Világesemények Dióhéjban, 1978 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
vele együtt emelkedik a japán termékek ára is, nehezebb eladni őket, így közvetve az Egyesült Államok talán megszabadulhat az értékesítési nehézségeitől. Csak hát mi történik? A dollár, amelynek körülbelül negyedszázadon át szilárd értéke volt, most szeszélyesebb a legkövetkezetlenebb hölgynél. Egyszer drágán adja magát, másszor olcsón fölkínálja. Ami önmagában nem lenne baj, ha Amerika csupán a maga szeszélyeit követné, de magával ránt mindenkit ingadozó erkölcseivel. Ha romlik a dollár, romlik a francia frank, az angol font, az olasz líra, a belga frank, a spanyol peseta stb. Vele együtt romlik ezeknek az országoknak a gazdasága. Ha romlik a dollár, javul a nyugatnémet márka, a svájci frank, a japán jen. Vele együtt romlanak Bonn, Zürich és Tokió eladási lehetőségei. A dollár sorsa tehát korántsem közömbös, sőt, elsőrendű ügy. Miután a dollár az utóbbi hónapokban és hetekben minden eddiginél szeszélyesebben viselkedik, a nyugati világ vezetői fölteszik a kérdést: vajon ez az árfolyam-ingadozás nem sokkal több-e az eddigi változásoknál? Nem annak a jele-e, hogy az egész nyugati pénzügyi és fizetési rendszer súlyos válságba került, olyanba, amilyet még soha a háború óta nem ismert? És nem lesz-e ennek még súlyosabb katasztrófa a vége? A nyugati közgazdasági szakértők, akik így kérdeznek, tudják maguk is, hogy a felszínen maradnak. Az alapvető baj nem a dollár értékingadozása, nem a pénzügyi válság — noha önmagában az sem jelentéktelen —, hanem a válságjelenségek együttese. A legdöntőbb közülük a munkanélküliség. Az Egyesült Államok kitűzött magának egy viszonylag elviselhető felső határt, a munkaképes lakosság öt százalékát, ami hozzávetőlegesen 6-7 millió amerikait jelentene. Megdöbbentő szám, de nem tudják sehogyan sem lefaragni. Inkább emelkedik. Nyugat-Németországban még a többiekhez viszonyított jobb gazdasági helyzet ellenére is egymillión felül van a munkanélküliek száma, Franciaországban, Olaszországban és Angliában úgyszintén. A Közös Piac tagállamaiban a munkanélküliek összlétszámát hatmillióra becsülik. Külön probléma a nagy bajon belül, hogy az állástalanság elsősorban mindenütt az iskolából kikerült fiatalokat sújtja. Nyugat-Európa hatmillió munkanélkülijének a fele belőlük áll. Foglalkoztatottságuk, kenyérkeresetük biztosítása nem egyszerűen alkalmaztatási kérdés. Morális probléma. A folyamatok itt is összetettek. Nem egyszerűen a munkanélküliséget, annak erkölcsi züllesztő hatását kifogásolják, hanem az egész társadalom jellegét bírálják. Azt, hogy egyáltalán nem tudnak kiutat mutatni. A közelgő 1978-ra csaknem valamennyi tőkésország kormánya előrejelzést készített. A célok már eleve szerények voltak. Ha minden sikerül 1978-ban, 3,8, 3,2, 3,6 százalékkal lesz több a termék 1977-hez képest. Ám a kormányok vagy elszámították magukat, vagy eleve csupán propagandának szánták az adataikat. A nyugati világ gazdasági együttműködési szervezete, az OECD mindenütt általában fél százalékkal csökkentette a számokat, mondván, hogy az előrejelzések túlzottak voltak. Divat volt az elmúlt évtizedekben a nyugati fővárosokban Marxot tagadni. Főként a válságelméletét. Most visszakoznak. A tőkés fejlődés Marxot igazolja: a válságok mind gyakoribbak lesznek, mind rövidebb a szünet két szakasz között. így fut be a tőkés válság vonata 1978 elején az újabb alagútba, amelynek a végén egyelőre nem is sejlik a fény. 4