Zászlónk, 1920. szeptember - 1921. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1920-09-15 / 1. szám
I NDEN MAGYAR HONVÉD LEGYEN! Testvéreim, "maradék magyarok, mi a hajótörött magyar haza Robinzonai lettünk. Hajónk roncsaiból mentsük ki, amit lehet és puszta szigetünkön teremtsünk új világot. A magyar kincsekre vigyázzunk, semmit sem szabad eltékozolnunk. Ha csak egyetlen búzaszemet tudunk is megmenteni sülyedő hajónkról, abból kalászos rónákat nevelhetünk a népek óceánjától ostromlott Robinzonszigetünkön. Ha csak egy baltát menthetünk meg, azzal nekiesünk az őserdőnek és új otthonunk számára gerendákat faragunk. Csónakot vájunk, vadakat szelídítünk, csatornát túrunk a földbe, magunkhoz nemesítjük és hűségre neveljük emberevő szomszédainkat. De ehhez robinzoni hit, robinzoni elpusztíthatatlan életerő kell. Testvéreim, most fogjunk össze és gyűjtsük össze a magyar kincseket. Ássuk ki a történelmi múlt minden jelent nevelő kulturális értékeit kutassuk föl önmagunkban és egymásban a szellemi és lelki élet minden csíráját, minden magyar vigyázzon erejére, egészségére, szíve-lelke minden értékére. A világon elszórt magyarok szíve együtt dobbanjon,, szemük összevillanjon, akaratuk eggyé forradjon s a magyar fájdalmak egy szent, egységes honfibúvá dagadjanak s ez emeljen minket magasra, minden magyar ajk buzdítson, minden magyar szív forrjon, minden magyar kéz dolgozzon. Minden magyar legyen honvéd, bármilyen sarkán van is a világnak. Honvéd legyen a clevelandi magyar bányász, a canadai farmer, a new-yorki magyar irodavezető. Honvéd legyen az újvidéki, a brassói, a kassai, a nagyszombati magyar mind. A széttört Magyarország darabjai — mint a széttört tükör darabjai — mind egész képet mutassanak: a csonkításán és csonkíthatatlan magyar világ képét. Igen sok adat van az asztalomon az amerikai magyarokról: amerikai újságok, a »Szabadság«, a »Canadai Magyar Farmer«, a »Dongó«, a »Bányászlap«, az 1920-as »Bányásznaptár«, itt van egy vaskos kötetre való költemény az amerikai magyar költőktől, akik elküldték kézirataikat, cikkeiket s magyar szívük izzó honszerelmét. Itt vannak a Zászlónk amerikai jóbarátjának és munkatársának, Rickert Ernőnek a levelei, versei, cikkei az ó-haza fiaihoz, a »szenvedések országának a diákjai«-hoz. S ebből a sok levélből, versből, megnyilatkozó adatból valami szent energia árad felém. A szavak burkát áttöri a világháború öt esztendeje alatt visszafojtott szeretet kirobbanó ereje. Az idegenbe szakadt magyarok igazán honvédek lettek. Pólya László amerikai magyar költő ezt írja egyik versében: »Magyar becsülettel, esküvel fogadjuk —Amit a haza kér: megadjuk, megadjuk! — Eltemetjük a múlt vétkeit, hibáit. — Hidat ver a lelkünk Nagy-Magyarországig. — Testünknek, lelkünknek úgysincs egyéb jussa — Majd ez a híd lesz a föltámadás útja. — Ne a hadak útján várjon segítséget. — Szent szülőhazánknak mi vagyunk az élet. — Szándékunk a célját nem töri meg semmi. — Hiszen nem tudunk mi, csak magyarok lenni!« Haza sír a lelkük a gazdag Amerika magyar bujdosóinak. Szecskay György pittsburgi magyar dalköltő ezt üzeni: »A Kárpátok ősi fái reszketve zokognak — Duna, Tisza, Dráva, Maros gyászt suttogva folynak. — Bús nemzetünk megváltását, eltiporva várja — Szent hazánkat visszavívni megyünk ... nemsokára !« A megszállott területekre, Északmagyarországba, Erdélybe visszavándorló magyar bányászokat így búcsúztatták el a new-yorki kikötőben: »Más hazának az alattvalói lesztek, oláhoknak, szerbeknek, tótoknak fognak hívni benneteket, de azért magyarok maradtok. Tartoztok az Isten, az emberek, a gyermekeitek előtt vele, hogy maradjatok magyaroknak! A nemzetségünket lopjátok meg, meghalt szüleiteket gyalázzátok meg, születendő gyermekeiteket átkozzátok meg vele, ha fajtátokat megtagadjátok. Maradjatok testvéreknek, maradjatok magyaroknak... Meg fogunk még váltani benneteket! Csináljátok meg otthon is azokat az egyleteket, amelyek itt összeforrasztottak bennünket. Tartsatok össze a megszállott területek magyarjait!« Az amerikai »Magyar Bányásznaptár« 1920-as évfolyama pályázatot hirdetett irredenta dalokra, száz és ötven dolláros pályadíjjal. A »Kanadai Magyar Farmer« minden száma tele van a hazai hírekkel. A Niagara zúgásán át is meghallják a megbotozott aradi magyar jajkiáltását. Az amerikai magyarnak a szíve itthon van. De a keze is itthon akar lenni, idáig akar nyúlni, de nemcsak azért, hogy megsimogassa lázas homlokunkat, hanem azért is, hogy fölvegye az elejtett kalapácsot. Mert: »Tettel nézhetünk csak az Idő szemébe! —Sóhajos panasznak nincsen foganatja Akaratát, lelkét aki nekiadja — Ki a tegnap helyett a jövőre számít: — Csak annak a keze érhet el hazáig!« írja Pólya László. Hogy ez az idenyúló kéz mit akar, arra érdekes adatot olvasok az amerikai Magyar Bányászlapban: »Hinder Márton az amerikai magyar bányászok pénzén Esztergom megyében tizenhatezer hold szénterületet bérelt, hogy ezzel is hozzájáruljon szegény hazánk talpraállításához.« Egy detroiti munkás levele céloz erre a bérletre: »Adná az Úristen, hogy már egyszer a magyarországi munkásságnak is megnyílna a szeme... Megkérem magyar munkástestvéreimet, hogy ha hozzácsatlakoznának ehhez a táborhoz, vásárolnának részvényeket, alakítanának amerikai mintára bányákat, hogy ne kerülnének idegen kezekbe, vagy a tőkeosztálynak azt a rettenetes hasznot húzó zsebébe.« Az egyszerű bányász faragatlan mondatai megnyitják előttünk a hazajáró lelkek szentélyét. Keserű magányunkban, letiport termőföldjeink, fölégetett otthonunk, megcsúfolt oltáraink romhalmazán jól esik hallanunk ezeket a hangokat. Radványi K. ZÁSZLÓNK 1920. szeptember 15.