Vörös Zászló, 1967. július (19. évfolyam, 154-179. szám)

1967-07-18 / 168. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! AZ RKP MAROS-MAGYAR AUTONÓM TARTOMÁNYI BIZOTTSÁGA ÉS A TARTOMÁNYI NÉPTANÁCS LAPJA XIX. évfolyam 168 (4856) szám 1967. július 18. kedd Ara 25 báni Ion Gheorghe Maurer elvtárs Hollandiába utazott Ion Gheorghe Maurer, Románia Szocialista Köztársaság Miniszter­­tanácsának elnöke hétfő reggel a fővárosból repülőgépen Hágába utazott, ahol hivatalos látogatást tesz a holland kormány meghívá­sára. Hollandiai látogatására a román kormányfőt elkíséri Corneliu Ma­nescu külügyminiszter, Angelo Miculescu, a Mezőgazdasági Fő­tanács első alelnöke. George Elian Románia hágai nagyköve­te, tanácsosok és szakértők. Induláskor a Baneasa repülő­téren jelen voltak a következő elvtársak: Alexandra Birládeanu, Emil Bodnarac, Hie Verdet, Iosif Banc, Petre Blajovici, Grigore Geamanu, az Államtanács titkára, a kormány több tagja. Ott volt D­r. Visscher, Hol­landia bukaresti ideiglenes ügyvi­vője és a nagykövetség tagjai. (Agerpres) -------------------------------------------­ Gazdaságosabbá válik a karbidtermelés gépesítési alapra van szükségük, aminek gazdasági hatékonysága viszont meghaladja az évi 10 millió 900 ezer lejt. A több és gazdaságosabb termelést tehát a belső tartalékok felkutatására, a kisgépesítés nyújtotta előnyökre alapozták. A termelés és a munka tudo­mányos megszervezését tanulmá­nyozó alkollektíva — amint a fenti összesítő adatok bizonyít­ják — igen hasznos munkát vég­zett. A szakemberek számításai­ból kitűnt, hogy a legjelentősebb belső tartalék a karbidkemencék jobb kihasználásában rejlik. A kemencék kihasználási fokát ele­mezve megállapították, hogy a termelés nem mindig egyenletes ütemű az év minden szakaszá­ban. Károsan befolyásolták a ki­használást az üzemzavarok. E­­miatt az új és régi kem­encék az elmúlt esztendőben 683 órát álltak. A leállás okozta kiesések felszámolására, és általában a jobb kihasználás érdekében már eddig több intézkedést tettek. Az elektrod-szorító gyűrűket — amelyek a hegesztésnél gyakran megrepedtek —, most öntöttacél gyűrűkkel helyettesítik. Az 1-es és 2-es számú régi kemencéknél bevezették az automatikus elek­tród-hosszabbítást, ami 1,5 tonná­val növelte a napi karbidterme­­lést. Rövidesen üzembe helyezik a víztisztító állomást, s ezzel megszűnnek majd az eliszaposo­dás okozta csőrepedések, ami miatt a tavaly 207 órát szünetelt a munka. Jövő évre irányozták elő a 3-as számú kemence mó­dosítását, hogy ennek is növel­hessék teljesítő­képességét. A korszerű 4-es számú karbid­­kemencénél az elmúlt esztendő­ben még nem érték el a terve­zett paramétereket, csupán ket­tőt teljesítettek belőlük — a ter­melő kapacitást és a villany­áram-fogyasztást. A termelés és a munka jobb megszervezésével azonban olyan jelentős belső tar­talékokat mozgósítottak, ame­lyek lehetővé tették, hogy ez év első felében csaknem­ minden pa­ramétert teljesítsenek, illetve túlszárnyaljanak. Az új karbid­­kemence munkaközösségének te­vékenységébe beállt minőségi ja­vulást elegendő egyetlen szám­adattal szemléltetnünk: a terve­zett 38,8 százalékos jövedelmező­ség helyett az első félévben meg­közelítették a 42 százalékot. Ha a 4-es számú kemence mű­szaki-gazdasági mutatóit össze­hasonlítjuk más, iparilag fejlett országok megközelítőleg azonos karbidkemencéivel, a következő­ket tapasztalhatjuk. A Tirnoveni-i új kemence teljesítmény-tényező­je (0,88) jobb mint a Nyugat­németországban, Franciaország­ban, Lengyelországban és az NDK-ban működő berendezése­kénél, ahol ez a mutató 0,83—0,86 között váltakozik. A technológiai áramfogyasztás — a nyersanyag és a késztermék minőségétől függően — elég nagy eltérést mutat. A 4-es számú ke­mence 1 tonna karbid előállítá­sához 2.820—2.830 kilowattóra áramot használ fel, kevesebbet, mint a Német Demokratikus Köztársaságban (3.044 kilowatt­óra) és Lengyelországban (3.270 kilowattóra), ugyanolyan minő­ségű karbid (290 liter acetilén/1 kilogramm) gyártásához, de töb­bet mint Franciaországban és Nyugat Németországban, ahol az áramfogyasztás 2.550—2.700, illet­ve 2.577—2.837 kilowattóra kö­zött mozog. A francia karbid minősége: 307 liter acetilén/1 kg karbid, a nyugatnémeté 278/1 kg. A mész és szénfogyasztásban alig van eltérés. A román karbidgyártás tehát lépést tart a gazdaságilag fejlett országok hasonló iparágával és minden jel arra mutat, hogy az eddigi előnyét a jövőben még tovább növeli. Sz. D. Válaszul kérdésemre kimutatást tettek elém. Ezen összesítették a gazdasági hatékonyságát annak a tanulmánynak, amelyet egy szak­­kollektíva a Tirnaveni-i Vegyipari Kombinát karbidrészlegéről ké­szített. Még ebben az évben 10.000 tonna kab­addal növelik a ter­melést, előirányzaton felül, és 2.551.000 lejjel csökkentik a ter­vezett költségeket. Az 1967—70 közötti években az egy munkás­ra eső termelékenység 181,6 ton­náról 202,5 tonnára emelkedik, a terven felüli megtakarítások meghaladják a 20 millió lejt és 38.907.000 lej többlet jövedelem­mel zárják az említett időszakot. Egy másik sokat mondó szám­adat is m­agára vonja a figyel­met: a javasolt intézkedések vég­rehajtásához 4.382.000 lejes kis­ Hem­csaU m­aUmaUUa! Szekernyés László Aggódom a fiatalokért. Régesrégi, eldöntetlen vita alapján aggódom értük. Szó sincs róla, nem tartozom­­ a „vaskalaposok“ közé, akik a mai és mindenkori fiatalságot miniszoknyája és trapéznadrág­ja alapján ítélik el, vagy 40— 50 évvel a vállukon, szemfor­gató módon aggódnak értük, holott annak idején ők maguk sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Tudom és hiszem, az ifjúság mindig hévvel és hittel, lendülettel és — lehet —­­ néha talán kisebb nagyobb­­ meggondolatlansággal intézi és­­ intézni akarja saját ügyeit. Ez így van rendjén s így is lesz­­ — remélem — míg a világ vi­lág. Ennek ellenére mostanában,­­ pontosabban, amióta befejező­­­dött az érettségi és megkezdőd­tek a felvételi vizsgák, egyre inkább hatalmába kerít egy másfajta aggodalom. Sajtóban és vitákon egyaránt sok szó esett erről is, de csak­­ mostanában éreztem először,­­ hogy veszedelmesen nő a tá­volság korosztályom, a harminc évesek, és a tizennyolc-húsz évesek között. A távolság, me­lyet természetesen nem évek­ben mérek, s mely a szellemi­­ érdeklődésben, a kapcsolódási területen jelentkezik. Tudom, világjelenség, pszichológusok, pedagógusok és írók egyaránt foglalkoznak vele, de megol­dást nem igen találtak rá — egyelőre. Arról van szó, hogy a most végzettek szellemi érdeklődése szinte szöges ellentétben áll, mondjuk, a húsz-harminc év­vel idősebbekével, s anélkül, hogy — ezt hangsúlyozni szer­r­­etném — mondvacsinált nem­zedéki kérdést emlegetnék, kissé aggódom értük. Persze,­­ ez merőben a művészetek sík­jára beállított ember aggodal­ma; azé, aki élvezi ugyan a modern technika minden áldá­sát, a civilizáció, a műanyagok­­ és az atom századának minden jótéteményét, de szégyenszem­re nem érti, s már reménye­­ sem igen maradt arra, hogy valaha is megértse a XX. szá­zad technikai vívmányait. En­nek az embernek a nevében aggódom, szégyenkezve is, igaz, mióta egy frissen érettségizett diákkal beszélgetve kiderült, hogy fogalmam sincs a dezoxi­­ribonukleinsavról, s horribile dictu még egy egyszerű lineá­­­­ris függvényt sem tudok meg­oldani. Hát igen ... Erről an­nak idején lemaradtam, s a le­maradást már nem tudom be­hozni. Viszont én nem moso­lyogtam rajta, nem is pirítot­tam rá, amikor rájöttem, hogy életében egyetlen Rilke verset sem■ olvasott, s a hellén-szel- i lemről nem tudja, eszik-e vagy isszák." Dehát erre neki nincs is szüksége, mondta természe­tes hangon, hiszen vegyészmér­nök lesz ... És ekkor kezdtem­­ aggódni. Csúf szó, szeretném kissé­­ enyhíteni valahogy, de nem­­ sokra megyek, le kell írnom:­­ ezekből a vidám, értelmes , egészséges és józan fiatalokból lesz két- három évtized múltán a szakbarbár. Az, aki a maga szakterületén nagyszerű ered­ményeket mutat fel, de képte­len egy szép mondat kíséreté­ben átadni jövendőbelijének a virágcsokrot (ha egyáltalán ez eszébe jut). Ebből lesz az az ember, aki hal­latlan megvetéssel lekezeli majd azokat a szerencsétlen könyv­kukacokat, akik lelkesednek­­ két összecsengő rímért, s a leg­nagyobb regény mondanivalója is elúszik halló, de nem értő fülük mellett. Márpedig az írók neki is szeretnének írni. Mert van a világnak, az em­beri életnek olyan területe is, amelyet nem lehet vegyi kép­letekkel, sem lineáris függ­vénnyel ábrázolni és rendszer­be foglalni, van az emberben — ne csodálkozzék, benne is — sok minden, amit csakis a művészetek, az egyetemes em­beri gondolkodás és alkotó erő­­ képes felszínre hozni és kife­jezni. Annál is inkább, mert a mi állandóan változó, állandó fejlődésben és mozgásban lévő társadalmunk a művészetekben találja meg tükröződését s anélkül, hogy ezt megértené — mondanám neki most, sok napi gondolkodás után — nem le-­­­het belőle jó vegyész, matema­tikus, vagy mérnök. Persze tu­dom, megélhet, sőt, remekül megélhet könyvek, filozófia, sőt, ,,filozofálgatás“ nélkül is. Egy jó szakkönyv lehet számá-­­ ra izgalmasabb, mint egy re­gény, de egész ember nem le­het soha. Márpedig társadal­munk egész embereket kíván.­­ Vezetőket, akik nemcsak azért lettek vezetők, mert kiváló szakemberek, hanem, mert is­merik és megértik az embert. Ezt pedig még a szerves ké­miából sem lehet megtanulni. Eltolódást vettem észre, a szellemi értékek bizonyos de­valválódását az egyik oldalon, s hipertrófiás értékfelnagyítást a másikon. Végletekben be­szélek, tudom, hogy nincs min­denben igazam, hisz pontos statisztikai, szociográfiai ada­tokkal nem rendelkezem. Csu­pán annyit szeretnék a magam szerény tehetségétől telhetően útravalóul adni azoknak a ti­zennyolc éveseknek, akik most élték át a felnőttéválás egyik nagy pillanatát, hogy soha sem szabad megfeledkezni arról­ az embert, az igazi nagy szelleme­ket mindig az egyetemességre való törekvés jellemzi, s csak akkor szolgálunk rá iga­zán az ember névre, ha nem­csak a környező anyagi vilá­got, de saját titkainkat, saját magunkat megismerjük. Mert az élet nem csupán matemati­kailag levezethető tételekből áll. HÍREK ■ ESEMÉNYEK ■ HÍREK ■ ESEMÉNYEK ■ HÍREK ■ ESEMÉNYEK ■ HÍREK Nyári divatcikkek csökkentett áron A tegnap számos marosvásár­helyi és vidéki üzlet kirakatában megjelentek a reklámfeliratok, a­­melyek arról tájékoztatják a la­kosságot, hogy július 17- és au­gusztus 19 között 30—35 százalék­kal olcsóbban vásárolhatók a nyá­ri divatcikkek, mint az azt meg­előző időszakban. Az árleszállítás vonatkozik gyapotból, műanyag­ból készült nyári ruhákra, nyári fehérneműkre, s úgyszintén kü­lönböző nyári cipőkre. Felhívjuk a vásárló közönség figyelmét arra, hogy augusztus 19-e után az összes nyári divat­cikkeket ismét az eredeti áron hozzák forgalomba. M­ HM MMMI «MM MM MBM • BUKAREST LAKOSSÁGA UTOLSÓ ÚTJÁRA KÍSÉRTE TUDOR ARGHEZIT, AZ ÍRÓT ÉS HAZAFIT Július 17. hétfő. E nap délelőtti­ jén Bukarest lakossága utolsó út­jára kísérte Tudor Arghezi írót, arra az útra, amely lezárta a ro­mán irodalom és kultúra felvirá­goztatása szolgálatába állított ra­gyogó, áldozatos életét. Az Atheneum előcsarnokában felállított ravatal előtt számos fő­városi lakos állt meg egy pilla­natra, hogy lerója kegyeletét a nagy művész iránt, aki minden időkre fennmaradó életművét az embernek szentelte, s akinek írá­saiból a nép és a haza, a haza szépségei és sokszázados története iránti olthatatlan szeretet sugár­zik. A tömeg ünnepélyesen meg­­illetődötten halad el a ravatal e­­lőtt. Az olvasók, akik számára Tudor Arghezi zseniális művet alkotott. Gyászindulók ünnepélyes ak­kordjai hangzanak fel. A ravatal­nál őrséget áll a Román Kommu­nista Párt Központi Bizottsága, az Államtanács és a kormány több tagja, az Akadémia, az al­kotási szövetségek, központi in­tézmények és társadalmi szerve­zetek képviselői, dolgozók. A kegyelet, a nagy halott em­léke iránti tisztelet utolsó jeléül Tudor Arghezi, az író­ hazafi ra­vatala körül őrséget állnak Nico­­lae Ceausescu Chivu Stoica, Alexandra Birladeanu, Emil Bod­­nara?, Paul Niculescu-Mizil, Ilie Verdet, Iosif Banc, Manea Ma­­nescu elvtársak. A párt- és államvezetők ezután részvétüket fejezik ki az elhunyt családjának. Tíz óra. Megkezdődik a gyász­gyűlés. Pompiliu Macovei, a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizott­ság elnöke beszédében ezeket mondotta: ,,Az idők során meg­szoktuk az író messzehangzó és a román nép egész kultúrájában visszhangot keltő nevének állan­dó és mindig az újdonság erejé­vel ható jelenlétét. Arghezi­a minden korú és kategóriájú olva­sókhoz szólt, várták, keresték, megértették, csodálták, és szeret­ték őt. Ma, utolsó könyvével, az oly tragikus jelentésű címet viselő Noaptea-val elapadt művészi ihle­­tettségű szava, s a román kultúra befogadta a költőt az örszkevaló­­ságba. Arghezi életműve, amely az or­szág és az országban élő emberek iránti szeretetet juttatja kifeje­­­­zésre, szellemi életünk, nemzeti lényünk kincsévé vált. E mű meg­teremtőjének nevét feljegyezzük azoknak a névsorába, akik a haza lelkét és történetét alakítják, a tegnapi és a mai harcokban részt vett tudósoknak és művészeknek, a holnap ragyogó látnokainak a névsorába. Dalai, amelyeket oly­kor a lázadás és a harag hatott át, máskor a bizalom és a re­mény, amely századokon át be­világította népünk életútját egé­szen a mai időkig, Arghezi egész életműve alkotó géniuszunk egyik legragyogóbb momentuma. A nemes pátosztól áthatott, a hazafias érzelmek zengő kifejezé­seként szálló dala parasztságunk 1907-ben tanúsított forradalmi el­szántságát dicsőítette. A hazafias erők harcához csatlakozva Tudor Arghezi szavának egész erejével és tekintélyével szembeszállt a fa­siszta diktatúrával és a hitleri megszállással. A szocialista kor­szak fennkölt eszményeit hordoz­va, művészi értéket tulajdonított a társadalmi megújulásoknak, ki­fejezésre juttatva a régi rendsze­rek béklyóiból kiszabadult embe­riség prométeuszi lendületes ha­ladását a megismerés felé, a sza­bad munka és alkotás nemes örö­mét. A társadalmi fejlődés összefüg­géseinek és irányainak mély­reható megértése az az alap, a­­melyre Arghezi az utóbbi évtize­dekben nagyszabású alkotását é­­pítette, amelyben gyakran meg­­hatottan idézte fel a kommunis­ták harcát, a párt vezetésével megteremtett művét. Befejezésül a szónok arról be­szélt, hogy Tudor Arghezi, a nagy társadalmi víziók költője, ugyan­akkor a román táj szépségeinek­­ finom hangú dalnoka. Zaharia Stancu akadémikus, az írószövetség elnöke ezeket mon­dotta: „Nyolcvanhét életévéből Tudor Arghezi több mint 70 évet íróasztala mellett töltött elmé­lyült munkában, a szavakat csi­­szolgatva és illesztgetve, hal­hatatlan verseket és prózai műveket alkotott. Kétségte­len, hogy a több mint 60 kö­tetet kitevő nagy Arghezi-mű a kivételes tehetségnek tulajdonít­ható, amellyel a költő született, de ezek a nagy képességek soha­sem hozták volna meg a gazdag termést, ha Tudor Arghezi nem is­merte volna mélyrehatóan az éle­tet, ha nem fűzték volna elszakít­hatatlan szálak népéhez, ennek történelméhez és nyelvéhez, ha nem hajolt volna szüntelenül a papír fölé, hogy elszánt akarás­sal, kemény munkával örökbecsű és ragyogó munkákat teremtsen. Ezt a példamutató képességet, hogy minden egyes verssor vagy prózai írás művészi kidolgozásá­ra oly nagy gondot és tudást for­dítson, Tudor Arghezi nagy elő­deitől, Eminescutól, Creangától, Caragialetól örökölte, azoktól, akiknek neve szent előttünk, de akik mellett az ő neve sem ho­mályosul el. Tudor Arghezi első írása 16 é­­ves korában jelent meg és két hét­tel ezelőtt még alkotott. A hatal­mas mű, amelyet örökül hagy, e­­gyedülálló újszerűségével, válto­zatosságával és kifejező erejével. Az igazság harcosaként hevesen támadta országunk régi társadal­mi-politikai berendezését, s már ifjú korában kimutatta a szocia­lista eszmék iránti megbecsülé­sét. Népünk viszontagságaiban Tudor Arghezi mindig az elnyo­mottak, a tömegek, az igazság ol­dalán állott. Határozott antifasisz­ta magatartásáért az író a háború idején azzal fizetett, hogy inter­nálótáborba került. Tudor Arghezi elhunytával nemcsak korunk legkimagaslóbb román írója száll sírba, hanem a világ egyik nagy írója is. Tudor Arghezi számos nyelvre lefordí­tott írásával a határokon túl is ismertté tette népünket és hazán­kat. A szépség e fáradhatatlan alkotója hatalmas és felbecsülhe­tetlen értékű örökséget hagyott népére. Ám Tudor Arghezi nem­csak irodalmi művét hagyja ránk, hanem példát mutat munkás éle­tével is, amelyet a román iroda­lomnak, a román népnek, a hazá­nak szentelt“. Miron Nicolescu akadémikus, az Akadémia elnöke kifejezte a napjaink legnagyobb román köl­tőjének elvesztése fölött érzett fájdalmát, majd ezeket mondotta: „Kifejező eszközeinél fogva Ar­ghezi e román föld szülöttje, a­­mellyel neve örökre egybeforrt. Mondanivalója azonban átlépi az ország határait s mindazokhoz szól, akik küszködtek, szenved­tek, szerettek, akik hisznek a szépben, az igazságban. Mert Ar­ghezi, mint minden nagy léleg­zetű, hiteles költő, akiben az élet minden eseménye mély visszhan­got kelt, művészetét habozás nél­kül a saját népe élethez és mun­kához való jogának megvédése szolgálatába állította, erőteljesen és megsemmisítő gúnnyal leplez­te le egy végnapjait élő társadal­mi rend egész rothadtságát. Ar­ghezi a szó erejébe vetett hittel bátran harcolt művészetéért és népéért tollával, amely hol szúrt, mint a méh fullánkja, hol pedig simogató volt, mint az anya vi­gasztaló szava. Arghezi tagja volt az Akadé­miának. Ez általában azok számá­ra jelent megtisztelést, akiket megválasztanak. Jelen esetben a­­zonban ez csak az utolérhetetlen költő kivételes személyiségének hivatalos elismerése volt, s szá­munkra jelentett megtiszteltetést. Jeles kortársunk emléke örökké élni fog tudatunkban és utódaink tudatában, akárcsak műve. Arghezi költészetének páratlan szépségeit, mélységes eredetiségét, a népművészettel való szoros kap­csolatát kidomborítva Al. Philip­­pide akadémikus, az Akadémia irodalmi és művészeti osztályá­nak elnöke ezeket mondotta: „Tudor Arghezi megjelenése a ro­mán irodalomban, századunk ele­jén, forradalmat jelentett a stílus megújító ereje tekintetében. Ar­ghezi prózában és versben egy­aránt szembetűnő újításokat ho­zott, írása nem hasonlított sem­mihez, amit addig írtak. Ritkán található az irodalomtörténetben ilyen egyéni stílusművész, mint Tudor Arghezi. De mindennél bámulatosabb ebben a költői egyéniségben az, hogy Tudor Arghezi műve, noha a kifejezés szempontjából annyi­ra egyéni, alapjában magában foglalja a román népi teremtőerő legjellegzetesebb elemeit. A költő kikristályosította a román folklór lényegét és ebből merítette köl­tészetének kifinomult elemeit. Valóban bámulatos a népi jelleg­nek ez a megőrzése ebben a stílus és a kifejezőeszközök szempont­jából annyira új költészetében. Most, amikor a halandó ember elhunyt, a halhatatlan mű a nagyszerű költészet örökké élő példaképeként marad fenn, mivel rendelkezik azzal a ritka tulaj­donsággal, hogy egészen egyéni, páratlanul eredeti formákban ál­talános emberi lényeget ábrázol, amelyben az ember alapvető ér­zelmei állandóan új kifejezési for­mában nyilvánulnak meg, a döb­benetes erejű stilisztikai megfo­galmazás folytán“. Florian Cojocaru munkás szin­tén lerótta utolsó kegyeletét a nagy elhunyt író iránt, aki sze­rette az anyagi javak alkotóit. „Fájó szívvel válunk el ma — mondotta — a Cintare omului költőjétől, irodalmunk egyik legragyogóbb képviselőjétől a honpolgári, a hazafias és a művé­szi öntudat nemes példaképétől, Tudor Arghezitől, a Szocialista Munka Hősétől. Több mint 70 éven át nap mint nap géniuszával szolgálta orszá­gát és népét, a dolgozó tömegek testvérének érezte magát, gondo­lataink, fájdalmaink, örömeink és törekvéseink­­ tolmácsolója volt. Lángoló szava bátorított, belénk oltotta az ember erejébe, a sza­badság és az igazság nemes esz­ményeibe vetett szilárd hitét. Be­teljesedve látva álmait a mai fénylő években, a tavaszt énekel­te meg, a megújhodás jelképét, a munka örömét a szabadság nap­ja alatt, a megelégedést, hogy kortársa lehet annak az időszak­nak, amely fölött a szocialista győzelem zászlaja leng. Fejet hajtunk a nagy költő ra­vatala előtt. Mi, munkások min­dig magunk mellett tudtuk őt, mint jóbarátot, mint elvtársat, a­­ki szintén munkás volt az iroda­lom mezején, példát mutatva ne­mes hivatása iránti odaadásával, kitartásával, ügyszeretetével’1. A Tudor Arghezitől való elvá­lás e nehéz pillanatában — mon­dotta Despina Tomescu diáklány — gyászoló szívünk ismét emléke­zetbe idézi a szépségnek azt a vi­lágát, amellyel a szó nagy meste­re titkokra és bizonyságokra áhí­tozó lelkünket gazdagította. Min­dig közel éreztük magunkhoz, mindig kortársunknak éreztük, mert általa behatoltunk az isme­retlen csodák nagy birodalmába, s felfedeztük önmagunkat; az ifjúi érzések és a gondolatok forgata­gában irányította lépteinket a megismerés kitaposatlan ösvé­nyein. Társunk volt az álmokban és eszményekben, szívünk hozzá­fordult tanácsért. Számunkra, diá­kok számára Arghezi nagy taní­tómester volt és marad, aki meg­tanít az emberségre és a szépre, a hazafiasságra és az emberi ma­gatartásra, a munka iránti igé­nyességre és megbecsülésre, az o­­daadásra és alkotó szárnyalásra. Elismeréssel hajtunk fejet előtte, mint ahogy fejet fognak hajtani utódaink is, hódolattal megőrizve emlékét. Utolsóként Marin Sorescu, fia­tal költő beszélt. Abban az öröm­ben volt részem, hogy néhány­szor a mester mellett lehettem. Kezére nézve, amelyből több mint hét évtizeden át nem hullott ki a toll, egy másik gorji művész cso­damadara jutott eszembe. A cso­damadár, amely szintén az egész világ csodálatát vívta ki, ugyan­ilyen ritmikus szárnycsapásokkal szállt a végtelenben. Arghezi, év­századok viharával dacoló népünk ősi erényeinek kifejezője, a népé, amelynek a szabadság és a szép iránti vágyakozása beteljesedett. Arghezi ezeket az erényeket a mai idők, a szocialista Románia jelentőségével telíti. Ezek a leg­becsesebb kincsek, amelyeket mindnyájunk mestere most össze­gyűjtve, nevével együtt reánk ha­gyott, a nép sorsát megtestesítő hatalmas és szent könyvként, a­­mely sohasem csukódik be. A gyászgyűlés véget ért. Kultu­­rális és tudományos életünk él­vonalbeli személyiségei kiviszik Tudor Arghezi koporsóját az At­heneum gyászlepellel bevont elő­csarnokából és elhelyezik a halot­taskocsin. Az Atheneum előtt az emberek sokasága lehajtott fővel búcsúzik a nagy román költőtől. Egy század katona gyászszala­­gos zászlóval tiszteleg. A katona­zenekar gyászindulót játszik. A gyászkocsi megindul a Mártibor felé. A menet élén a mester gyászkeretes arcképét viszik. Ér­demrendjei és érdemérmei bíbor­­párnákon csillognak. Az elhúnyt családtagjai mellett haladnak a gyászkocsi mögött a következő elvtársak: Manea Manescu, az RKP KB Végrehajtó Bizottságá­nak póttagja, a KB titkára. Ro­man Moldovan, a Minisztertanács alelnöke, Grigore Geamanu, az Államtanács titkára. Pompiliu Macovei, Miron Nicolescu, Zaha­ria Stancu, az RKP KB, az Ál­lamtanács és a kormány több tag­ja, központi intézmények és tár­sadalmi szervezetek vezetői, a kulturális és a tudományos élet sok személyisége és számos hon­polgár. Útban Mártibor felé, az utcák mentén a bukaresti lakosok, idő­sek és fiatalok ezrei fájdalom­mal válnak meg a román nép nagy költőjétől és fiától — Tudor Arghezitől. A gyászmenet megérkezik a Martiborhoz. Itt Eugen Jebeleanu költő el­mondotta az utolsó búcsúbeszé­det: Semmi sem tűnik el mind­abból — mondotta — amit szelle­me az általa megújított és meg­­nemesített nyelv öntőformáiban hátrahagyott. Semmi sem válhat csupán emlékké abból a harcból, amelyet Arghezi vívott, hogy né­pünk nyelvét és gondolkodását az egyetemes tisztelet régióiba emel­je. Mert Tudor Arghezi, a nagy művész bebizonyította, hogy a művészet erőt jelent, hogy a mű­vészet olyan állandó jelenség, a­­mely nélkül az élet kimondhatat­lanul szomorú lenne. A névtelen embermilliók megtestesítője volt, azoké, akiknek a szavában a for­rások csobogása az őszi szél só­hajtása, a privát sürítése és a hullámzó búzatáblákat simogató, jótékony nyári szellő susogása zeng. Tudor Arghezi múlhatatlan emlék. De ime. Tudor Arghezi itt van körünkben, mondhatatlanul élőn, az emberiség legdrágább, szavak­kal ki nem fejezhető kincsében, aminek a neve a szellem. És ime, ez a szellem testamentumba fog­lalta saját történetét, a miénket, e szocializmust építő népét, az emberiséget, legyőzve a sötétsé­get és a halált. Beszédének végén Eugen Jebe­­leanu felolvasta a mester Testa­ment című megrendítő költemé­nyét. Ezután felhangzik Románia Szocialista Köztársaság állami himnusza. Egy század katona sor­­tüzet ad le. Visarion püspök, a Román Or­todox Egyház Pátriárkátusának vikáriusa papi segédlettel isten­tiszteletet celebrált. A gyászindu­ló akkordjai közepette a kopor­sót lebocsátják a sírba a Marti­­sor-i ház kertjében, annak a ház­nak a kertjében, amelyben Tudor Arghezi hosszú éveket töltött al­kotó tevékenységben, s amelyet oly melegen emlegetett halhatat­lan művében. Országjáró diákok örömére A marosvásárhelyi „Dózsa György“ utcai Szakmai Iskola bentlakásának falára, az üveg­táblára meglehetősen vonzó színekben ez a felírás került: ..Baza Turistica Republicana“. Hétfőtől a szóbanforgó iskola szépen berendezett bentlakása szállást és pihenést nyújt azok­nak az országjáró kiránduló iskolásoknak, akik a nyári va­káció idején tartományunk ter­mészeti szépségeivel, történel­mi nevezetességű helységeivel és múzeumával ismerkednek. Városunkban két köztársasá­gi turisztikai központot ren­deztek be. Az egyik az Unirea Líceum internátusa 100, m­íg a másik a Szakmai Iskola bentla­kása 60 férőhelyes. Itt szállá­solják el a különböző tarto­mányokból városunkba érkező kiránduló diákokat, s gondos­kodnak ellátásukról is. Kisebb fajlagos A Marosvásárhelyi Városi He­lyi Ipari Vállalat tükör részlegén egy olyan berendezést alkalmaz­nak — Rettegi Brúnó technikus újítása —, amellyel visszaszerzik fogyasztással a tükrözéshez használt ezüstnitrát egy részét. Az elmés újítás beve­zetésével évente 344 800 lej ér­tékű ezüstnitrátot takarítanak meg. Javítják az iskolát A palotailvai néptanács idejé­ben megtette a szükséges intézke­dést az iskola javítására, az új tanév alapos előkészítésére. Az eddigi munkálatokat véve alapul elmondhatjuk, hogy a toplicai he­lyi gazdálkodási vállalat jó minő­ségű munkát végez. (Aurel Tre­­bici levelező).

Next