Világ, 1912. június (3. évfolyam, 129-153. szám)
1912-06-01 / 129. szám
Előfizetési árak* Jffip Szerkeszetség: Egész évre .. 28 K — 1. VI. ker. Gyár-utca 4. s* Negyedévre .. 7 „ — „ Jjpf ||1| Iplf Jpsgk jájjjmr K‘ d'hi tál — vHPIk Mff IkB É||| MM mjffl VI. ker. Gyár-utca 4. sz. Egyes szám ára helyben ^freljL ^ Telefon^81—90. III. évfolyam Budapest, 1912 SZOMBAT junius 1. 129. szám Haptár 17S7K í ii n í •apa 1785-befl a fiai/on. JUniUS 1. s függetlenségét is legelső amerikai simpf nordi ofrika John Adamsot követül küldte Londonba. ő volt a legelső amerikai követ Európában, s fogadtatása festő ecsetére méltó jelenet volt. Az egykori alattvaló, immár a fölszabadult gyárfalatok képviselője,, szemben állt egykori uralkodójával, III. Györgygyel. Mikor a kihallgatásra kísérték, gróf Vergennes, francia diplomata, meglökte a könyökét, fülébe súgván: «érdekes jelenet lesz». Adams büszkén, egyenesen állt egykori uralkodója előtt, s meghajtotta ugyan magát, de csak módjával. Igazán érdekes jelenet volt. III. György kénytelen volt őt fogalni s megbízólevelét átvenni, de ő, s az udvaroncok lenézően, szinte sértően bántak vele. Most másképp bánnak az amerikai követekkel. Különben nem csoda, hogy Adams olyan fogadtatásban részesült, mert az első független tizenhárom amerikai állam közt kezdetben szerfelett iggaza volt az összeköttetés. Az Uniónak központi kormánya nem volt, a pénztár üres volt, a kongresszusnak nem volt semmi tekintélye, a fiatal állam a berendezkedés zavaraival küzdött. Szóval, az amerikai nép akkor még nem volt nemzet. Adams 1788-ban tért vissza Amerikába, egy évvel később Washingtont megválasztották első elnöknek, a viszonyok gyors tempóban javultak, az amerikai nép csakhamar beletanult abba, hogy független államnak polgára, s a laza összefüggésü tömegből nemzet lett. Amerika azóta igen hatalmas állam lett, a leghatalmasabb nemzete a világnak, de követei száz esztendeig csak egyszerű követek voltak. Alig pár éve, hogy képviselői épp úgy «nagykövetek», mint például Ausztria-Magyarország képviselői a nagyhatalmaknál. Néma istenek írta: Szekula Jenő Mit tudom, hol történt, amit tudom, merre. Talán Pompeiben, vagy még messzebb és délebbre. Tarantóban. De az is lehet, hogy csak itt valahol, a kísérteties Duna partján, egy ókori város romjai között. Csak arra emlékezem, hogy üldöztek és én menekültem. Köveket dobáltak utánam és gyönyörködtek a vérem omlásában. Kihallgatták az éjszakai beszélgetéseimet, rágalmakat szőttek a homályban, hogy a napfénynél a fejemre olvassák. Elárultak, megtagadtak, gúnyt űztek belőlem. A barátaim jéghideg ajakkal vádoltak és még gonoszabbvolt, amikor védelmeztek. S én futottam. Ennek így kell lenni, gondoltam, az emberek gonoszak és ostobák és nincs nagyobb gyönyör, mikor egy nemes vadat leterítve látnak, a sötét bokrokból lőtt nyiak által. A hiba csak bennem volt, hogy én hittem és szerettem, holott nekem is gyanakvónak és óvatosnak kellett volna lennem, mint a többiek, hogy rám ne foghassák, hogy hitviárnyabb vagyok a többinél. Csak azt láttam, hogy rózsák között járok és nem vettem észre, hogy a tövisek véresre sebezték a lábamat. A forró véremet beitta a föld, hogy később az is bűnjellé változzon ellenem. Igen. Megrágalmaztak és kiáltottak egy láthatatlan aeropagosz előtt. És én futottam. Csak azt tudom, hogy magányos országfaton jártam és nem volt csak a világtalan ég és a fekete fák a tanúi lelkem bánatának. Csupán a nyárfák sóhajtoztak, zúgtak, vadul, ksvélyen, mintha megosztották volna velem a szégyent és a szomorúságot. Az istenek éjszakája ez, — éreztem, — de nem azoké, akik ma uralkodnak, — hanem a boldog és vidám isteneké, — akik évezredekkel ezelőtt jártak a földön és örömet és megnyugvást hoztak a teremtés szegény fiainak. — Az ókor istenei élnek Itt, — suttogtam önkívületben, mámorosan, — akikről olyan regék maradtak fönt, hogy érdeklődéssel viseltetnek a szegény halandók sorsa iánt. Magam sem voltam tisztában, miről beszélek, hogyan gondolkozom. Az érzékeim játszottak velem, kísértően, ellenállhatatlanul e helyen, ahol a néma kövek a régen letűnt időkre emlékeztettek. S én futottam. Csak azt vettem észre, hogy egy ókori város romjai között járok és az előbukkanó hold sugarai megvilágítják a dór oszlopok karcsú pilléreit, ahogy az ásatások a napfényre vetették azokat. A hold mégis a legjobb barátunk.Mert akkor is nevető arccal néz a szemünkbe mikor a legkedvebb ismerősünk is elfordítja a fejét tőlünk. De szelíden csillogott a lábam alatt a folyó, — mit tudom én, — talán a Duna vagy a Tevere! S a parton, tündén rendben sorakozva vártak rám az ókori istenek. Föl- ismertem őket. Ott ültek, halotti hangtalan-ságban, sorban, a néma és színtelen éjszakában, kővé fagyva és kénytelen ajakkal. Valami kísérteties erő ejtett hatalmába, hogy a lábaik elé boruljak és kisírjam előttük a bánatomat. Meghitt és ködbevonó éjjszaka volt ez, amelyben összeolvadt tér, idő és távolság. Éreztem, hogy meg fognak hallgatni. Szívemen leírhatatlan boldogság repesett keresztül. Beszélhettem! Horog-paragrafus Budapest, május 31.Az ellenzéki vezérek között létrejött megegyezést ma az egyes pártértekezleteken ratifikálták. Holnap, mint hírlik, e békefeltételek a képviselőházban teljes nyilvánosságra jutnak. Hogy az ellenzék megegyezett és blokká tömörült, az egyszerű és érthető is. A Tisza-féle erőszak a parlamentben és a parlamenten kívül, a jogokért küzdő nép erőteljes dörömbölése a kapukon, csak ide vezethetett. Be kellett vaskényszerűséggel következni az ellenzék tömörülésének és annak is, hogy e tömörülés alapja elsősorban a demokratikus választójogi reform. Az ellenzéki megállapodás azonban még nem jelent békét a magyar politikai világban. A béketárgyalások komolyabb része most kezdődik, amikor a tárgyalóasztal mellett szembe kerülnek egymással a megegyezett ellenzék és a kormány, amely féltő gonddal őrködik pártjának egységén s remegve lesi Tisza minden szempillantását. Már előre jönnek is a kiebbirek Tisza közéből. . Ha az ellenzék a véderő kérdésében lehetetlen követelésekkel áll elő, a kormány nem állhat vele szóba. Ha az ellenzék személyi követelésekkel jönne elő, a tárgyalások előre is eredménytelenek lesznek. Még meg sem kezdődtek az ellenzék és kormány között a tárgyalások, máris ilyen híresztelések előzik azt meg. Aki komolyan akarja a békét és a béke útján a demokratikus választójogi reformot, annak igen jó lesz e körülményre éber figyelemmel lenni. Az ellenzéki békepontok, mint hírlik, a demokratikus választójogra és a véderő ügyére vonatkoznak. A véderő terén a blokk a nemzet újoncmegajánlási jogát is akarta biztosítani, ezért kívánta a véderőjavaslat 43. szakaszának kihagyását. Előzetes puhatolózások arról győzték meg az ellenzéket, hogy ez a pont az uralkodónak még most is szerfelett kényes és ezen felborulhat a béke. Ezért az ellenzék elejtette a 43. §-t is és ezzel minden közjogi követelést kikapcsolva, egyszerűen a provizórium álláspontjára helyezkedett. Közjogi alapon álló pártoktól ez már maga is áldozat. De most kérdjük mi, kikre, a múlt példáin okulva, aligha lehetne ráfogni, hogy az uralkodó jogainak volnánk szószólói, szabadott volna-e a véderőreform 43. szakasza körül elfoglalt merev állásponttal a béke ügyét és ezzel a demokratikus választójogi reform sorsát a békétől és a demokráciától irtózó Tisza-Izak-kétezer év óta, — én vagyok az első, — gondoltam, — aki ismét bizalommal köszöntheti őket. Azt hiszem, szívesen látnak. Hatalmas szigony volt a kezében az első istennek, akit megszólítottam. Kagylózúgást és felizgatott hullámok táncát hallotta képzeletem. ő volt az, a tengeristen. — Te láttad, Poseidon, — kiáltottam föl, — miként sírtam, hogy futásomban először pillantottam meg a tengert, amely a szülőanyám volt nekem is és a dajkám is! Miért nem tudtál mégsem feledést adni a szármomra. A napsütötte vízben minek is kellett a saját arcomat viszontlátnom, ami félelemmel és borzadálylyal töltött el. Mért nem oltalmaztál meg te, tenger isten? A kőszobor nem felelt. Csak márványszemével bámult föl merően a komor éjszakába, ahol a szél most fehér felhőket űzött. S mintha a szél dalolt volna, amikhez a vitorlák szárnya verte az ütemet, vak, emésztő zugás csapott át a folyamparton, ami válasz volt, de nem értettem. Lehajtottam a fejemet s tovább mentem. Ködfehér női szobor állott, finoman, hogy művésze megálmodta, — olyan volt, mint az alkonyatba sóhajtott kívánság. — Diana — szóltam elborulva —, lánya a virágos erdőnek, aki őzeket kergettél a réten. — szűz lányok fehér álmának megoltalmazója, te! Miért tűröd, hogy magam is üldözött vad legyek, akit fölvert a hajtók lármája. Miért tűröd, hogy húgaim oltalom nélkül álljanak egy gonosz városban s ne emlékezzenek többé vissza testvérbátyjukra. Az őzek isteni lánya bánatosan nézett a szemembe, de nem válaszolt. A virágos hegyoldalakon járt az esze, bizonyára ahova ő is