Zalamegye, 1891. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1891-11-22 / 47. szám
X. évfolyam Zala-Egerszeg, 1891. november 22. 47. szám. ír Előfizetési dij: Egészévre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy számára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi" kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nemzeti genius érdekében. cikk A „Zalamegye" f. é. 42. számában a vezérőszinte hazafiúi jóindulattal foglalkozik a legutóbb alakult „Magyar Egyesület" nemzeti intenziójával és sok reménnyel néz annak jövője, működése elé. Egyúttal lelkes szavakkal hívja föl a cikkíró az egész nemzet egyetemét, hogy kövessük mindnyájan a „Magyar Egyesület" példáját ; magyarosítsunk egy szívvel lélekkel mindenütt s az alakult egylet működésének szelleme töltse be egész Magyarországot ; legyünk mint nemzet, egy „Magyar Egyesület." A gondolatok legkisebb izéig egyetértünk a cikkíróval Ámde mi a magyar nemzeti genius érdekében kifejtendő munkát nem látjuk befejezettnek azzal, ha a „Magyar Egyesület" Budapesten, az ország szívében, keresztülviszi, hogy a nyilvános helyeken németül ne beszéljenek, hogy a német étlapok, pincérek stb. eltűnjenek a főváros terrénumáról. Ha ezzel és ily módon gyökeres munkát végezhetnénk a nemzeti genius érdekében, akkor talán nem is kellene olyan nagy erőfeszítést kifejtenünk s teljesen eleget tennénk a magyar nemzeti egység eszméjének. Csakhogy a nemzeti geniusnak ily módon való fölkarolása csak látszólagos eredményt biztosít nekünk. Mert — hogy igen közelfekvő példát vegyünk ! — vannak nekünk német nyelven irt lapjaink, miképpen olyan hévvel, odaadással állanak a nemzeti genius szolgálatában, mint a magyar nyelven irtak és vannak nekünk magyarul még mukkanni sem tudó svábjaink, akik éppen olyan lelkes magyarok, éppen olyan tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodnak a haza rögeihez, mint mi. Vannak ellenben kitűnő magyarsággal beszélő, szónoki és írói képességekkel felruházott egyéneink — és pedig elegen, akik a nekik adományozott talentummal vagy szerzett ismereteikkel, tudományukkal éppenséggel nem szolgálják a nemzeti geniust sem magánkörben, sem a nyilvánosság előtt, sem szóval, sem tollal. Világosan kitűnik ebből, hogy ebben a mi szegény poly elott hazánkban azzal, hogy mindenütt magyarul beszéltetünk és iatunk, nem tettünk meg mindent a nemzeti genius érdekében. Hogy ily módon is teszünk annak némi szolgátot, ezt tagadni nem lehet. Ámde a lényeges eredmény csak akkor és úgy lesz biztosítva, ha társadalmunk, irodalmunk, szokásaink, erkölcseink, gondolkozásmódunk, jellemünk felszabadul, megőriztetik minden oly befolyástól, mely a magyar nemzeti genius őserejének érvényesülését koczkáztathatja. ilyen befolyással pedig csupán egy más, egy idegen nemzeti genius lehet. Ez az idegen genius nem oly módon jut be hozzánk és vergődik uralomra, hogy nálunk német újságokat szerkesztenek, hogy németül is beszélnek, hogy német étlapokat írnak, hanem olyképpen, hogy megszállja irodalmunkat, társadalmunkat. Ez pedig csak úgy történhetik, hogy mi nem fejtünk ki teljes energiát a nemzeti genius őserejétől duzzadó kultúra kifejlesztésére.Sokkal könnyebb, kényelmesebb és olcsóbb dolognak tartjuk elfogadni, átvenni az idegent. Vizsgáljuk csak a nálunk széltében hosszában elterjedt regényeket és egyéb irodalmi műveket! Mit tapasztalunk? Azt, hogy azok le vannak ugyan jól, rosszul, magyarra fordítva , de azért bennök van az idegen genius, a magyar eredeti temperamentumával, ős-jellemével, gondolkozásával meg nem egyező idegenesség. Már ezt azután nagyon nehéz volna elhitetni még a legigazhitűbb muzulmán-magyarral is, hogy az ily munkák a nemzeti genius szolgálatában állanak? Ellenkezőleg a folyton ilyen munkákkal táplált lélek — különösen a fiatalabb, fogékonyabb életkorban — észrevétlenül az idegen genius hatalmába jut s az idegen kultúrának lesz önkéntelenül és szinte öntudatlanul, — creaturájává. Ez az, ami nagy veszéllyel jár nálunk a nemzeti geniusra nézve. Az a temérdek operette és fordított regény, mikkel a nemzeti genius soha semmiféle atyafiságban nem állott, azok a mi nemzeti geniusunk ősereje érvényesülésének ellenségei. Azoknak köszönhető, hogy mi immár idegenes szokásokat kezdünk majmolni a társadalmi életben, az egymás közti érintkezésben s hogy a kozmopolitafelfogás kezd nálunk is tért hódítani ; hogy szépen fejlődött kultúránkat immár félteni kell az elnemzetietlenedéstől ; hogy megint magyarságunk csekély voltának tudatára kellett ébrednünk. Fájdalom — de úgy van ! — nekünk Magyarországon a magyar nemzeti kultúrát kell féltékenyen őriznünk, ide vezethető vissza mindama törekvésünk, mit ellenségeink vagy a velünk egyet nem értők chauvinismusunk rovására szeretnek írni. Az mindegy ! Nekünk azért harcolnunk kell a nemzeti kultúra érdekében öntudatosan, egyesített erővel, nemzeti missiónk magasztos voltától lelkesítettem E céllal alakultak és alakulnak nálunk a nemzeti kulturegyesületek ; ily céllal alakult meg a „Dunántúli közművelődési egyesület" is. Ámde hol van ? Beksits Gusztáv jeles publicistánk végig apostolkodta Dunántúl nevezetesebb városait, hogy azokban a fiókegyesületek megalakítását sürgesse. Mindenesetre jól sikerült bankettek is voltak. De a kisebb körű tevékenységre hivatott közművelődési egyesületek megalakulásáról hallgat a sajtó is, meg a krónika is kell Az eddig tapasztaltak szerint csakugyan belátnunk, hogy a 42. számban írt vezércikknek igaza van. „Alig van egyesület, mely igazán megfelelne kötelességének, — az Emkét valódi csodaként emlegetik". Pedig a kulturegyesületeket sokkal lázasabb tevékenységre hivja a nemzeti genius, mert ha A „Zalamegye" tárcája. Almanach 1892-re*) Meddő kornak szerették gúnyolni ezt a mi mostani időnket azon réven, hogy az irodalom mezején nem termettek csoportosan a kápráztatóan csillogó tehetségek, melyeknek alkonyfényével egy félig-meddig már leáldozott korszak ragyogta be a jelenkor álmosságát. Igazában pedig talán sohasem volt olyan kor, melyben egyszerre pattantak ki a tehetségek s népesítették be a Parnasszust. Mindig bizonyos lassú, fokozatos fejlődés érlelt meg egy egy irodalmi korszakot, csakhogy a távolság, melyből az utókor az előbbi időszakot nézi, megkurtítja, összébb húzza a körvonalakat és úgy tünteti fel, mintha egyszerre, minden átmenet nélkül, állt volna elő az a kép, melyet magunknak a múltról teszünk. Minden jelenkornak sajátsága az, hogy kicsinyli magát, visszakéri a múltat s nem vár semmit a jövőtől, legkevesebbet pedig a közvetlen jövőtől. Csak néhány éve még, hogy minduntalan felhangzott a panasz az írói tehetségek hiánya miatt s e panaszok alatt fokozatosan serdült föl egy egész hadserege az uj, eredeti íróknak, kiknek száma még ma is szinte szemmelláthatólag gyarapodik. Ha annak előtte egy két névnél alig tudott többet felsorolni az ember, mikor arról volt szó, hogy elbeszélő irodalmunk jelenkori képviselőit megnevezze, ma alig győzzük előszámlálni az érdemes veteránok mellett a jelesnél jelesebb fiatal és legfiatalabb tehetségeket. Ennek a meg-megújuló és folyvást nagyobbodó sorozatnak több éves tanúja az Egyetemes Regénytár derék kiadóinak, Singer és Wolfnernek minden esztendőben megjelenő Almanachja, mely megszokott találkozó helye immár a kiválóbb magyar novellistáknak. Minden év néhány uj nevet csatolt a régi sorozathoz s ma már valóban csodaszámba menne, ha nem látnánk egy-egy ujabb tehetséget csatlakozni az előbbi ismerősökhöz, fényes cáfolatául az irodalom meddőségéről való pesszimisztikus felfogásnak. A kiadói buzgóságnak ép ugy megvan a maga része ebben ményben, mint a nemzeti művelődés az örvendetes erőd egyre intenzivebb terjedésének. Amilyen kitűnő eszme volt meginduláskor az Almanach, olyan üdvösnek és szinte nélkülözhetlennek bizonyult az évek során. Az írók, kik különben szétszórtan különféle lapokban és egyes kötetekben vegyülnek a közönség közé, itt mintegy testületileg lépnek minden esztendőben egyszer az olvasók elé, különösen támogatva egymást értékekkel. Van, aki megvesz egy kötetet Jókaiért s megismerkedik benne Herczegh Ferenccel, vagy Mikszáthért s kellemes ismeretséget köt Lipcsey Ádámmal. És ez az ismerkedés mindnyájokra és mindnyájunkra nézve előnyös. Mert megszoktuk, hogy az Almanach tartalma mindég olyan, hogy minden egyes darabja külön külön megérdemli a figyelmet. A mostani kötet, melyet a régi szerkesztő, Mikszáth Kálmán gondos keze állított össze, tizenhat kisebb nagyobb elbeszélést és rajzot hoz ugyanannyi írótól. Mikszáth humoros előszava után, mely alapjában véve igen komoly intelemmel fordul az iróvilághoz, hogy a jelenkori hazai élet ismertetésének szentelje magát. Jókai Mór kezdi meg a sorozatot V A glóriás hölgy ő aranyos című tréfás elbeszélésével, mely tele van az humorával és pompás leírásával. Azután Beniczkyné Bajza Benke következik egy „Égi sugár 11 cimü megkapó kis vázlattal, melyben egy leánysziv története van elmondva. Tóth Béla „A beszélő kert"ről ír tréfás bondomiával és zamatos magyarsággal török mesét. Vadnay Károly distinguált tolla „Az elsülyedt, asszony" -ban kellemes folyékonysággal ír meg egy szomorú ésmegható történetet. Bródy Sándor „ Mese a tulipánról" cím alatt bizonyságot tesz arról, hogy a naturalisták, ha még olyan fiatalok is, igen szépen tudnak mesélni és ábrándozni, ha akarják. Békefi Antal „ Véröröklés"-e izmos írói tehetségnek a szüleménye. Porzó (Ágai Adolf) "A hő s" cím alatt gyermekkori reminiscenciát ad a forradalom napjaiból. Justh Zsigmond „ Veres kakas” című rajza megrázó a maga egyszerűségében. Hevesi József néhány lapon nagy közvetlenséggel vázolja egy ősi család utolsó sarjadékának lelki állapotát a — nyobcszó előtt", mely birtokát idegen kézre juttatja. Herczegh Ferenc, a fiatal nemzedék legkiválóbbja, remek képet fest egy festő modelljéről „A szentu cim alatt. Kozma Andor jóizüen ir le egy vad magyar vszegény atyafi"-t, kit a gazdag rokonok jószívűsége semmikép sem bír meglágyítani. Lipcsey Ádám a nagyvilági élet sötétségét festi, biztos vonásokkal, az „Eladó lányok" című elbeszélésében. Rákosi Viktor az ő számtalan pszeudo alakjának egyikében jókedvű dévajkodással írja meg, hogy „miért nem lett ő dalárdista". Tábori Róbert az „Arany lelkiismeret" cím alatt érdekes elbeszélést ad egy mult századi temesvári királybíróról. Bársony István, a remek tollú író „Örökre" cím alatt állít élére egy társadalmi kérdést, melyre még folyvást nincs más megoldás, mint a kard , a párbaj ; s konklúziója az, hogy a nő, ha elitéli is, gyávasága miatt, azt, akit szeret, azért mégis tovább szereti. A diszes sorozatot Mikszáth Kálmán rekeszti be , Az elképzelt méz" címü tréfás rajzával. Egészben tehát az uj Almanach méltó utóda a korábbiaknak s bevallota azt, amit az előbbiek ígértek. A közönség pedig fogadja jó szívvel s élvezze e kis irói gárda szellemességét, jókedvét, szívmelegségét, gazdag tehetsége hamvas gyümölcseit. • Almanach az 1"92. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár VII. évtolvaui III és IV . tete Singer és Volfner kiadása. Ára diszkütésben 1 forint. Mikszáth előszója. Nemrégen, de még I. Tisza alatt egyszer a szabadelvű clubban, elszólít a tarokktól, „egy percre" Ivánka Imre. (Kár azért az időért.) Átadtam a kártyámat Dániel Gábornak, mindjárt meg is bukott a nyakamra egy kettest.