprilisára elkészült a szegényház szabályzata. Elég szigorú regulák szerint kellett élniük, mégis irigykedtek rájuk a kint rekedt sorstársaik, mert télen fűtött szobában lehettek, élelmükre sem volt gondjuk. Egyre többen kívánkoztak be a szegényház falai közé, mert 1899-re még jobban fokozódott a szegénység Veszprémben. Ebben az évben már 69 szegény lakott a menedékházban. A város 193 egyént részesített heti pénzsegélyben. A püspöki palotában átlag 20 szegény kapott naponta ebédet. A város jótékonysági egyesületeinek, egyéneinek alamizsnái is kevesek voltak. Ezért került ismételten előtérbe a szegényügy rendezése a szegényház felállításának 10. évfordulóján. Azonban ez a tény sem kisebbíti a veszprémiek önzetlenségét, áldozatkészségét, melynek eredményeképpen létrejött 1890-ben a város egyik leghumánusabb intézménye. Veszprém egykori szegényháza Az 1889-ben szegényházzá alakított Rohonczykúria A Laczkó Dezső Múzeum adattárából Völgyhíd tér 2. Az egykori szegényházban ma a Dohnányi Ernő zeneiskola működik Fotó: Gáspár