Világ, 1925. szeptember (16. évfolyam, 195-219. szám)

1925-09-01 / 195. szám

4 1925 szeptember T. VILÁG régi tanerőket, százszámra választottak be ifjakat és hölgyeket (Nagy zaj.) Minden megtakarított állást kétszer fizettek meg A háromszáznyolcvankét szaktanító statisz­tikai adatai szerint az ezekből idő előtt elbocsá­tott kétszázhatvanhárom, még hátralévő szolgá­lati éveik száma 5152, a kifizetett nyugdíjnak és végkielégítésnek tőkéje aranykoronában 4,813.429, a kifizetett nyugdíjnak és végkielégítésnek négy­százalékos kamata a hiába fizetett évek tarta­mára aranykoronában 1,935.079, és a hiába fizetett munkaévek négyszázalékos kamata aranykoronában 6.748.505, tehát minden meg­­szanált, minden állítólag megtakarított állást kétszer fizettek meg, egyszer a B-listásokat nyugdíj alakjában, egyszer a helyükbe tett tan­erőket. Ha az elbocsátásokat a normális rend­szer, az 1919 óta felvettekből eszközlik, akkor ezek maximálisan egy évi végkielégítéssel el­­intéztettek, ami kétszázhatvanhárom embernél csupán kétszázhatvanhárom szolgálati évnek hiába fizetését jelenti, míg a tanács B-listája szerint 5152 ellonszogáltatás nélküli, hiába fizetett munkaévet jelent, ami négyszázalékos kamatok mellett 6.748.508 aranykoronát, azaz 100 milliárd papírkoronánál nagyobb összeget jelent. Ebből az összegből minimálisan hat bér­házat lehetett volna építeni, két-háromszobás ötven lakásos épületet. A statisztikai évkönyv tanúsága szerint 1919-ben 4516, 1923-ban 4894 és 1924-ben az él­csapatá­sok, fegyelmi, nyug­díjazások dacára 5266 tanerője van a főváros­nak. Mindezeket azért mondtam el, hogy el­következzék az erkölcs, a városházi szellem és a pénzügyi adminisztráció revíziója, a méltatla­nul kiüldözöttek és törvénytelenül elcsapottak erkölcsi és anyagi jóvátétele. Főként azoknak szólottam, akiknek lelkiismerete még nem halt meg, csak elájult azokban az irtózatos időkben. (Taps.) Kontra Aladár személyes kérdésben szólalt fel és kijelentette, hogy amit tett, azért vál­lalja a felelősséget. Kirchner Béláné a tandíj­­kedvezmények ügyéről beszélt, majd Purébl tanácsnok igyekezett rövid beszédben Lázár Miklóssal szemben a tanács álláspontját meg­védeni. Pakots József tiltatkozott az ellen, hogy ez a bizottság ne hozhasson határozatot, mire Purébl tanácsnok bejelentette, hogy a legközelebbi ülést szeptember nyolcadikára összehívja és ezen már minden kérdésben hoz­hatnak­ határozat. A legsürgősebb reformok Bánóczy László felszólalásában részletes programot, tanügyit és kultúrprogramot kért az ügyosztálytól. Indítványozta, hogy a bi­zottság hívja föl a közoktatásügyi ügyosz­tályt, hogy a legközelebbi ülésre terjessze elő az 1925—26. tanévre vonatkozó részle­tes iskolaügyi és kultúrprogramot, továbbá részletes kimutatást arról, hogy a főváros költségvetés­ébein mily összegek állanak is­kolaügyi és kultúrcélokra rendelkezésre, a vonatkozó összegek miként használtattak­­fel eddig és az egyes rovatokon mennyi áll még rendelkezésre. Második indítványában javasolta, mondja ki a közoktatásügyi ügy­­osztály, hogy az ingyenes népoktatás alap­ján áll, oly értelemben, hogy az nemcsak az elemi és ismétlő, valamint iparos- és kereskedőtanonc-iskolákra vonatkozik, ha­nem a polgári iskolákra is. Feltétlenül szükségesnek tartja a többi iskolákban a beiratási és tandíjak jelentékeny leszállítá­sát. Tekintettel azonban, hogy ezen állás­pont azonnali végrehajtása nehézségeket okoz felhívja az ügyosztály a tanácsot a 61.036/925. VII. számu­ szabályzat o­ly mó­dosítására, hogy a beiratási díj fizetése alól való mentességnek a tanulók 2 száza­léka szerint való kontingentálását meg kell szüntetni és a beiratási díj fizetése alól fel kell menteni minden olyan ipari munkás és magántisztviselő gyermekét, aki a mun­kásbiztosító pénztár kötelezett tagja és min­denkit, aki rászorultságát igazolja.­ A pol­gári iskoláknál az egész és fél tandíjmen­tes tanulók számának kontingentálását meg kell szüntetni és tandíjmentességet kell adni mindazoknak, akik az előző pont alapján erre igényt tarthatnak. A beiratási és tandíjaknál az arany­­koronaszámí­tásnál a 14.500-szoros szorzó­számot kell alkalmazni. Hatályon kívül he­lyezendő a szabályzatnak az a szakasza, hogy az a tanuló, aki a tandíjrészletet az esedékes időre megfizetni nem tudja, az iskolából eltávolítandó. Indítványozta végül Bánóczy László, hogy a bizottság hívja fel a közoktatási ügy­osztályt, adjon ki sürgős rendelkezést az igazgatóiknak, hogy a tanulók felmentet­­tek az én élők­ön­y­vek, szá­mtani könyvek, mértan- és ábrázolóm­értankönyvek és ál­talában mindazon könyveknek beszerzése alól, melyeket az illetékes tanárok föllös­leges­­nek mondanak. Az igazgatók értesítsék a tanulókat, hogy a tanszerek beszerzésénél mellőzni kell minden pazarlást, az iskola megelégszik a legegyszerűbb kivitellel és minden szülő maga választhatja a beszer­zési forrást. Az ügyosztály tegyen jelentést arról, hogy hány tanulót fog ellátni ingyen tankönyvvel és tanszerrel és ha a rendel­kezésre álló mennyiség nem elég, a hiányt milyen módon kívánja pótolni. Mire használják az iskolák helyiségeit? Budai Dezső a tankönyvek ügyét tette szóvá, és kifogásolta, hogy az iskolák fűtése nem felel meg a követelményeknek. Weiler Ernő dr. és Körmöczy Zoltán dr. beszéltek, majd Csillén­ András védelmezte a tanács eddigi eljárását, és az iskolák túlzsúfoltsága ellen kért intézkedést. Purébl Győző tanács­nok a felszólalásokra reflektálva, megígérte az intézkedések mielőbbi foganatosítását. Stern Szerén indítványozta, hogy az orosz­­lánuconi könyvkötőtanfolyamon kizárólag olyanok vegyenek részt, akik ezt az ipart már kitanulták. Szepessy Albert indítványozta, hogy az ügyosztály harminc nap alatt terjesszen be pontos kimutatást arról, hogy hány és me­lyik iskolában milyen intézmények nyernek elhelyezést­­és mi éréknek működési köre; m­i melyik­ 'htttóság engedéllje alapján foglalták el a kérdéses h­elyiséget és mióta, van-e bér­leti szerződés és meddig szól vagy mennyi időre szól a helyiség használati engedélye, hány szobát használnak és mennyi lakbért fizetnek? Hol és hány helyiségben, magán­házban van jelenleg fővárosi iskola, milyen iskolatípusok ezek és mennyi lakbért fizet a főváros? Révész Mihály az iparostanonc-oktatás ügyében terjesztett elő három indítványt. Részben az iparostanonciskolák tanítóinak adatait kérte, részben az ottani tanszemély­zet órabérének javítását, végül indítványozta, hogy az ügyosztály tartson szaktanácskozást és ennek alapján készítse el az iparostanonc­­iskolák új szabályzatát. Bibitt Horváth János felszólalása u­tán az ülés fél tíz órakor ért véget. A városi kölcsönt eddig tizennégy város veheti igénybe (.­ Világ tudósítójától.) Húsz évvel ezelőtt Zalaegerszegen határozták el, hogy a magyar­­országi városok időnként kongresszust tart­sanak, minden évben más és más városban, ahol sérelmeiket, ötleteiket és kívánságaikat megtárgyalják. A húsz év évfordulója alkal­mi­ból a Magyar Városok Országos Kongresz­­szusa vasárnap délelőtt Zalaegerszeregen né­pes időszaki értekezletet tartott, amelyen a belügyminisztérium is képviseltette magát. Az értekezlet során Hoor Tempis Mór mű­egyetemi tanár az energia­gazdálkodásról és a gyáripar decentralizálásáról tartott előadást Nem tartja helyesnek, hogy a gyáripart ille­tően minden a fővárosban, vagy nagyobb vi­déki városokban zsúfolódik össze. Állami in­tézkedéseket sürget, hogy a gyáripar a falut is foglalkoztassa és hogy bizonyos alkatrésze­ket falvakban a gazdák házilag állítsanak elő, mint például a külföldön, ahol a fegyvergyá­rak az alkatrészeket falusi műhelyekben ké­szíttetik. Propagálni kell továbbá a városok kényszertársulását bizonyos cikkek előállítására vonatkozóan és a kényszertársulásra törvény­nyel kell köteleznie a szomszédos városokat vagy községeket. Fontos továbbá, hogy az élelmiszereket egyenletesen osszák el, mert ezzel meg lehet akadályozni az élelmicikkek árának sokszor indokolatlan felemelését. Hűtő­­házakat kell felállítani és raktárakat, ahol bőség idején összehalmozzák azokat az élelmi­cikkeket, amelyeket túlprodukció esetén a ter­melők kénytelenek olcsó áron eladni és ame­lyekért később jelentékenyen magasabb árakat kérnek. A termés fölöslegét ezekben a hűtő­házakban és raktárakban tennék el, hogy arra alkalmas időben azután egyenletesen eloszta­nák a városok lakói között. Végül javasolta, hogy a városi szakbizottságokba szakemberek is bevonassanak, akik nem tagjai a képviselő­­testületeknek. Becsey Antal a vízellátásról és a vízjogi tör­vény kiegészítéséről beszélt. Hangsúlyozta, hogy az állam a városok részére védőterületek­ről gondoskodjék. Elítélte a folyók szennyezé­sét, a folyókat védeni kell, hogy ne inficiálják azokat hulladékokkal és egyéb rothadt anya­gokkal. Az egészségügyi intézményekhez szük­séges anyagok szállítására vonatkozóan szük­ségesnek tartja, hogy a MÁV a városokat ilyen esetekben kedvezményben részesítse. Ezután Várhidy Lajos, a Magyarországi Vá­rosok Kongresszusának az igazgatója, a váro­sok kölcsönének az állását ismertette. Elmon­dotta, hogy az ötmillió dollár kölcsönösszeg fele a városok rendelkezésére áll és az arra illetékesek a részükre kiutalt összeget a Nem­zeti Bank útján már igénybe vehetik. A pol­gármestereknek azonban, akik a kölcsönösszeg átvételénél jelentkeznek, két tanú jelenlétében telekkönyvileg kell igazolniok, hogy a váro­sok ingatlanai nincsenek megterhelve. A köl­csönösszegeket nyolc törvényhatósági város és hat rendezett tanácsú város megbízottja ve­heti fel eddig, míg a többi városok kölcsön­­ügye egyelőre elintézés alatt áll. Az ötmilliós dollárkölcsön másik fele október 16-án ese­dékes. Medgyaszaty István építőművész hangulatos beszédében arra buzdította a városok kikül­dötteit, hogy nemcsak a test, hanem a lélek egészségét is ápolni kell. Vázolta az emeletes házak hátrányait, amelyeknél sokkal kelleme­sebbek és üdítőbbek a fákkal ültetett kertes házak. Pécs város kiküldöttje indítványozta a kongresszusnak, hogy írjanak fel az államhoz az országos betegápolási díjakra vonatkozóan. Eddig ugyanis a betegápolási díjakat az állam fizette, most azonban a díjak fizetésére a vá­rosokat kötelezte. Az indítvány szerint arra kérik az államot, hogy a városok az országos betegápolási díjaknak csak a felét viseljék és azt is csak 1926 január elsejétől kezdve, mert a folyó évben már nincs erre kellő fedezet. Az egyes indítványokat az értekezlet elfo­gadta és ezzel a zalaegerszegi kongresszus vé­get ért. Az átszállójegy legyőzte a vonaljegyet (A Világ tudósítójától.) Premier volt ma Budapesten. A premier színhelye nem vala­melyik budapesti színház, árát nem tízezre­sekkel kellett megfizetni, ez a premier a fő­város utcáin zajlott le, a helyek mindössze háromezer koronába kerültek. A budapesti villamos vasúton ugyanis mától kezdve ol­csóbb lett a hetijegy és az átszállójegy. Az átszállójegyet 3500 koronás tarifáról leszál­lították 3000 koronára, első lépéséül annak az akciónak, amelyet a főváros közlekedésé­nek olcsóbbá tételére a demokratikus blokk megindított. A külsőségek semmit sem árultak el abból, hogy Budapest közönsége évek után végre először látott olyan napot, amikor a villamos közlekedés olcsóbb lesz. Korán reggel, amikor a villamosok a gyárakba és műhelyekbe siető munkásokkal telnek meg, akik rendszerint hétfőn reggel váltják meg hetijegyüket, kétségtelenül legnagyobb si­kere volt a tarifa-olcsóbbodásnak. A hetijegy ára 5000 koronával lett olcsóbb, ami mégis csak jelent valamit a szegény ember pénz­tárcájában. A munkások érthető örömmel fogadták az olcsóbbodást, a legtöbben tré­fás megjegyzés kíséretében váltották meg jegyüket és erősen biztatták a kalauzt, hogy a jövő héten még olcsóbban adja a jegyet. A nap folyamán néhány hasznos tanulsá­got vonhatott le az, aki a mai villamos­közlekedést megfigyelte. Kétségtelen, hogy egyes vonalakon már az első napon észre­vehető volt a forgalom gyarapodása. A bu­dai oldalon és a külső körutakon a kalauzok véleménye szerint az olcsóbb tarifa ellenére sem volt nagyobb forgalom ma, mint más­kor, a belső körúton azonban érezhető volt a jegyek árának leszállítása, mert azokban az órákban, amikor azelőtt a forgalom erő­sen megcsappant, ma sokan utaztak. A nap legfőbb tanulsága az, hogy az át­szállójegy legyőzte a vonaljegyet. Ez termé­szetes is. Az átszállójegy az új tarifa sze­rint éppen úgy 3000 koronába kerül, mint a vonaljegy és egy órán belül kétszer lehet Vele átszállni. A közönség egy része eleinte nem tudta, hogy az átszállójegy is ugy­as annyiba kerül, mint a vonaljegy, de ak­k­or a kalauz fölvilágosította a kérdezősködőket, mindenki átszállójegyet váltott. Nem egy kocsiban lehetett hallani azt az ötletet, hogy a vonatjegyet teljesen meg kellene szín­lelni, elég, ha kétféle jegy van, szakasz átszállójegy, amely egyúttal vonatjegyként is használható. Ez egyrészt időben jelent meg­­takarítást a villamosvasút személyzetének másrészt pedig a társaságnak papírt takarít meg. Az olcsóbbodás előnye mellett a szakasz­­határok új beosztása okozott bonyodalma­kat a közönségnek. Maguk a kalauzok is sokszor tévedtek, mert még nem ismerték az új rendet, illetőleg az új szakaszhatáro­kat, de sok kellemetlenségre adott okot az új beosztás a publikum körében is. A sza­kaszhatárok száma az új beosztással meg­kétszereződöt­t és bár kétségtelen, hogy van­nak olyanok, akiknek ebből előnyük szár­mazott, az utazók egy rétege mégis kényte­­len volt konstatálni, hogy az új szakaszbe­osztás itt-ott tévedésen alapszik és hátrá­nyos helyzetet teremt, így például a Déli vasútnál lévő szakaszhatár megszüntetése ellen emeltek sokan panaszt, mert míg eddig a Déli vasúttól az Apponyi térig lehetett utazni szakaszjeggyel, addig az új beosztás következtében ma már az utasoknak erre a szakaszra vonaljegyet kellett váltaniuk. Az ölelkező szakaszok idillikus és sok reményre jogosító címe alatt számos helyen hibás szakaszbeosztást csináltak. Éppen így több panasz hangzott föl a külső vonalakon, ahol a szakaszbeosztásnál szintén nem vették figyelembe azokat a jelentősebb állomásokat, amelyeknél nagyon sokan szokták megkez­deni az utazásokat. Ez az oka annak, hogy a tarifaleszállítás nem járt teljes sikerrel és azt az örömet, amelyet a jegyek árának le­szállítása okozott, kissé megrontotta a sza­kaszbeosztások sokhelyütt előfordult téve­dése. Ezen azonban könnyű segíteni, hiszen a szakaszbeosztásokat huszonnégy óra alatt meg lehet változtatni. Annyi bizonyos, hogy az első tarifaolcsób­­bítási kísérlet meghozta a maga gyümölcsét, nemcsak azt, hogy növelte a forgalmat, de azt is, hogy megmutatja, mikép lehet a köz­lekedés adminisztrációját minél egysze­rűbbé tenni. Bűvészet Tabánban (A Világ tudósítójától.) A napokban Ta­bánban jártam, ahová újabban ritká­n láto­gatok el, mert úgy takarékoskodom ezzel az örömmel, mint fösvény a fogyó kincseivel. Hegynek kanyargó kis uccaikon, melyeik során csonka falak között, duóvá benőtte sírban porladozna­k a csákány-halálra ítélt és kivégzett viskók, megint éreztem a gulli­­veri nagyság mesehangulatát a liliputi házak között és koppanó lépéseim ütemében megint kerestem a régi ritmusokat, melyek hajdan madrigálra hangolták szívemet, az időnkénti fölébredő, javíthatatlan Rip van Winklé-t valamely kegyetlen szépség iránt. Kis tabáni kocsma lugasában hallgattuk a csöndet, én meg Ákos barátom, aki az ősz­’­ nek bágyadt mosolyától megereszkedő ide­gekkel még a morzsákra leselkedő verebek­kel szemben is puhára érzékenyült és rész­véttel simogatta Ma­rada bácsi farkaskutyá­ját is, mely egész testében rángva bará­tko­­zott velünk. „Idegsokkja van szegény kutyá­nak" — mondta — „gyakori betegség ez ennél a kutyafajtánál". Néhány pohánka enyhe vinkótól régi em­lékek megfakult szálai szövődtek a hangula­tunkba és már-már belesüppedtünk azok­nak a szavaknak a narkózisába, melyekben a negyven esztendő határán, innen és túli oly jó újraélni a sebesszárnyú éveket. De egy­szerre csak kezdett benépesülni a vén eperfa lombernyője alatt késő délutáni álomba bó­biskoló udvar. Furcsa emberkék és asszony­ságok jöttek. Sifonékrokban naftallínos ál­mukból falriasztott rokolyákat, régimódi rékliket, hervadt színű salofont paskolt az eperfa ágai között bújkáló szél, meg öreg sakkokat és vén redingot-okat, melyek tük­rösre fényesed­tek egy emberöltő alatt. Csöndes „szabad ?“-dal mellénk telepedett három öreg úr: Kregár bácsi, a hadnagyuccai pékmester, egy öreg nyugdíjas tisztviselő, meg egy penzió küszöbén álló posta­főfelügyelő. Hármuk kora reprezentált vagy két évszázadot. A kerek koponyája, jó­­kedélyű Kregár mester kihalászott a vászon­­zubbonyából egy pakli zsíros francia kár­tyát és a spriccer még meg sem érkezett az asztalokra, mégis megkezdték a „tailom­­máriás“-t. Százkoronásokban ment a játék, de olyan ifjonti lendülettel, mint amin őre csak három ilyen fiatal tabáni öregúr képes. Röpködött a „huszas", „negyvenes", a „kontra", meg „rekordra", egy-egy hibásnak minősített hívásra, mint öreg darazsak csip­kedték egymást a partnerek és az öreg nyugdíjas pislogó szemeiben, melyeket piros szegéllyel jelöltek meg az elírandó évtize­dek, meg a szemek fényét koptató akták, szinte elfulladt a gőgös örömtől, amikor va­lami nagy „bemondás“-ra jogosítottál­ a szerencsés osztás révén kezében szorongatott kártyák. Mintha valami rozzant színházi süllyesz­tőből bukkant volna föl, bamdzsi, sovány öreg asszony állott egyszerre a kerek asztalok elé. — Elsőrangú mutatvány — mondotta — és m­egcsürgetett a kezeiben egy tucat régi Werndl-puskára való rozsdás szuronyt. Vékony, szikkadt ujjaival hirtelen egy­másra húzta a szoronyokat, azután az állára illesztette őket és balanszírozott. — Bűvészet —, szőlőit mellettünk egy öreg néni álmé­lkodva és gyerekes boldogsággal a hangjában, miközben a zsonglírozó hajdani komédiásné, az idők avarából exhumált artistanő, hervadt és fanyar mosolyt erőlte­tett a színtelen és vékony ajkára, mosolyt, mely valamikor a karbid-lámpások erős il­latától belengett arénában bizonyára meg­zavart néhány szebb lelkű ifjút. Azután késeket dobált, majd három sarló­val kísérletezett. Az egyik sarló a megismé­telt produkció során többször földb­e pottyant. Rosszul ekvilibrirozott a száraz öreg kéz, a merevedő öreg derék, a nehezen hajló vén láb. A művésznő megcsóválta a fejét, előbb az artistáknak mutatványuk súlyát fokozó öntelt bosszúságával, majd később őszinte és szinte szánalmat keltő két­ségbeeséssel. — Harminc éve próbálom ezt a mutat­ványt — csattant föl bocsánatkérőn a kesergése — és még mindig elhibázom. Nehéz mutatvány, nagyon nehéz — tette hozzá önmagát vigasztalón és hibáját, csetlő­ből jó zsonglőr-művészetét magyarázva. A műsorát ezután gyorsan ledarálta és tá­nyérozni kezdett. A hervadt mosoly újra ki­virult a fakó, süppedt arcán. Amikor hoz­zánk lépett, megpróbáltam néhány udvarias szóval kinyitni múltja rozsdás zárjait. Bó­lintott és mosolygott, újra bólintott és megint mosolygott. Süket volt szegényke, mint egy öreg szakállas ágyú, mely már régen kidörögte magát. Az interjú így elmaradt, ésőik a régi puskák szuronyaival egyensúlyozó és sarlókon megbotló művészetét adom át íme az egynapos örökkévalóságnak: Várkonyi Titusz. Kedd Fizessen elő a Világra és nemcsak a legfőbb magyar újságot olvassa, hanem lakását is biz­tosította százmillió koronára tűzkár ellen.

Next