Világ, 1925. szeptember (16. évfolyam, 195-219. szám)
1925-09-01 / 195. szám
4 1925 szeptember T. VILÁG régi tanerőket, százszámra választottak be ifjakat és hölgyeket (Nagy zaj.) Minden megtakarított állást kétszer fizettek meg A háromszáznyolcvankét szaktanító statisztikai adatai szerint az ezekből idő előtt elbocsátott kétszázhatvanhárom, még hátralévő szolgálati éveik száma 5152, a kifizetett nyugdíjnak és végkielégítésnek tőkéje aranykoronában 4,813.429, a kifizetett nyugdíjnak és végkielégítésnek négyszázalékos kamata a hiába fizetett évek tartamára aranykoronában 1,935.079, és a hiába fizetett munkaévek négyszázalékos kamata aranykoronában 6.748.505, tehát minden megszanált, minden állítólag megtakarított állást kétszer fizettek meg, egyszer a B-listásokat nyugdíj alakjában, egyszer a helyükbe tett tanerőket. Ha az elbocsátásokat a normális rendszer, az 1919 óta felvettekből eszközlik, akkor ezek maximálisan egy évi végkielégítéssel elintéztettek, ami kétszázhatvanhárom embernél csupán kétszázhatvanhárom szolgálati évnek hiába fizetését jelenti, míg a tanács B-listája szerint 5152 ellonszogáltatás nélküli, hiába fizetett munkaévet jelent, ami négyszázalékos kamatok mellett 6.748.508 aranykoronát, azaz 100 milliárd papírkoronánál nagyobb összeget jelent. Ebből az összegből minimálisan hat bérházat lehetett volna építeni, két-háromszobás ötven lakásos épületet. A statisztikai évkönyv tanúsága szerint 1919-ben 4516, 1923-ban 4894 és 1924-ben az élcsapatások, fegyelmi, nyugdíjazások dacára 5266 tanerője van a fővárosnak. Mindezeket azért mondtam el, hogy elkövetkezzék az erkölcs, a városházi szellem és a pénzügyi adminisztráció revíziója, a méltatlanul kiüldözöttek és törvénytelenül elcsapottak erkölcsi és anyagi jóvátétele. Főként azoknak szólottam, akiknek lelkiismerete még nem halt meg, csak elájult azokban az irtózatos időkben. (Taps.) Kontra Aladár személyes kérdésben szólalt fel és kijelentette, hogy amit tett, azért vállalja a felelősséget. Kirchner Béláné a tandíjkedvezmények ügyéről beszélt, majd Purébl tanácsnok igyekezett rövid beszédben Lázár Miklóssal szemben a tanács álláspontját megvédeni. Pakots József tiltatkozott az ellen, hogy ez a bizottság ne hozhasson határozatot, mire Purébl tanácsnok bejelentette, hogy a legközelebbi ülést szeptember nyolcadikára összehívja és ezen már minden kérdésben hozhatnak határozat. A legsürgősebb reformok Bánóczy László felszólalásában részletes programot, tanügyit és kultúrprogramot kért az ügyosztálytól. Indítványozta, hogy a bizottság hívja föl a közoktatásügyi ügyosztályt, hogy a legközelebbi ülésre terjessze elő az 1925—26. tanévre vonatkozó részletes iskolaügyi és kultúrprogramot, továbbá részletes kimutatást arról, hogy a főváros költségvetésébein mily összegek állanak iskolaügyi és kultúrcélokra rendelkezésre, a vonatkozó összegek miként használtattakfel eddig és az egyes rovatokon mennyi áll még rendelkezésre. Második indítványában javasolta, mondja ki a közoktatásügyi ügyosztály, hogy az ingyenes népoktatás alapján áll, oly értelemben, hogy az nemcsak az elemi és ismétlő, valamint iparos- és kereskedőtanonc-iskolákra vonatkozik, hanem a polgári iskolákra is. Feltétlenül szükségesnek tartja a többi iskolákban a beiratási és tandíjak jelentékeny leszállítását. Tekintettel azonban, hogy ezen álláspont azonnali végrehajtása nehézségeket okoz felhívja az ügyosztály a tanácsot a 61.036/925. VII. számu szabályzat oly módosítására, hogy a beiratási díj fizetése alól való mentességnek a tanulók 2 százaléka szerint való kontingentálását meg kell szüntetni és a beiratási díj fizetése alól fel kell menteni minden olyan ipari munkás és magántisztviselő gyermekét, aki a munkásbiztosító pénztár kötelezett tagja és mindenkit, aki rászorultságát igazolja. A polgári iskoláknál az egész és fél tandíjmentes tanulók számának kontingentálását meg kell szüntetni és tandíjmentességet kell adni mindazoknak, akik az előző pont alapján erre igényt tarthatnak. A beiratási és tandíjaknál az aranykoronaszámításnál a 14.500-szoros szorzószámot kell alkalmazni. Hatályon kívül helyezendő a szabályzatnak az a szakasza, hogy az a tanuló, aki a tandíjrészletet az esedékes időre megfizetni nem tudja, az iskolából eltávolítandó. Indítványozta végül Bánóczy László, hogy a bizottság hívja fel a közoktatási ügyosztályt, adjon ki sürgős rendelkezést az igazgatóiknak, hogy a tanulók felmentettek az én élőkönyvek, számtani könyvek, mértan- és ábrázolómértankönyvek és általában mindazon könyveknek beszerzése alól, melyeket az illetékes tanárok föllöslegesnek mondanak. Az igazgatók értesítsék a tanulókat, hogy a tanszerek beszerzésénél mellőzni kell minden pazarlást, az iskola megelégszik a legegyszerűbb kivitellel és minden szülő maga választhatja a beszerzési forrást. Az ügyosztály tegyen jelentést arról, hogy hány tanulót fog ellátni ingyen tankönyvvel és tanszerrel és ha a rendelkezésre álló mennyiség nem elég, a hiányt milyen módon kívánja pótolni. Mire használják az iskolák helyiségeit? Budai Dezső a tankönyvek ügyét tette szóvá, és kifogásolta, hogy az iskolák fűtése nem felel meg a követelményeknek. Weiler Ernő dr. és Körmöczy Zoltán dr. beszéltek, majd Csillén András védelmezte a tanács eddigi eljárását, és az iskolák túlzsúfoltsága ellen kért intézkedést. Purébl Győző tanácsnok a felszólalásokra reflektálva, megígérte az intézkedések mielőbbi foganatosítását. Stern Szerén indítványozta, hogy az oroszlánuconi könyvkötőtanfolyamon kizárólag olyanok vegyenek részt, akik ezt az ipart már kitanulták. Szepessy Albert indítványozta, hogy az ügyosztály harminc nap alatt terjesszen be pontos kimutatást arról, hogy hány és melyik iskolában milyen intézmények nyernek elhelyezéstés mi éréknek működési köre; mi melyik 'htttóság engedéllje alapján foglalták el a kérdéses helyiséget és mióta, van-e bérleti szerződés és meddig szól vagy mennyi időre szól a helyiség használati engedélye, hány szobát használnak és mennyi lakbért fizetnek? Hol és hány helyiségben, magánházban van jelenleg fővárosi iskola, milyen iskolatípusok ezek és mennyi lakbért fizet a főváros? Révész Mihály az iparostanonc-oktatás ügyében terjesztett elő három indítványt. Részben az iparostanonciskolák tanítóinak adatait kérte, részben az ottani tanszemélyzet órabérének javítását, végül indítványozta, hogy az ügyosztály tartson szaktanácskozást és ennek alapján készítse el az iparostanonciskolák új szabályzatát. Bibitt Horváth János felszólalása után az ülés fél tíz órakor ért véget. A városi kölcsönt eddig tizennégy város veheti igénybe (. Világ tudósítójától.) Húsz évvel ezelőtt Zalaegerszegen határozták el, hogy a magyarországi városok időnként kongresszust tartsanak, minden évben más és más városban, ahol sérelmeiket, ötleteiket és kívánságaikat megtárgyalják. A húsz év évfordulója alkalmiból a Magyar Városok Országos Kongreszszusa vasárnap délelőtt Zalaegerszeregen népes időszaki értekezletet tartott, amelyen a belügyminisztérium is képviseltette magát. Az értekezlet során Hoor Tempis Mór műegyetemi tanár az energiagazdálkodásról és a gyáripar decentralizálásáról tartott előadást Nem tartja helyesnek, hogy a gyáripart illetően minden a fővárosban, vagy nagyobb vidéki városokban zsúfolódik össze. Állami intézkedéseket sürget, hogy a gyáripar a falut is foglalkoztassa és hogy bizonyos alkatrészeket falvakban a gazdák házilag állítsanak elő, mint például a külföldön, ahol a fegyvergyárak az alkatrészeket falusi műhelyekben készíttetik. Propagálni kell továbbá a városok kényszertársulását bizonyos cikkek előállítására vonatkozóan és a kényszertársulásra törvénynyel kell köteleznie a szomszédos városokat vagy községeket. Fontos továbbá, hogy az élelmiszereket egyenletesen osszák el, mert ezzel meg lehet akadályozni az élelmicikkek árának sokszor indokolatlan felemelését. Hűtőházakat kell felállítani és raktárakat, ahol bőség idején összehalmozzák azokat az élelmicikkeket, amelyeket túlprodukció esetén a termelők kénytelenek olcsó áron eladni és amelyekért később jelentékenyen magasabb árakat kérnek. A termés fölöslegét ezekben a hűtőházakban és raktárakban tennék el, hogy arra alkalmas időben azután egyenletesen elosztanák a városok lakói között. Végül javasolta, hogy a városi szakbizottságokba szakemberek is bevonassanak, akik nem tagjai a képviselőtestületeknek. Becsey Antal a vízellátásról és a vízjogi törvény kiegészítéséről beszélt. Hangsúlyozta, hogy az állam a városok részére védőterületekről gondoskodjék. Elítélte a folyók szennyezését, a folyókat védeni kell, hogy ne inficiálják azokat hulladékokkal és egyéb rothadt anyagokkal. Az egészségügyi intézményekhez szükséges anyagok szállítására vonatkozóan szükségesnek tartja, hogy a MÁV a városokat ilyen esetekben kedvezményben részesítse. Ezután Várhidy Lajos, a Magyarországi Városok Kongresszusának az igazgatója, a városok kölcsönének az állását ismertette. Elmondotta, hogy az ötmillió dollár kölcsönösszeg fele a városok rendelkezésére áll és az arra illetékesek a részükre kiutalt összeget a Nemzeti Bank útján már igénybe vehetik. A polgármestereknek azonban, akik a kölcsönösszeg átvételénél jelentkeznek, két tanú jelenlétében telekkönyvileg kell igazolniok, hogy a városok ingatlanai nincsenek megterhelve. A kölcsönösszegeket nyolc törvényhatósági város és hat rendezett tanácsú város megbízottja veheti fel eddig, míg a többi városok kölcsönügye egyelőre elintézés alatt áll. Az ötmilliós dollárkölcsön másik fele október 16-án esedékes. Medgyaszaty István építőművész hangulatos beszédében arra buzdította a városok kiküldötteit, hogy nemcsak a test, hanem a lélek egészségét is ápolni kell. Vázolta az emeletes házak hátrányait, amelyeknél sokkal kellemesebbek és üdítőbbek a fákkal ültetett kertes házak. Pécs város kiküldöttje indítványozta a kongresszusnak, hogy írjanak fel az államhoz az országos betegápolási díjakra vonatkozóan. Eddig ugyanis a betegápolási díjakat az állam fizette, most azonban a díjak fizetésére a városokat kötelezte. Az indítvány szerint arra kérik az államot, hogy a városok az országos betegápolási díjaknak csak a felét viseljék és azt is csak 1926 január elsejétől kezdve, mert a folyó évben már nincs erre kellő fedezet. Az egyes indítványokat az értekezlet elfogadta és ezzel a zalaegerszegi kongresszus véget ért. Az átszállójegy legyőzte a vonaljegyet (A Világ tudósítójától.) Premier volt ma Budapesten. A premier színhelye nem valamelyik budapesti színház, árát nem tízezresekkel kellett megfizetni, ez a premier a főváros utcáin zajlott le, a helyek mindössze háromezer koronába kerültek. A budapesti villamos vasúton ugyanis mától kezdve olcsóbb lett a hetijegy és az átszállójegy. Az átszállójegyet 3500 koronás tarifáról leszállították 3000 koronára, első lépéséül annak az akciónak, amelyet a főváros közlekedésének olcsóbbá tételére a demokratikus blokk megindított. A külsőségek semmit sem árultak el abból, hogy Budapest közönsége évek után végre először látott olyan napot, amikor a villamos közlekedés olcsóbb lesz. Korán reggel, amikor a villamosok a gyárakba és műhelyekbe siető munkásokkal telnek meg, akik rendszerint hétfőn reggel váltják meg hetijegyüket, kétségtelenül legnagyobb sikere volt a tarifa-olcsóbbodásnak. A hetijegy ára 5000 koronával lett olcsóbb, ami mégis csak jelent valamit a szegény ember pénztárcájában. A munkások érthető örömmel fogadták az olcsóbbodást, a legtöbben tréfás megjegyzés kíséretében váltották meg jegyüket és erősen biztatták a kalauzt, hogy a jövő héten még olcsóbban adja a jegyet. A nap folyamán néhány hasznos tanulságot vonhatott le az, aki a mai villamosközlekedést megfigyelte. Kétségtelen, hogy egyes vonalakon már az első napon észrevehető volt a forgalom gyarapodása. A budai oldalon és a külső körutakon a kalauzok véleménye szerint az olcsóbb tarifa ellenére sem volt nagyobb forgalom ma, mint máskor, a belső körúton azonban érezhető volt a jegyek árának leszállítása, mert azokban az órákban, amikor azelőtt a forgalom erősen megcsappant, ma sokan utaztak. A nap legfőbb tanulsága az, hogy az átszállójegy legyőzte a vonaljegyet. Ez természetes is. Az átszállójegy az új tarifa szerint éppen úgy 3000 koronába kerül, mint a vonaljegy és egy órán belül kétszer lehet Vele átszállni. A közönség egy része eleinte nem tudta, hogy az átszállójegy is ugyas annyiba kerül, mint a vonaljegy, de akkor a kalauz fölvilágosította a kérdezősködőket, mindenki átszállójegyet váltott. Nem egy kocsiban lehetett hallani azt az ötletet, hogy a vonatjegyet teljesen meg kellene színlelni, elég, ha kétféle jegy van, szakasz átszállójegy, amely egyúttal vonatjegyként is használható. Ez egyrészt időben jelent megtakarítást a villamosvasút személyzetének másrészt pedig a társaságnak papírt takarít meg. Az olcsóbbodás előnye mellett a szakaszhatárok új beosztása okozott bonyodalmakat a közönségnek. Maguk a kalauzok is sokszor tévedtek, mert még nem ismerték az új rendet, illetőleg az új szakaszhatárokat, de sok kellemetlenségre adott okot az új beosztás a publikum körében is. A szakaszhatárok száma az új beosztással megkétszereződött és bár kétségtelen, hogy vannak olyanok, akiknek ebből előnyük származott, az utazók egy rétege mégis kénytelen volt konstatálni, hogy az új szakaszbeosztás itt-ott tévedésen alapszik és hátrányos helyzetet teremt, így például a Déli vasútnál lévő szakaszhatár megszüntetése ellen emeltek sokan panaszt, mert míg eddig a Déli vasúttól az Apponyi térig lehetett utazni szakaszjeggyel, addig az új beosztás következtében ma már az utasoknak erre a szakaszra vonaljegyet kellett váltaniuk. Az ölelkező szakaszok idillikus és sok reményre jogosító címe alatt számos helyen hibás szakaszbeosztást csináltak. Éppen így több panasz hangzott föl a külső vonalakon, ahol a szakaszbeosztásnál szintén nem vették figyelembe azokat a jelentősebb állomásokat, amelyeknél nagyon sokan szokták megkezdeni az utazásokat. Ez az oka annak, hogy a tarifaleszállítás nem járt teljes sikerrel és azt az örömet, amelyet a jegyek árának leszállítása okozott, kissé megrontotta a szakaszbeosztások sokhelyütt előfordult tévedése. Ezen azonban könnyű segíteni, hiszen a szakaszbeosztásokat huszonnégy óra alatt meg lehet változtatni. Annyi bizonyos, hogy az első tarifaolcsóbbítási kísérlet meghozta a maga gyümölcsét, nemcsak azt, hogy növelte a forgalmat, de azt is, hogy megmutatja, mikép lehet a közlekedés adminisztrációját minél egyszerűbbé tenni. Bűvészet Tabánban (A Világ tudósítójától.) A napokban Tabánban jártam, ahová újabban ritkán látogatok el, mert úgy takarékoskodom ezzel az örömmel, mint fösvény a fogyó kincseivel. Hegynek kanyargó kis uccaikon, melyeik során csonka falak között, duóvá benőtte sírban porladoznak a csákány-halálra ítélt és kivégzett viskók, megint éreztem a gulliveri nagyság mesehangulatát a liliputi házak között és koppanó lépéseim ütemében megint kerestem a régi ritmusokat, melyek hajdan madrigálra hangolták szívemet, az időnkénti fölébredő, javíthatatlan Rip van Winklé-t valamely kegyetlen szépség iránt. Kis tabáni kocsma lugasában hallgattuk a csöndet, én meg Ákos barátom, aki az ősz’ nek bágyadt mosolyától megereszkedő idegekkel még a morzsákra leselkedő verebekkel szemben is puhára érzékenyült és részvéttel simogatta Marada bácsi farkaskutyáját is, mely egész testében rángva barátkozott velünk. „Idegsokkja van szegény kutyának" — mondta — „gyakori betegség ez ennél a kutyafajtánál". Néhány pohánka enyhe vinkótól régi emlékek megfakult szálai szövődtek a hangulatunkba és már-már belesüppedtünk azoknak a szavaknak a narkózisába, melyekben a negyven esztendő határán, innen és túli oly jó újraélni a sebesszárnyú éveket. De egyszerre csak kezdett benépesülni a vén eperfa lombernyője alatt késő délutáni álomba bóbiskoló udvar. Furcsa emberkék és asszonyságok jöttek. Sifonékrokban naftallínos álmukból falriasztott rokolyákat, régimódi rékliket, hervadt színű salofont paskolt az eperfa ágai között bújkáló szél, meg öreg sakkokat és vén redingot-okat, melyek tükrösre fényesedtek egy emberöltő alatt. Csöndes „szabad ?“-dal mellénk telepedett három öreg úr: Kregár bácsi, a hadnagyuccai pékmester, egy öreg nyugdíjas tisztviselő, meg egy penzió küszöbén álló postafőfelügyelő. Hármuk kora reprezentált vagy két évszázadot. A kerek koponyája, jókedélyű Kregár mester kihalászott a vászonzubbonyából egy pakli zsíros francia kártyát és a spriccer még meg sem érkezett az asztalokra, mégis megkezdték a „tailommáriás“-t. Százkoronásokban ment a játék, de olyan ifjonti lendülettel, mint amin őre csak három ilyen fiatal tabáni öregúr képes. Röpködött a „huszas", „negyvenes", a „kontra", meg „rekordra", egy-egy hibásnak minősített hívásra, mint öreg darazsak csipkedték egymást a partnerek és az öreg nyugdíjas pislogó szemeiben, melyeket piros szegéllyel jelöltek meg az elírandó évtizedek, meg a szemek fényét koptató akták, szinte elfulladt a gőgös örömtől, amikor valami nagy „bemondás“-ra jogosítottál a szerencsés osztás révén kezében szorongatott kártyák. Mintha valami rozzant színházi süllyesztőből bukkant volna föl, bamdzsi, sovány öreg asszony állott egyszerre a kerek asztalok elé. — Elsőrangú mutatvány — mondotta — és megcsürgetett a kezeiben egy tucat régi Werndl-puskára való rozsdás szuronyt. Vékony, szikkadt ujjaival hirtelen egymásra húzta a szoronyokat, azután az állára illesztette őket és balanszírozott. — Bűvészet —, szőlőit mellettünk egy öreg néni álmélkodva és gyerekes boldogsággal a hangjában, miközben a zsonglírozó hajdani komédiásné, az idők avarából exhumált artistanő, hervadt és fanyar mosolyt erőltetett a színtelen és vékony ajkára, mosolyt, mely valamikor a karbid-lámpások erős illatától belengett arénában bizonyára megzavart néhány szebb lelkű ifjút. Azután késeket dobált, majd három sarlóval kísérletezett. Az egyik sarló a megismételt produkció során többször földbe pottyant. Rosszul ekvilibrirozott a száraz öreg kéz, a merevedő öreg derék, a nehezen hajló vén láb. A művésznő megcsóválta a fejét, előbb az artistáknak mutatványuk súlyát fokozó öntelt bosszúságával, majd később őszinte és szinte szánalmat keltő kétségbeeséssel. — Harminc éve próbálom ezt a mutatványt — csattant föl bocsánatkérőn a kesergése — és még mindig elhibázom. Nehéz mutatvány, nagyon nehéz — tette hozzá önmagát vigasztalón és hibáját, csetlőből jó zsonglőr-művészetét magyarázva. A műsorát ezután gyorsan ledarálta és tányérozni kezdett. A hervadt mosoly újra kivirult a fakó, süppedt arcán. Amikor hozzánk lépett, megpróbáltam néhány udvarias szóval kinyitni múltja rozsdás zárjait. Bólintott és mosolygott, újra bólintott és megint mosolygott. Süket volt szegényke, mint egy öreg szakállas ágyú, mely már régen kidörögte magát. Az interjú így elmaradt, ésőik a régi puskák szuronyaival egyensúlyozó és sarlókon megbotló művészetét adom át íme az egynapos örökkévalóságnak: Várkonyi Titusz. Kedd Fizessen elő a Világra és nemcsak a legfőbb magyar újságot olvassa, hanem lakását is biztosította százmillió koronára tűzkár ellen.