Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)
2007-08-11 / 59-60. szám
Juhász László Tollas Tibor igazsága ahonnan a férfi lakosságot elhurcolták. E községek a trianoni Magyarországhoz tartoztak, s az önkényes elcsatolás körülményeit Kecskési Tibor derítette fel. E közvetlen jelentésekkel hozzájárult, hogy az akkori amerikai, angol és francia katonai ellenőrző bizottságok közbelépésére a Szovjetunió a 23 községet visszaadta Magyarországnak, s az onnan elhurcolt magyarok egy részét is hazaengedte. Tudomásom van arról is, hogy 1946 tavaszától Kecskési Tibort emiatt a Katonapolitikai Osztály, majd az AVO állandóan figyelte. Parancsot kaptam azonnali visszahívására. Miután azonban fentieket nem tudták rábizonyítani, háborús bűntettel vádolva letartóztatták...Röder altábornagy fenti állításait Nagy Ferenc miniszterelnök is megerősítette 1966. február 25-i washingtoni nyilatkozatában. Kecskési főhadnagy, miután 1946. szeptember 17-én elbocsátották a honvédség kötelékéből, két és fél hónapig szülőfalujában, Nagybarcán élt. Innen rendelték be december elején a Belügyminisztériumba. Rosszat sejtve utazott fel Budapestre, a minisztériumban azonban két egykori csendőrtiszt bajtársa fogadta, akiket Rajk László belügyminiszter a rendőriskola szervezésével bízott meg. Mindketten arra kérték, hogy katonai rangjának megtartásával vállaljon oktatói állást az akkor alakult intézményben. Kecskési Tibor az ajánlatot elfogadta, és egy évig, 1947. december 2-án bekövetkezett letartóztatásáig oktatótiszt volt a rendőriskolán. Előzetes letartóztatásban Kecskési Tibor előzetes letartóztatására az adott alkalmat, hogy a háborús bűntettel vádolt Tavi Árpád tartalékos hadnagy ügyének a Budapesti Népbíróságon 1947. november 22-én tartott nyilvános tárgyalásán Vajda Gyula tanú azt vallotta, hogy a beregszászi tábor területén a tényleges csendőrtisztek, Kecskési és Radnai főhadnagyok kegyetlenkedtek az üldözöttekkel. Mint mondotta, mindezt hallomásból tudja. Az ügyész kérdésére a tanú azzal vádolta Kecskési Tibort, hogy a gettóban az üldözött nőkkel kegyetlenkedett, és kirabolta őket. A tanú, Vajda Gyula 1944 májusában a 117. csendőrzászlóalj szakácsaként szolgált Beregszászon, és így közvetett értesülései voltak a gettóban történtekről. Arról feltétlenül tudnia kellett, hogy a beregszászi csendőrosztály parancsnoka Borgói János őrnagy volt, a gettóőrséget ellátó nagyváradi csendőr iskolaszázad élén pedig Fery Pál főhadnagy állt. Az ő nevüket azonban meg sem említi Vajda Gyula, kizárólag Kecskési Tiborra és Radnaira hívja fel a vád figyelmét. Vajon miért? Az is különös, hogy Vajda később, amikor a Kecskési-perben szerepel mint tanú, nem ismétli meg a Taviperben elhangzott, a gyanúsított őrizetbevételére okot szolgáltató állításait. Vajda Gyula vallomása alapján dr. Ágoston Pál népügyész 1947. november 22-i hivatalos jelentésében arra hívta fel felettesei figyelmét, hogy a Tavi Árpád elleni főtárgyaláson alapos gyanú merült fel arra nézve, hogy Kecskési Tibor 1944 folyamán Beregszászon a deportálások során,mint a vagyontalanítást, a gettózást és berakodást irányító csendőrtiszt háborús bűntettet követett el. Hasonló bűncselekménnyel gyanúsítható Radnai László volt csendőr főhadnagy, aki a zsablyai vérengzésben való részvétele miatt jelenleg internálótáborban van”. 1947. december 2-án őrizetbe vették Kecskési Tibort, és az akkor már előzetes letartóztatásban lévő Radnai Lászlóval együtt a Tavi-ügy december 9-i, következő tárgyalására tanúként elővezették. Előbb Kecskési Tibor tanúsította, hogy a vádlott mint segédtiszt kizárólag irodai munkát végzett, sem a motozásoknál, sem a deportáltak bevagonírozásánál nem volt jelen, és semmi módon sem árthatott a gettóba zárt zsidóknak, majd Radnai László is megerősítette mindezt. Korábban több tanú állította, hogy Tavi volt a gettó parancsnoka, aki mind a testi motozásnál, mind a zsidók bevagonírozásánál jelen volt. A két volt csendőrtiszt mint mentő tanú nagyban hozzájárult ahhhoz, hogy Tavi Árpád mentesült a háborús bűntett vádja alól, de ugyanakkor magára vonta a nyomozószervek és a vád meghazudtolt tanúinak haragját. A továbbiakban már őket tették felelőssé mindazért, ami 1944 májusában (Folytatás lapunk előző számából) A honvédség főhadnagya Kecskési Tibor háború utáni katonai pályafutása mindössze másfél évig tartott. 1945 áprilisában szolgálatra jelentkezett az akkor szervezett új magyar honvédségbe. A csendőröket „átvilágító” rendkívüli igazolóbizottság elé csak azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beállítottságukat. Kecskési Tibor volt a hetedik csendőrtiszt, aki ennek a követelménynek eleget tudott tenni. Demokratikus magatartását a muraszombati zsidó hitközség elnökéhez hasonlóan a helyi jugoszláv önkormányzat és szülőfalujának, Nagybarcának az elöljárósága is igazolta. Igazolása után előbb a 7. miskolci honvéd kerületbe osztották be, majd RöderJenő vezérőrnagy vette maga mellé a Honvédelmi Minisztérium Igazgatási Bizottságának főtitkárságára, végül 1946 elején Pápára helyezték, az 1. lövészhadosztályhoz, amelynek Király Béla volt a vezérkari főnöke. A tábornok visszaemlékezésében arról ír, hogy a kommunista párt a politikai és az elhárító („D”)tiszteken keresztül mindent megtett azért, hogy a nemzethű tiszteket koholt ügyek alapján eltávolítsa a hadseregből. Példának hozza fel Tollas Tibor esetét, aki ellen egy hadosztályparancsnoki gyűlésen már 1946 nyarán hevesen kirohant a politikai osztály vezető tisztje, a kommunista Elek Tibor. Idézünk Király emlékiratából: Sok liszt magatartását bírálta,ele a hadosztály egyik tisztje, Tollas Tibor főhadnagy ellen különös szenvedélyes gyűlölettel szólt, az összeesküvés és a szabotázs szavakat is használva vele kapcsolatban. 1946 júniusában közvetlen elöljárója még jó minősítést adott róla, szeptember 17-én azonban már úgy döntött a vizsgálati bizottság, hogy a tényleges szolgálatból el kell bocsátani. Ennek oka nem lehetett Kecskési főhadnagy csendőmúltjának beregszászi időszaka, hiszen ebben az esetben nem szolgálhatott volna tovább a rendőrség kötelékében mint oktatótiszt. Az egyértelmű ok az a futárszolgálat volt, amit közvetlen elöljárója megbízásából az ország keleti határán, a Tiszaháton végzett. Ezt a területet jól ismerte, hiszen csendőrszakaszával már 1944-ben itt teljesített szolgálatot. Kecskési főhadnagy 1945 tavaszán Tiszabecsen szerzett tudomást arról, hogy Ukrajna a Tisza bal partján fekvő magyar községek okkupációjára készül, és hogy ezekben a falvakban már be is vezették a szovjet közigazgatást. Három Tiszán innen fekvő községet, Tiszabecset, Uszkát és Milotát már korábban a túlsó parton fekvő Tiszaújlakhoz csatoltak. A megszállók ezzel az akcióval az Ukrajna által bekebelezett Kárpátalja területét kívánták növelni. Tiszaháti értesüléseiről Kecskési főhadnagy — visszatérve Budapestre — azonnal jelentést tett a Honvédelmi Minisztériumban. A honvédelmi minisztertől és Nagy Ferenc miniszterelnöktől azt a titkos megbízatást kapta, hogy élelmiszer-beszerző tisztként motorkerékpáron járja be a vidéket, és gyűjtsön bizonyítékokat a terület szovjet okkupációjáról. 1945 karácsonyán a Honvédelmi Minisztérium segélyszállítmányait kísérte le a tiszaháti falvakba, ahol — minthogy a munkaképes felnőtt férfi lakosságot a szovjet hadsereg elhurcolta — nagy volt a szegénység. Időközben jelentéseit a minisztériumból, továbbították Nagy Ferenc miniszterelnöknek, aki az ügyről tájékoztatta a négyhatalmi Ellenőrző Bizottság amerikai tagjait. Így sikerült megálljt parancsolni az okkupációnak és visszavonulásra kényszeríteni az ukrán közigazgatást. Ez a futárszolgálat olyan tevékenység volt, amit — bármennyire sértette is az MKP illetékeseinek érdekeit — nem lehetett nyilvánosságra hozni. Kénytelenek voltak később és másképp leszámolni az általuk szabotázsnak minősített akció főszereplőjével. Hamarosan el is távolították a honvédség kötelékéből (1946. szeptember 17.), a leszámolással azonban még vártak egy kedvező alkalomra. A huszonegy évvel később, 1967. február 4-én, Röder Jenő nyugalmazott altábornagy, budapesti lakos a következő nyilatkozatot tette ebben az ügyben: ...igazolom, hogy Kecskési Tibor volt soproni reáliskolai növendékemet mint főhadnagyról 1945-től 1946 nyaráig a Honvédelmi Minisztériumba magamhoz vettem beosztásba. Én öt emberi szempontból mindig a legmegbízhatóbbnak ismertem... 1945 tavaszán Szatmár és Bereg megye 25 Beregszászon történt községét orosz közigazgatás alá helyezték. (Folytatás lapunk következő számában) Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző számaiból) Húsvétkor, amikor a harangszónak is más volt a színárnyalata, mint máskor—valamiképp több arany fény keveredett bele —, magam is eljártam locsolkodni. Itt úgy mondták: locsolódni. Meg kellett tanuljam a húsvéti versikét is, mely nemzedékről nemzedékre szállt a kárpátaljai gyerekek körében: Én kis görög hömbörödök, ha betérek, tojást kérek, ha nem adtok, mind meghaltok, énrám marad a házatok. Úgy látszik, meghalni senki sem akart a meglocsolt rokonok-ismerősök közül, mert szépen gyűltek a piros tojások a kis füzkosárban, amit— fűvel kibélelve — magammal vittem. A versbe ugyan néha belezavarodtam, ilyenkor megpróbáltak mosolyogva kisegíteni, mert ezt a hömbörgős mondókát fújta boldog-boldogtalan. Utoljára Linner nagybátyám feleségét, Gizi nénit locsoltam meg, aki — szeszélyes érzelemkitörésétől vezettetve — kezembe nyomott egy ötvenrubelest, kisebb vagyont. Hazafelé el kellett haladjak a kaszárnya előtt, ahol orosz katonák tartózkodtak. Egy hirtelen szőke, géppisztolyos legény posztolt a bejáratnál, és ahogy elléptem mellette, oroszul mondott valamit. Riadtan meghőköltem. Ötéves lehettem, és annyit már tudtam, az oroszoktól semmi jót nem várhat az emberfia. Nagyanyám elmesélte egyszer a barátnőjének: meggyónta, hogy hazudott. Kinek, kérdezte a pap. Orosznak, így nagyanyám. A pap, Macejkó tisztelendő — akitől kezdetben mindenki tartott, hiszen a lágerbe hurcolt Pásztor Feri bácsi helyére állították, és tulajdonképpen csak törte a magyart, a szlovák volt az anyanyelve —, nos, a kitűnő Macejkó atya, aki igazi gazdája lett a beregszászi katolikusok megfogyatkozott nyájának, azt válaszolta erre: Orosznak hazudni nem bűn... Igaz, ami igaz, pontosan tudtam én már gyerekkoromban, a kisebbségi sanyargatottság - no meg nagyanyám - ránevelt, féinek mit kell, mit lehet mondani. Ha apámat vagy nagyapámat kérdezik például, azt kell válaszoljam: nem tudom... Dermedten álltam a kaszárnya kapuja előtt. Fel se mertem nézni. Vártam, mi lesz. A kiskatona valamit mondogatott, de csöppet sem szigorúan. Végre ráemeltem a tekintetem, és a szőke katona kék szempárjában valami túlvilági átszellemültséget és gyermeki vágyakozást láttam. Ez a kép mindmáig megmaradt bennem. Nem tudtam én, mekkora ünnep az oroszoknak a húsvét. Csak évtizedekkel később sikerült ezt a furcsa emléket értelmeznem, megismerve Rimszkij- Korszakov muzsikáját meg Rilke oroszországi feljegyzéseit. Zavaromban kivettem egy piros tojást a kosárból, néhány fűszál is hozzátapadt, és átnyújtottam az orosz kiskatonának, akiben talán nem is olyan régi, ám térben annál messzibb húsvétok emléke elevenedett meg egy pillanatra. Ő elvette, rám mosolygott — volt valami kisfiús ebben a mosolyban, sehogy sem illett a géppisztolyhoz —, mire végre el mertem indulni hazafelé... – AZ ÚJ HÁZBAN nem maradhattunk sokáig lakótársak nélkül. Odaköltöztettek egy Dobrják nevű ezredest, legalább harminc évvel fiatalabb — és igencsak kikapós — élettársával, a vörös Natasával. Dobrják oroszul annyit tesz: jó ember, de ez a háború viselt, diliflepnijével kérkedő, kiszolgált hadfi minden volt, csak jó ember nem. Részegen randalírozott, összevissza lövöldözött a lakásban, amikor asszonyát kergette — berontottak a mi két megmaradt szobánkba is —, a szépség visongva keringett az asztal körül, Dobrják utána. Időnként, üvöltözését nyomatékosítandó, egy-egy pisztolygolyót eresztett a plafonba. „Jop tvoju maty!” Feleségét a félnótás hadfi mindennap eltángálta. Hozzátehetem, ezek a fenyítések csöppet sem voltak alaptalanok. A temperamentumos szépség — ahogy mondani szokták — csak azzal nem csalta meg a féleszű ezredest, aki nem járt arra. Dobrják őrült féltékenysége végül odáig fajult, hogy amikor kilépett hazulról, négy fegyveres kiskatonát állított — asszonya erkölcseit őrzendő — a ház négy sarkára. Az ifjú szépség azonban ettől sem jött zavarba. Sőt! Szinte „házhoz szállították” ezzel neki a gavallérokat. Hol egyik, hol másik posztoló kiskatonát csalogatta be magához egy kis pásztorórára. Végül Dobrják, asszonyával együtt, annak kétségbeesett sivalkodására fittyet hányva, egyik napról a másikra elköltözött valahova Oroszországba. Hogy hogyan történt ez akkoriban, jellemző. Egy teherautóra kiskatonák hajigálták fel a család limlomjait, csak éppen a szépasszony hiányzott. Dobrják meg egy géppisztolyos katonája tűvé tették a házat. Végül a padlásról került elő Natasa Pontosabban szólva: hozták. Kapálódzott, hisztérikusan visongott, rúgott-harapott a szerencsétlen. Nem akarta itthagyni Beregszászt. Neki az itteni nyomorúság is paradicsom volt az otthoni állapotokhoz képest. Hogy milyen lehetett akkor a helyzet Oroszországban, azt csak később tudtam meg a hadifogolymesékből, amelyekkel apám is, nagybátyáim is bőségesen traktálták egymást már Pesten, az ötvenes hatvanas években. Kiderült ezekből, hogy a hadifoglyok helyzete jobb volt a lakosságénál. Györgynagybátyám arról mesélt egyszer, hogyan kellett kitakarítaniuk egy falusi krumplivermet, amelynek bűzétől néhányan a foglyok közül rosszul lettek. És ebből a rothadt krumpliból az orosz asszonyok krumpli lángost sütöttek, és meg is kínálták a hadifoglyokat, akik elhárították a kedves invitálást. Apám pedig arról mesélt, hogy amikor már végképp nem tudtak megenni valami rabkosztot, azt nem öntötték ki a szemétre, hanem a láger kapujánál sorakozó éhenkórász, parasztok csajkáiba öntötték. Nem csoda, hogy a csapodár szépasszony ezek után nem lelkesedett azért, hogy szülőföldjére visszatérjen. De Dobrják nem ismert izgalmat! Feldobta, mint egy zsákot, a teherautó platójára, az ágyneműkupac tetejére a kikapós szépséget, és a kocsi nekivágott az ismeretlennek... SZABAD-E ISTENT DICSÉRNI?Ostordurrogással, kolompszóval, láncokat csörgetve érkeztek a betlehemesek. Birkasubájukat és prémkucsmájukat vastagon belepte a hó, mert Kárpátalján tél volt a tél, olyan farkasordító hidegekkel és hófúvásokkal, hogy azóta sem láttam különbeket. Nemhiába mondják a cigányok: „Nem a tél a tél, hanem a tél a tél!” — amivel arra utalnak, hogy a csillámló égi áldás csak-csak elviselhető, de a csontig hatoló széltől к і fel і a szegény párát az Isten hidege. A Sárok-hegy felől süvöltő szél pedig nem kímélt senki emberfiát. Olyan púpokat rakott a járdaszélen vagy a tereken, hogy elég volt kerülgetni őket. Ám a fűtött szobából nézve varázslatos idő volt ez. Túl a légvirágos ablakon csengős szánok járták az utcákat . Nagy bácsi, hajdani vincellérünk is szánkón hozta a karácsonyfát az erdőről, vastag halinacsizmáját újságpapírral meg szalmával bélelte ki az útra. Karácsony előtt általában úgy egy jó hónappal anyám rendre megcsinálta a „Jézuska réklijét”. Ez egy selyempapírból kivágott, blúzt utánzó ruhadarab volt. a szélén háromszög alakú cakkok. És a mi dolgunk az volt, hogy egy-egy cakkot „behajtsunk". Pontosabban szólva: anyám hajtsa be vele erre csak akkor volt lehetőség, ha valami „jócselekedetet” hajtottunk végre. Rendet raktunk a játékpolcon, vagy külön kérés nélkül kezet mostunk ebéd előtt. Ila a rökli minden cakkja be volt hajtva idejében, „Jézuska nem fog fázni a jászlóban”. Amúgy a hit elég hullámzóan látogatta a beregszásziakat, és ez alól magunk sem voltunk kivételek. Nagyanyám egy-egy kritikus helyzet előtt könnyes szemmel imádkozott, ám — a bibliaolvasások perceit leszámítva — a hit megmaradt az őrangyal idézésének szintjén. Ebéd előtt imádkoznunk kellett: „Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen!” Vagy ilyenformán: „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nekünk!” Megkérdeztem egyszer, miért nem jön el Jézus, ha hívjuk. Nagyanyámelcsattant, ilyet nem szabad kérdezni, mert Jézus igenis eljött, itt van. De ő nem úgy jön ám el, ahogy Vaszil szokott vagy Teca néni. Hanem láthatatlanul. Benne van például a kenyérben. Erre azon tűnődtem: nem fáj-e neki, ha beleharapok a kenyérbe. Mire azt a választ kaptam: nem fáj, mert ő szentlélekként érkezik... (Folytatás lapunk következő számában) 2007. augusztus 11., szombat killilf. III HL 1/1 * 7. oldal