Zalamegye, 1891. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1891-11-22 / 47. szám

X. évfolyam Zala-Egerszeg, 1891. november 22. 47. szám. ír Előfizetési dij: Egészévre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy szám­ára 10 kr. Hirdetmény­ek : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetés­nél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől foga­dunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi" kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nemzeti genius érdekében. cikk A „Zalamegye" f. é. 42. számában a vezér­őszinte hazafiúi jóindulattal foglalkozik a legutóbb alakult „Magyar Egyesület" nemzeti intenziójával és sok remén­nyel néz annak jövője, működése elé. Egyúttal lelkes szavakkal hívja föl a cikkíró az egész nemzet egyetemét, hogy kövessük mindnyájan a „Magyar Egyesület" példáját ; magyarosítsunk egy­ szívvel lélekkel mindenütt s az alakult egylet működésének szel­leme töltse be egész Magyarországot ; legyünk mint nemzet, egy „Magyar Egyesület." A gondolatok legkisebb izéig egyetértünk a cikkíróval Ámde mi a magyar nemzeti genius érdekében kifejtendő munkát nem látjuk befeje­zettnek azzal, ha a „Magyar Egyesület" Buda­pesten, az ország szívében, keresztülviszi, hogy a nyilvános helyeken németül ne beszéljenek, hogy a német étlapok, pincérek stb. eltűnjenek a fő­város terrénumáról. Ha ezzel és ily módon gyökeres munkát végezhetnénk a nemzeti genius érdekében, akkor talán nem is kellene olyan nagy erőfeszítést kifejtenünk s teljesen eleget tennénk a magyar nemzeti egység eszméjének. Csakhogy a nemzeti geniusnak ily módon való fölkarolása csak látszólagos eredményt biz­tosít nekünk. Mert — hogy igen közelfekvő példát ve­gyünk ! — vannak nekünk német nyelven irt lapjaink, mik­éppen olyan hévvel, odaadással állanak a nemzeti genius szolgálatában, mint a magyar nyelven irtak és vannak nekünk magya­rul még mukkanni sem tudó svábjaink, akik éppen olyan lelkes magyarok, éppen olyan tán­toríthatatlan hűséggel ragaszkodnak a haza rögei­hez, mint mi. Vannak ellenben kitűnő magyarsággal be­szélő, szónoki és írói képességekkel felruházott egyéneink — és pedig elegen, akik a nekik adományozott talentummal vagy szerzett isme­reteikkel, tudományukkal éppenséggel nem szol­gálják a nemzeti geniust sem magánkörben, sem a nyilvánosság előtt, sem szóval, sem tollal. Világosan kitűnik ebből, hogy ebben a mi szegény poly elott hazánkban azzal, hogy min­denütt magyarul beszéltetünk és i­atunk, nem tettünk meg mindent a nemzeti genius érdeké­ben. Hogy ily módon is teszünk annak némi szolgátot, ezt tagadni nem lehet. Ámde a lényeges eredmény csak akkor és úgy lesz biztosítva, ha társadalmunk, irodalmunk, szokásaink, erkölcseink, gondolkozásmódunk, jellemünk felszabadul, megőriztetik minden oly befolyástól, mely a magyar nemzeti genius ős­erejének érvényesülését koczkáztathatja. ilyen befolyással pedig csupán egy más, egy idegen nemzeti genius lehet. Ez az idegen genius nem oly módon jut be hozzánk és vergődik uralomra, hogy nálunk német újságokat szerkesztenek, hogy németül is beszélnek, hogy német étlapokat írnak, hanem olyképpen, hogy megszállja irodalmunkat, társa­dalmunkat. Ez pedig csak úgy történhetik, hogy mi nem fejtünk ki teljes energiát a nemzeti genius őserejétől duzzadó kultúra kifejlesztésére.­­Sokkal könnyebb, kényelmesebb és olcsóbb dolognak tartjuk elfogadni, átvenni az idegent. Vizsgáljuk csak a nálunk széltében hosszá­ban elterjedt regényeket és egyéb irodalmi műveket! Mit tapasztalunk? Azt, hogy azok le vannak ugyan jól, rosszul, magyarra fordítva , de azért bennök van az idegen genius, a magyar eredeti temperamentumával, ős-jellemével, gon­dolkozásával meg nem egyező idegenesség. Már ezt azután nagyon nehéz volna elhi­tetni még a legigazhitűbb muzulmán-magyarral is, hogy az ily munkák a nemzeti genius szol­gálatában állanak? Ellenkezőleg a folyton ilyen munkákkal táplált lélek — különösen a fiata­labb, fogékonyabb életkorban — észrevétlenül az idegen genius hatalmába jut s az idegen kultúrának lesz önkéntelenül és szinte öntudat­lanul, — creaturájává. Ez az, ami nagy veszél­lyel jár nálunk a nemzeti geniusra nézve. Az a temérdek operette és fordított regény, mikkel a nemzeti genius soha semmiféle atyafi­ságban nem állott, azok a mi nemzeti geniusunk ősereje érvényesülésének ellenségei. Azoknak köszönhető, hogy mi immár idegenes szokásokat kezdünk majmolni a társadalmi életben, az egy­más közti érintkezésben s hogy a kozmopolita­felfogás kezd nálunk is tért hódítani ; hogy szépen fejlődött kultúránkat immár félteni kell az elnemzetietlenedéstől ; hogy megint magyar­ságunk csekély voltának tudatára kellett éb­rednünk. Fájdalom — de úgy van ! — nekünk Magyarországon a magyar nemzeti kultúrát kell féltékenyen őriznünk, ide vezethető vissza mind­ama törekvésünk, mit ellenségeink vagy a velünk egyet nem értők chauvinismusunk rovására sze­retnek írni. Az mindegy ! Nekünk azért harcolnunk kell a nemzeti kultúra érdekében öntudatosan, egyesített erővel, nemzeti missiónk magasztos voltától lelkesítettem E céllal alakultak és alakulnak nálunk a nemzeti kulturegyesületek ; ily céllal alakult meg a „Dunántúli közművelődési egyesület" is. Ámde hol van ? Beksits Gusztáv jeles publicistánk végig apostolkodta Dunántúl nevezetesebb városait, hogy azokban a fiókegyesületek megalakítását sürgesse. Minden­esetre jól sikerült bankettek is voltak. De a kisebb körű tevékenységre hivatott közművelődési egyesületek megalakulásáról hall­gat a sajtó is, meg a krónika is­ kell Az eddig tapasztaltak szerint csakugyan be­látnunk, hogy a 42. számban írt vezér­cikknek igaza van. „Alig van egyesület, mely igazán meg­felelne kötelességének, — az Emkét valódi csoda­ként emlegetik". Pedig a kulturegyesü­leteket sokkal lázasabb tevékenységre hivja a nemzeti genius, mert ha A „Zalamegye" tárcája. Almanach 1892-re*) Meddő kornak szerették gúnyolni ezt a mi mostani időnket azon réven, hogy az irodalom mezején nem termettek csoportosan a kápráztatóan csillogó tehetségek, melyeknek alkonyfényével egy félig-meddig már leáldo­zott korszak ragyogta be a jelenkor álmosságát. Igazá­ban pedig talán sohasem volt olyan kor, melyben egy­szerre pattantak ki a tehetségek s népesítették be a Parnasszust. Mindig bizonyos lassú, fokozatos fejlődés érlelt meg egy egy irodalmi korszakot, csakhogy a távolság, melyből az utókor az előbbi időszakot nézi, megkurtítja, összébb húzza a körvonalakat és úgy tün­teti fel, mintha egyszerre, minden átmenet nélkül, állt volna elő az a kép, melyet magunknak a múltról tes­zünk. Minden jelenkornak sajátsága az, hogy kicsinyli magát, visszakéri a múltat s nem vár semmit a jövőtől, legkevesebbet pedig a közvetlen jövőtől. Csak néhány éve még, hogy minduntalan felhangzott a panasz az írói tehetségek hiánya m­iatt s e panaszok alatt fokoza­tosan serdült föl egy egész hadserege az uj, eredeti íróknak, kiknek száma még ma is szinte szemmellátha­tólag gyarapodik. Ha annak előtte egy két névnél alig tudott többet felsorolni az ember, mikor arról volt szó, hogy elbeszélő irodalmunk jelenkori képviselőit megne­vezze, ma alig győzzük előszámlálni az érdemes vete­ránok mellett a jelesnél jelesebb fiatal és legfiatalabb tehetségeket. Ennek a meg-megújuló és folyvást nagyobbodó sorozatnak több éves tanúja az Egyetemes Regénytár derék kiadóinak, Singer és Wolfnernek minden eszten­dőben megjelenő Almanachja, mely megszokott talál­kozó helye immár a kiválóbb magyar novellistáknak. Minden év néhány uj nevet csatolt a régi sorozathoz s ma már valóban csodaszámba menne, ha nem látnánk egy-egy ujabb tehetséget csatlakozni az előbbi ismerő­sökhöz, fényes cáfolatául az irodalom meddőségéről való pesszimisztikus felfogásnak. A kiadói buzgóságnak ép ugy megvan a maga része ebben ményben, mint a nemzeti művelődés az örvendetes erőd egyre intenzivebb terjedésének. A­milyen kitűnő eszme volt megindulás­kor az Almanach, olyan üdvösnek és szinte nélkülöz­hetlennek bizonyult az évek során. Az írók, kik külön­ben szétszórtan különféle lapokban és egyes kötetekben vegyülnek a közönség közé, itt mintegy testületileg lép­nek minden esztendőben egyszer az olvasók elé, külö­nösen támogatva egymást értékekkel. Van, a­ki meg­vesz egy kötetet Jókaiért s megismerkedik benne Her­czegh Ferenccel, vagy Mikszáthért s kellemes ismeret­séget köt Lipcsey Ádámmal. És ez az ismerkedés mind­nyájokra és mindnyájunkra nézve előnyös. Mert megszoktuk, hogy az Almanach tartalma mindég olyan, hogy minden egyes darabja külön külön megérdemli a figyelmet. A mostani kötet, melyet a régi szerkesztő, Mikszáth Kálmán gondos keze állított össze, tizenhat kisebb nagyobb elbeszélést és rajzot hoz ugyan­annyi írótól. Mikszáth humoros előszava után, mely alap­jában véve igen komoly intelemmel fordul az iróvilág­hoz, hogy a jelenkori hazai élet ismertetésének szen­telje magát. Jókai Mór kezdi meg a sorozatot V A gló­riás hölgy­ ő aranyos című tréfás elbeszélésével, mely tele van az humorával és pompás leírásával. Azután Beniczkyné Bajza Benke következik egy „Égi sugár 11 cimü megkapó kis vázlattal, melyben egy leánysziv tör­ténete van elmondva. Tóth Béla „A beszélő­ kert"­­ről ír tréfás bondomiával és zamatos magyarsággal török mesét. Vadnay Károly distinguált tolla „Az elsü­lyedt, asszony" -ban kellemes folyékonysággal ír meg egy szomorú és­megható történetet. Bródy Sándor „ Mese a tulipánról" cím alatt bizonyságot tesz arról, hogy a naturalisták,­­ ha még olyan fiatalok is, igen szépen tudnak mesélni­­ és ábrándozni, ha akarják. Békefi Antal „ Vé­röröklés"-e izmos írói tehetségnek a szüleménye. Porzó (Ágai Adolf) "A hő­ s" cím alatt gyermekkori reminiscenciát ad a forradalom napjaiból. Justh Zsigmond „ Veres kakas” című rajza megrázó a maga egyszerűségében. Hevesi József néhány lapon nagy közvetlenséggel vázolja egy ősi család utolsó sarjadékának lelki állapotát a — nyobc­szó előtt"­, mely birtokát idegen kézre juttatja. Herczegh Ferenc, a fiatal nemzedék legkiválóbbja, remek képet fest egy festő modelljéről „A szentu cim alatt. Kozma Andor jóizüen ir le egy vad magyar vszegény atyafi"-t, kit a gazdag rokonok jószívűsége semmikép sem bír meglágyítani. Lipcsey Ádám a nagyvilági élet sötétsé­gét festi, biztos vonásokkal, az „Eladó lányok" című elbeszélésében. Rákosi Viktor az ő számtalan pszeudo alakjá­nak egyikében jókedvű dévajkodással írja meg, hogy „miért nem lett ő dalárdista". Tábori Róbert az „Arany lelkiismeret" cím alatt érdekes elbeszélést ad egy mult századi temesvári királybíróról. Bársony István, a remek tollú író „Örökre" cím alatt állít élére egy társadalmi kérdést, melyre még folyvást nincs más meg­oldás, mint a kard , a párbaj ; s konklúziója az, hogy a nő, ha elitéli is, gyávasága miatt, azt, a­kit szeret, azért mégis tovább szereti. A diszes sorozatot Mikszáth Kálmán rekeszti be , Az elképzelt méz" címü tréfás rajzával. Egészben tehát az uj Almanach méltó utóda a korábbiaknak s bevallota azt, a­mit az előbbiek ígértek. A közönség pedig fogadja jó szívvel s élvezze e kis irói gárda szellemességét, jókedvét, szívmelegségét, gaz­dag tehetsége hamvas gyümölcseit. •­­ Almanach az 1­­"92. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár VII. évt­olvaui III és IV . tete Singer és V­olfner kiadása. Ára diszkütésben 1 forint. Mikszáth előszója. Nemrégen, de még I. Tisza alatt egyszer a szabad­elvű clubban, elszólít a tarokktól, „egy percre" Ivánka Imre. (Kár azért az időért.) Átadtam a kártyámat Dániel Gábornak, mindjárt meg is bukott a nyakamra egy kettest.

Next