ZeneSzó, 2015. (25. évfolyam, 1-10. szám)

2015 / 10. szám

harci alakulatokban. Tankokat robbantottak fel, gépfegyvereket kezeltek, és kiszorították Budapestről az orosz katonákat, miközben szovjet katonák ezreinek tiszteletét és együttérzését vívták ki, akik dezertáltak alakulataikból, hogy együtt harcoljanak velük egy “szabadságnak” nevezett eszményért, amit ők maguk soha nem éltek meg, mégis képesek voltak azonosulni vele saját ifjúságuk veleszületett hajlama okán.” 1993 óta a kutatók számára felszabadított irattári anyagok szerint (itt kicsit válogatva és kerekítve): A harcokban több mint két és félezer magyar állampolgár esett el, majd két és félmillió menekült nyugatra. A következő három évben több száz kivégzett és több tízezer bebörtönözött és internált fémjelezte a megtorlás kegyetlenségét, színesítve a nőket és kiskorúakat is érintő brutális vallatásokkal, és lehet még folytatni a sort. Lehet sorolni a magyar kórusmozgalom áldozatait is nemcsak egyházi, hanem világi területen is, dokumentumok, disszertációk tartalmazzák a művészien kinevelt besúgók hatásaként meghurcolt vagy megfenyegetett karnagyok, kórustagok történeteit, sorsát. Bár a Nyugat elítélte a forradalom elfojtását, sok művész tiltakozott saját eszközeivel; az európai népek fiataljai, szabadságvágyukat kifejezve, a magyar példán felbátorodva dalokat írtak, a Time Magazin választása szerint 1956- ban az Év Embere „A magyar szabadságharcos” lett, de egy év múlva már - érdekes módon - Hruscsovra esett a választás... Nem lehet kikerülni Albert Camus 1957-es közismert gondolatait: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.” „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.” Nem jó a sebeket feltépni, de mégis emlékezni kell: a történészeknek pontosítani kell kutatásaik alapján a tényeket és ezek eredményét leírni, de nekünk szükségünk van arra is, amit a dokumentumokban nem találhat meg senki, amit csak a még meglévő emlékek őrzői tudhatnak: mi történt az emberi szívekben, milyen tetteket hajtottak végre talán éppen a mi rokonaink, hogyan élték túl a meghurcoltatásokat, mi adott nekik erőt a nehézségek elviseléséhez? Milyen érdekes, hogy még 50 évvel később sem tudott mit kezdeni a politika a forradalommal, lásd 2006. október 23-i események! Megbocsátani igazából annak lehet, aki elismeri, s megbánja bűnét. Emlékezzünk a hősökre, ünnepeljünk a gyönyörű magyar kórusmuzsika segítségével! Éljünk és jól éljünk a születőben lévő mindennapos éneklés lehetőségével! Cantate Domino canticum novum - Énekeljetek az Úrnak új éneket! Köszönöm, hogy meghallgattak! „A TÖBBIT LESSÉK EL!” Tillai Aurél 85. éves születésnapja tiszteletére a pécsi kertvárosi református templomban november 28-án jubileumi hangversenyt rendeztek egykori tanítványai, maguk is aktív karnagyok. A nagy sikerű rendezvény után életútja emberi, szakmai tapasztalatairól kérdeztük az ünnepeltet. K K - Azt mondják, a mester tanítványaiban - és persze műveiben - él tovább. A mostani jubileumi hangversenyen karnaggyá kinevelt tanítványai vezényelték a saját kórusukat, és Tillai-műveket adtak elő. A hangverseny megkoronázásaként végül természetesen ön is szerepelt a saját Pécsi Kamarakórusával. Több mint hat évtizedes tanári pályafutására visszatekintve, mit adott a tanítványainak, és mit kapott tőlük, egyszóval mit jelentenek önnek a tanítványai? - Ami engem illet, tanítványaim elsősorban ma is az órákon éltetnek. Hatvanharmadik éve tanítok a pécsi egyetemen - most csak a karvezetésről beszélek -, és mindig úgy megyek be az órára, hogy valami újat, érdekeset tapasztalok. Noha a vezénylés elemeinek van metodikai sorrendje, minden évben és minden csoportban másképpen zajlik minden. Éltet a fogékonyságuk, zene iránti szomjúságuk, a vidámságuk, olykor a rögtönzés, az új ötletek élvezete. Néha előfordul, hogy valaki beéneklésre „új” gyakorlatot hoz, s kiderül, vagy húsz éve az is ugyanabban a tanteremben született. Ahogy jó Pálóczi Horváth Ádám mondaná: „Ki a magam zsinálmánya, ki a másé...” Másszor meg az történik, hogy valamelyik régi tanítványom éppen meséli, annak idején milyen ötletet alkalmaztunk a szép legato vezénylésének megoldására. És én szavai hallatán ráébredek: milyen jó, hogy amit egy időre elfeledtem, most újra hasznosíthatom. Ha vittek tőlem a tanítványaim valamit az életbe - s remélem, vittek -, az főleg a karénekórámnak köszönhető. Azok nem „tanórák” voltak, hanem az együtt zenélés - talán örömteli - eseményei. A próbák persze alapos munkát is igényeltek, de ha jött egy szereplés, Iime&U 9