Szórakoztató Zenészek, 1982 (23. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
Ormándi Vendel énekes és aktivista Az ember előbb, vagy utóbb számot vet a múltjával. Különösen akkor, ha már a 70. évét járja s az idők során felgyülemlett élményanyaga egybeolvad egy tájegységgel, a szűkebb haza dalban érlelt önmagával. Ormándi Vendel ilyen múltra tekinthet most vissza a művelődési minisztertől kapott, s a közművelődésben végzett kiváló munkájáért kiérdemelt „Szocialista kultúráért” kitüntető jelvény birtokában. Az összegyűjtött írásos dokumentumok, a féltve őrzött emlékalbumok, a megsárgult plakátok többet mondanak erről a múltról, mint amire egy rövid beszélgetésben szóval emlékezni lehet. Mégis a szavát figyelem. A tiszta gondolatokból aprólékos választékossággal formált mondatok, mint precíziós komputer, a lényegre tapintanak. Orgánuma őszinteséget sugall. Egy-egy élmény vulkánként tör fel a melléből de az ifjonti hév mindig megnyugszik s én hagyom emlékezni. — Amióta az eszemet tudom, nagyon szeretek énekelni. Tizenhét éves koromig mégis úgy éreztem, hogy fa hangom van, amelyet csak a fürdőszobában szabad nekieresztenem. A gimnáziumi osztálytársaimtól kaptam az első ösztönzést, csak aztán képeztem magam. Budapesten katona koromban a férfi kar tenor I. szólamában énekeltem. Ez lendített ki igazán a holtpontról. Sajnos csak egy évig tartott a dolog. Aztán családi okokból visszakerültem az azóta Szegedhez csatolt szeretett szülőfalumba Szőregre bankgyakornoiknak. — Ott hogyan folytatódott az énekesi pályád? — önképzéssel. Mert az éneklést sosem hagytam abba. Számomra a dallam volt a zene meghatározója. Gyűjtöttem, magamba szívtam minden környezetemben megszólaló dallamot. Népdalt, operettet, nótákat egyaránt. És formáltam őket saját érzésem szerint. Ezekből áll ma is a repertoárom, úgy ezer dal körül, amelyből ötszázat fejből is bármikor elénekelek. — Úgy tudom szépen csengő tenor hangodat mestereid nem kimondottan nótára szánták. — Nem bizony. Dr. Antos Kálmán, Zoltán Pál és Ciffra György komoly énekesi pályát jósoltak nekem. De közbeszólt a háború, ahol egy alapos gégehurut, bronchitis végleg eldöntötte a sorsomat. A hangterjedelmem beszűkült. Mivel szerettem a dalt, szerettem a nótát, jó szívem is volt hozzá, elhatároztam, hogy megtanulom a mesterséget és nótaénekes leszek. Pongrácz Zoltán volt a tanárom. Nála a lehető összes iskolát kijártam. Előbb „C”, „B”, majd „A” kategóriás nótaénekes lettem. Jól választottam. Ahol csak dalra fakadtam, mindenütt szeretettel fogadtak. Énekeltem a néphadsereg zenetisztjeként, a MÁV beruházási főelőadójaként, a szegedi futballcsapat intézőjeként és szakszervezeti aktivistaként. És ma is énekelek. Nemcsak a saját örömömre, hanem, hogy boldogságot fakasszak a szívekben körülöttem. Így volt ez a Szabad Föld Téli Esték sorozatban, a társadalmi munkában vállalt soksok ajándékműsoron, az emlékezetes megyei cigánybálokon és a „Paprika” nevű esztrádegyüttesem műsorain, mind a mai napig. Itt elakad a hangja. Talán a jelenbe torkolló múlt gyakori emlegetése miatt, amely nem tart már sokáig. A szép hang is reszketni kezd egyszer, s ezt szeretné elkerülni. A nóta a végéhez közeledik. Ebben az évben búcsúzik az énekesi pályától. A búcsúhangversenyre már készülnek a tervek. Szeretné meghívni a nagy alkalomra Vörös Sárit, Gergely Annát, Szalai Lászlót és Kiss Károlyt is. — A mozgalmi élethez erős szálak fűzik, attól már nem szakad el. Bornemissza Géza Lepény István Szb-titkár és stúdiótanár Szegedi beszélgetésünket egy hír előzte meg. Az Elnöki Tanács Lepény Istvánnak a Munka érdemrend ezüst fokozata kitüntetést adományozta. Bevallom túl azon,hogy e megtisztelő kitüntetés,amely a szórakoztatózenészek újabb méltó elismerésének példájaként valamennyiünket érint, privát érdeklődésemet is alaposan felcsigázta. Mindenekelőtt azért, mert az eddigi hivatalos találkozásaink sosem lépték át a futó ismeretség udvarias ,kézszorításokkal kísért határait, ,s most végre itt az alkalom, no meg azért is, mert tudtam, hogy e magas kitüntetés mögött egy szűkebb közösség vezetője, a Csongrád megyei szórakoztatózenészek örömével-bajával megáldott muzsikus ember áll. „Vörös pap”-nak becézték a zenészek a negyvenes évek végén, pályája kezdetén. Persze ő erről semmit sem tudott. A becenév kimért, meggyőző beszédmodorára utalhatott. Ma már csak az idősebbek, az ő korosztálya emlékszik erre. Az akkori nehéz időkben jobban összetartott jó zenészség. Szövetségbe tömörültek, majd megalakult a zenész-szakszervezet, amelyben Lepény István már az alapítás óta különböző tisztségeket vállalt. — Amolyan nyughatatlan izgő-mozgó ember, aki a mások baját és igazát a sajátjánál is jobban vigyázza ... igazi vezető egyéniség — mondják róla Szegeden. És nemcsak a közéletben, hanem a szakmában is — vallják a zenésztársak. Elnézem, ahogy beszélgetünk. A szemüvege mögül előeső bújó huncut mosolypajkos fiatallá varázsolja. Derűje és vitalitása határozottan ellentmond a mögötte járó hatvan esztendőnek, a két infarktusnak, a veszélyes hasi műtétnek. Magabiztossága szinte a szerénytelenség határát súrolja múltat idéző, természetes kitárulkozásában. —Gyermekkoromban szájharmonikán, majd zongorán tanultam, aztán az akkor divatos tangóharmonika lett a hangszerem. Berczeli Ferenc tanáromra most is nagy szeretettel emlékezem, ő tanított a pontosságra, a szerzők intencióinak tiszteletére, a zene befogadására és hű tolmácsolására. Mit tagadtam, mára kezdeti időkben sikereim voltak. Egészen ügyesen harmonikáztam. Talán ennek köszönhettem, hogy a háború alatt is jól ment a sorom. Az amerikai fogságban tanult slágereket hazatérésem után jól kamatoztattam. Később éppen ez lett a vesztem. Olyannyira, hogy Szegedet is el kellett hagynom egy időre a „kozmopolita muzsikus” rámsütött bélyege miatt. Akkor nagyon fájt, de az élet engem igazolt. Az az idő már rég elmúlt, de az igényes könnyűzene diadalmaskodott. Visszatérve a háború utáni évekhez, úgy gondoltam, zongorán folytatom tanulmányaimat, de egy hangszeralkalmassági vizsgán úgy találták, jobb lesz nekem a klarinét, így hát erre a hangszerre vettek fel a szakiskolába. Mellette szaxofonon is játszottam, és különösen ezt a hangszert szerettem. Rengeteget dolgoztam, gyakoroltam, hogy mindig a legjobb formában játszhassak az akkor még nagyobb, aztán a létszámukban egyre csökkenő zenekarokban. Közben gitározni és basszusgitározni is megtanultam tisztességesen. Pályám utolsó éveiben pedig régi szerelmemhez a zongorához tértem vissza. Mint zongorista és orgonista mentem rokkant nyugdíjba ötvenöt évesen. Az emlékekmost fájóan törnek fel belőle. Elmeséli a játékkal eltöltött utolsó szilveszterét, amely oly szép volt, mégis borzalmas a mindezt befejező búcsúzás miatt. De gyorsan visszavált. Tekintete ismét vidám. — Az a tizenkilenc éves zenetanítás, amelyet az éjszakai játszások , mellett a kezdettől fogva, mint stúdió művészeti vezető tanár a mai napon is végzek, kárpótol most mindenért. Valami csillapíthatatlan vágy munkálkodik bennem, hogy mindenkit megtanítsak muzsikálni, akit a zene érdekel. Életcélom, hogy átadjam a tudásomat, a zene iránti szeretetemet a mai fiataloknak. Úgy, mint ahogy nekem is átadták tudásukat s vele együtt az élet nagy stafétabotját, kiváló emlékű tanáraim. (B. G.) Sárközi János Sárközi Jánosról, Pápa bőgőséről regényt lehetne írni. Gyerekkorától ismerem. Sokat dolgoztunk, játszottunk együtt már a háború előtt és azután is. Kedves, jómodorú ember. Mindig a közönség kedvence volt. Kellemes énekhangja és az említett jó modora miatt mindenki kedvelte, becsülte. A háború után egy bizottság érkezett Pestről, hogy a zenész szakszervezet megalakítását szorgalmazza. Jani alaposan kivette részét ebből a nagy munkából. Sokat tett azért, hogy minden muzsikus állásba kerüljön. Nem rajta múlott, hogy az ötvenes évek elején nehezebb napok következtek, és hogy akkoriban sokan felhagytak a zenészpályával. Neki szerencséje volt, a Központi Szállóban alkalmazták zenekarral. Közben megválasztották bizalminak, s intézte a zenészek ügyes-óhajos dolgait, a tagsági bélyegtől az elhelyezkedési lehetőségekig. Ma is ezt teszi. Fáradhatatlanul ügyködik azon, hogy a bérleti szerződésbe kiadott üzletekben minél nagyobb számban legyen zene. Mikor nyugdíjba ment, a helyi Napló és a Népszabadság is megemlékezett róla. Szinte naponta találkozom vele, és sokat beszélgetünk a régi időkről, a küzdelmes munkákról. Janiról csak jót és szépet lehet mondani. Mindent megtett, hogy zenésztársai megfelelő körülmények között dolgozhassanak. Bár többet érdemelne, dióhéjban csak ennyit írok róla. Magyari József Suha Balogh Kálmán A GUNDELBAN idén január elsejével az újjáépített Gundelben kezdett muzsikálni Suha Balogh Kálmánt. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele. — Miért került sor erre a helyváltozásra? — Egyszerű az oka: a Royalt renoválják, és a cégen belül ideiglenesen áthelyeztek. Eleinte furcsa volt, hogy étteremben dolgozom, ahol hiányzik a szálloda, mint háttér. A Royalba többen bejöttek az utcáról is, mint ide. De most már kezdjük megszokni, megszeretni egymást. Én azt mondhatom, hogy a világot bejártam, de ilyen nívós kiszolgálást, ilyen figyelmes és udvarias vendéglátást, mint amilyen a Gundelban van, nem sok helyen tapasztaltam. Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok mindarról, amit az új helyemen láttam. — Azt mondhatjuk tehát, hogy a Gundel pótolja önnek a Royalt? — Én az életem nagy részét a Royalban töltöttem. 1962 óta játszom ott. Nekem az a második otthonom. Van még egy harmadik is, ez a Stúdió, de erről inkább majd máskor. Egerből kerültem Pestre 1958- ban. Négy évig a Deák kávéházban a Suha—Csemniczky szalonzenekarban játszottam. Majd amikor a Royal megnyílt, több zenekar meghallgatása után engem szerződtettek. Rózsahegyi György igazgató és Parti János engem választott. Ezután nagyon komoly munka kezdődött, rengeteget tanultunk, próbáltunk. Rózsahegyi Gyuri bácsi aki egyébként fúvós szakon végzett, a Konzervatóriumban, eljárt a próbánkra, kitűnő tanácsokat adott. Neki nagyon sokat köszönhetek. Így válhatott számomra a Royal ugródeszkává a világba. — Mikorra készül el a Royal, és szándékában van-e visszamenni? — Fokozatosan az egész Royalt renoválják. Az étterem három részén kezdik. Ki merné megjósolni, hogy mikor nyitják meg? De ha kész lesz, akkor természetesen szívesen megyek vissza. (Németh) 4 Arcképek - életek • Arcképek - életek Az ember zenéje „A zenébe egy életen át szerelmes az ember .. Ilyen, a zenével kapcsolatos megállapítások teszik izgalmassá — többek között — Yehudi Menuhin és Curtis W. Davies: Az ember zenéje c. könyvét. Az igazság érdekében a szerzők szembeszállnak évek, évtizedek megmerevedett, hibás elképzeléseivel, maradi vaskalapossággal, kiigazítanak eltévedt meghatározásokat. Menuhin egy-egy megállapítását közkinccsé kellene tennünk, legalább magunk elé kifüggesztenünk, és gondolkodni felette, amint írja: „... a zene tükre magának a gondolkodásnak”. A mai „modern” ember mármár túlzásba vitt önbizalmát egy odaillő mondattal helyére teszi, mondván hogy „Azért követünk el hibákat, mert az ember nem él békében önmagával, nem ura önmagának, ezért akar másokon uralkodni”. A könyv bemutatja a zenét alkotó embert, s alkotását „Az ember zenéjét”. A mi zenénk, a szórakoztatózene is helyet kap Menuhin zenei világában, a műfaj megkapja megfelelő helyét és értékelését. Azt írja, hogy: „... a hang és a ritmus kapcsolatteremtés”. Vagyis a zenészeink kapcsolatot teremtenek a közönséggel, sőt a közönség tagjai egymással a zene hallgatása közben, így lesz ez a szórakozás, a zenehallgatás tömegjelenség. Menuhin könyve tág teret nyit aszórakoztatózene különböző műfajainak bemutatására. Ismerteti a dzsessz keletkezését, legkorábbi műfajait, valamint ennek nevesebb alkotó és előadó művészeit. Nemcsak elméleti meggondolásokra hagyatkozik, hanem gyakorlati térre is átveszi az érdeklődést. Stephan Grapellyvel, a kiváló francia dzsessz-hegedűssel készít lemezeket. Két hegedűre improvizálva Gershwin műveket játszik, népi muzsikát tűz műsorára Angliában, majd „country” zenét játszik Jean Carignannal. „A fiatalságnak mindig szüksége volt bálványokra.” E mondattal tér át a pop-zene területére. Melegen ír a Beatles-együttesről, majd a rock-zenéről, valamint egyéb modern felfogásokról. Yehudi Menuhin gyakorlati tanácsait meg kell szívlelni. Azt javasolja, hogy ha a közönség nem figyel eléggé ránk, s egyre hangosabbá válik, ne akarjuk azt túlharsogni, hanem halkuljunk le, amíg nem tér vissza az eredeti hangulat. A könyv utolsó lapjain Bartók Béláról ír. Hadd idézzük ezt útravalóként minden zenészünk számára: „Bartók azt kívánja, hogy önmagunkban keressük a becsület, a szeretet, a hűség erényét.” (P. S.) SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK