Világosság, 2006. június-december (47. évfolyam, 6-12. szám)
2006 / 8-10. szám - Kelemen János: Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához
Kelemen János Ш Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához fordított értelemben. S persze mondhatjuk, Jakobsonhoz (illetve Lévi-Strauss-hoz és Lacanhoz) csatlakozva, és némileg megkérdőjelezve a metafora kitüntetett voltát, hogy a trópusoknak csupán két osztálya van: egyrészt a metafora, másrészt a metonímia, mely utóbbi magában foglalja az iróniát, s hogy ez a két trópus a szelekció és a kombináció két alapvető nyelvi műveletének, a beszédtevékenység két tengelyének felel meg. Jakobson elmélete ma sem veszítette el jelentőségét, hiszen nyelvészetileg szabatos formába öntötte azt az elképzelést, hogy a trópusok hozzátartoznak magához a nyelv természetéhez. Koncepciójának teherbíró képességét mutatja, hogy az etnológiától az afáziakutatáson, a mitológiaelméleteken és a pszichoanalízisen át a posztmodern történelemfilozófiáig alkalmazhatónak bonyolult (lásd Hayden White Metahistory-jának vonatkozó passzusait). Mindez nem változtat azon, hogy a Jakobson-féle konstrukció nem lépett túl a széles értelemben vett retorikai hagyományon, s annak problémáit is továbbvitte. A metafora retorikai magyarázata ősidők óta a helyettesítés, a hasonlóság és az eltérés (vagyis a szó szerinti jelentéstől mint normától való eltávolodás) terminusaiban fogalmazódott meg, márpedig Jakobson is pontosan a helyettesítés és a hasonlóság fogalmaival operált, csak éppen kitágítva alkalmazta őket. A helyettesítési elméletet a hatvanas évektől kezdve hatásosan bírálták Max Black, John Searle, Arthur Dante és mások. E bírálatok hatására, melyek felszínre hozták az így vagy úgy korábban is érzékelt nehézségeket, néhány ponton új konszenzus alakult ki, s egy sor kérdés vált pontosabban megfogalmazhatóvá. Például konszenzus alakult ki abban, hogy a trópusok nem stilisztikai vagy költői díszítőelemek, vagyis nem annak az eszközei, hogy „szépen” mondjuk azt, amit máshogyan is ki lehet fejezni. Ilyen értelemben elfogadottá vált, hogy a trópusok áthatják a nyelv egészét, következésképpen a nyelvészet, a szemantika és a pragmatika keretében is vizsgálandók. De ha áthatják a nyelv egészét, vagyis ha minden kifejezésünk bír vagy bírhat valamilyen „átvitt” értelemmel, akkor vannak-e kielégítő, egyetemesen alkalmazható kritériumai annak, hogy megkülönböztessük egy kifejezés szó szerinti és metaforikus jelentését? Egyáltalán mihez képest trópusok a trópusok? S attól függetlenül, hogy áthatják-e a nyelv egészét, vagy pedig csak bizonyos beszédmódokra korlátozódnak, egyáltalán nyelvi jelenségek-e? Az egyik közkeletű válasz szerint nemcsak azok, hiszen joggal - és nemcsak „átvitt értelemben” - képi metaforákról is szokás beszélni. Dante ezen az alapon vitatja, hogy a metaforát a nyelvi reprezentáció speciális jellemzői tennék lehetővé, s olyan elméletet követel, mely a vizuális és a nyelvi rendszer közös jellemzőin alapszik. Egy másik közkeletű válasz szerint, mely a kognitivizmus talaján fogalmazódik meg, a trópusok egyáltalán nem nyelvi jelenségek, mert elsősorban a fogalmak tulajdonságai, nem pedig a szavakéi. A retorikai hagyomány meghaladásaként született különféle új megközelítési módok összeegyeztetése nehéz feladat. Vajon nem lehet-e mégis valamiféle dialektikus sorba rendezni őket? Olyan dialektikus sorba, amelyen belül egyszerre mutatkozik meg minden egyes megközelítés korlátozottsága és részleges igazsága? Egy ilyen lehetőséget kínál Paul Ricoeur nagyszabású metafora könyve. Azt hiszem, a könyv címét Az élő metafora polémikusán kell értenünk, vagyis úgy, hogy felszólít az „élő” és a „holt” metafora közti hagyományos distinkció elvetésére, azt sugallva, hogy nincsenek holt metaforák. S egy alapvető értelemben, pontosabb