Világosság, 1998. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 5-6. szám - HOMMAGE À ISAIAH BERLIN - Tamás Gáspár Miklós: Eötvös: a nyugat-keleti liberális
Hommage à Isaiah Berlin lós erdélyi, tehát Romániába rekedt birtokai késztették. A m. kir. külügyminiszter fölvette a román állampolgárságot, hogy a bonchidai kastélyt megtarthassa.) Nem akarta egyetlen magyar párt sem: mindegyik mindig „szögre akasztotta a bihari pontokat”, és nem akarta a „Fiatal Magyarország” sem, amely a Fejérváry-Kristóffy-féle „darabont”-kalandban a Ferenc Ferdinánd főhercegtől képviselt grossösterreichisch, gesamtmonarchisch abszolutista, fölvilágosító katonademokrácia mellé állt az általános szavazati jogért cserébe, ahogy eleik a jobbágyfölszabadításért, az alkotmány (parlamentnek felelős) kormányzatért, a közteherviselésért cserébe. Eötvös nem Haynau elől, hanem Kossuth elől, Jászi nem Héjjas-Prónay elől, hanem Kun Béla elől emigrált. Forradalmaink kései fázisának radikalizmusa és magánya előrevetítette mindkét esetben a keserű véget: Világost, Trianont. A magyar függetlenséget -igazából az Anjouk óta először - a trianoni békeszerződés teremtette meg. S hogy a magyar függetlenség nekünk gyásznap, akár 1849. október 6-a, 1944. március 19-e, 1956. november 4-e: ez egyedülálló. (Vö. „Búcsú a jobboldaltól?” c. írásommal, 1994, id. kiad.) A függetlenségi gyásznap - ez a veszteség irtóztató arányai mellett is csak akkor lehetséges, ha fölismerjük: magyar nacionalizmus tulajdonképpen nem is volt (a régi Magyarország nemzetiségeivel szembeni ingerült kicsinyesség, a kardbojtvita és a zsidó „kérdés” még nem az) az első modern magyar nacionalizmus a „határrevízió”, az irredenta volt, amelyet egykori nemzetiségeinkről, főleg a románokról másoltunk le: ekkor fogalmazódik meg a legalapvetőbb, legbanálisabb nacionalista gondolat, a magyar etnikai dominanciájú, kiterjedtebb, méltányos „etnográfiai” határok közötti erős nemzetállam gondolata, amelyben Ausztria árnyéka már nem szerepelt. Németh László bizonyos fokig indokoltan vélte magát és eszményképeit „mélymagyar”-nak: ő volt az első igazi csonkamagyar, mindenfajta osztrák aspektus nélkül, akinek többet jelentett Maurras, Proust, Ortega, mint Grillparzer vagy Nestroy vagy Adalbert Stifter (hogy Rednichről vagy br. Andrian Werburgról ne is beszéljünk), ő már nem is volt irredenta. Az 1930-as évek elfelejtették Ausztriát. Az 1990-es évek elfelejtették Erdélyt. A magyar nacionalizmusnak nincs múltja, ezért vergődik önértelmezéseiben oly erősen a huszadik században. Az irredenta végérvényes elvetése a legutóbbi években talán az európai nacionalizmusok legrövidebbikének a végórája volt. A mai etnicizmus (amelyről másutt írok) nem nacionalizmus, szintén nem az. Ez nem föltétlenül örvendetes fejlemény (az irredenta nemesebb gondolat - és bátrabb! - a cigányüldözésnél és a menekültek kiutálásánál). A nacionalizmust Kölcsey éppúgy nem képviselte, mint Berzeviczy, Petőfi (világszabadság) éppoly kevéssé, mint Dessewffy. A baloldali pántragizmus dilemmája - „nemzet vagy haladás?” - álprobléma. A reformkor, ’48, a kiegyezés nemzedéke mind azt gondolta: nemzet és haladás, haza és szabadság. A valódi dilemma így hangzott: „szabadság vagy függetlenség?” - avagy: „Kelet vagy Nyugat?” Ez a kérdés ma is él. Néhány inspiráló mű az itt pertraktált személyekről és problémákról: Halász Gábor: „Magyar viktoriánusok” (1942), „Magyar századvég” (1937), „A fiatal Széchenyi” (1934), „A naplóíró Széchenyi” (1941), „Szalay László” (1939), „Csengery Antal” (1939), „Trefort Világosság 1998/5-6 Tamás Gáspár Miklós: Eötvös, a nyugat-keleti liberális 73