Világosság, 1974. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)
1974 / 7. szám - Ágh Attila: A jövő mint történelem
1974. JÚLIUS • XV. ÉVFOLYAM 7. SZÁM A jövő mint történelem A hagyományos megközelítés szerint a történelem a megtörtént, elmúlt események folyamata, azaz az emberi világ mozgása, mindig múlt időben. A történettudomány a kortörténetírás formájában bemerészkedik ugyan a jelenbe is, de a jövő és a történelem már egymást végletesen kizáró ellentéteknek mutatkoznak. A századunk második felében kibontakozó jövőkutatás többnyire szívesen vállalja ezt a történelmenkívüliséget. A futurológia és prognosztika termékei ezért gyakran valójában nem egyebek, mint a jelen jövő színlelései. A múlt—jelen—jövő mint elszigetelt folyamatok, egymástól független entitások szerepelnek, és a „határátlépés” közöttük egyúttal más tudomány szuverenitása alá kerülést is jelent. A múlt mint megvalósult folyamat egytényezős, szükségszerű világgá torzul, szemben a konkrét véletlenek jelenbeli tarkaságával és az elvont lehetőségek jövőbeli többtényezős világával, tehát elszakítottságuk egyben kölcsönös eltorzítottságuk is. Joggal hivatkozik tehát a futurológia megalapítójának tekintett Flechtheim a jövő történelmének, mint a múlt—jelen—jövő szakadékot áthidaló diszciplínának szükségességére. (O. K. Flechtheim: Futurologie, Köln S. 36.) Marxizmus és jövőkutatás A „jövő mint történelem” heves vita tárgya a marxisták közt is. Maga Lukács György nyilatkozott ismételten úgy, hogy „Marx csak a post festum megismerést fogadta el tudománynak”. (A futurológiáról, Valóság 1971/11. 15.) Kérdéses azonban, hogy éppen a Lukács György által olyan markánsan képviselt marxi totalitás-elmélet szellemében nem módosítandó-e ez az állítás? Egyáltalában, az a paradox helyzet mutatkozik, hogy egyfelől Marx mindig a meglévőről, a már kialakultról írt — köteteket a kapitalizmusról, néhány sort a szocializmusról —, másfelől mindig hangsúlyozzuk, hogy a marxizmus éppen azzal válik az osztályharc eszközévé, hogy kijelöli a legfontosabb jövőbe mutató tendenciákat. Talán Rosa Luxemburg fogalmazza meg ezt a vonatkozást a legszemléletesebben,éspedig a II. Internacionálé válságának nehéz időszakában, amikor a jelen, a fennálló abszolutizálása volt a marxizmus eltorzulásának egyik jellegzetes mozzanata: „A marxista megismerés iránytűt adott a világ munkásosztályának kezébe, hogy téjékozódni tudjon a napi események forgatagában, hogy a harci taktikát minden órában a változtathatatlan végső célhoz alkalmazhassa.” (A szociáldemokrácia válsága, Válogatott beszédek és írások I. Bp. 1958. 95.) Ha pedig a marxizmus a társadalmi fejlődés objektív törvényeit tárja fel — amint Luxemburg ugyanitt hangsúlyozza (i. m. 101.) —, akkor nyilvánvaló, hogy a marxista történelemkép az egységes emberi történelem felfogásán alapul, nemcsak a térben, hanem időben is, mint a fejlődésnek a múltból a jelenen át a jövőbe vezető folyamata. Marx a történelmi időt valóban olyan folytonosságnak fogta fel, amelyben akkumulálódik az emberi világ, amelyben a mindenkori jelenből tendenciák, vagyis jövőbe vezető utak fakadnak, s mivel a jelen megismerése nem teljes nélkülük, jövőkép nélkül nincs jelenkép sem. Lenin megjegyzése szerint Marx nagysága éppen abban van, hogy a jelenből a jövő lényegére következtet. (LOM 33,51,57.) Marx és Engels maguk is többször hangsúlyozták, hogy a jövőbe vezető tendenciákat kutatják. (MÉM 17. 5, 18, 54—56. stb.) Engels A munkásosztály helyzete Angliában c. művében írja, hogy könyve a német munkásosztálynak saját jövőjét mutatja meg, s öt évtized múltán újabb Előszavában jólesően állapítja meg, hogy előrelátása lényegileg beigazolódott. (MÉM 2. 595.) Lenin Látnoki szavak c. cikkében Engelsnek az első világháborúval kapcsolatos előrejelzéséről kapjuk azt a tömör értékelést, hogy „Micsoda zseniális prófécia!” (LCM 36. 449.) Folytathatnánk még a sort a marxizmus klasszikusainál, de megemlíthetjük Aszmuszt is, a marxista történetfilozófia kiemelkedő kutatóját, aki szerint az első tudományos történetelmélet létrejötte a marxizmusban egyben a tudományos előrelátás megszületését is jelentette, s csak így lehetett a cselekvés vezérfonalává. (Marx és a polgári historizmus, Bp. 1973. 255 kk.) Látszólag ellentétes megállapításokat is felsorakoztat- 393 26