Állami gimnázium, Zenta, 1913

éven át a cisztercita-rend pécsi gimnáziumában tanárkodott. Innen jött hozzánk 1888. augusztus 18-án s ettől kezdve minden tudását, munkabírását a mi intézetünk, ifjúságának szentelte. Mészáros Lajos nevelő tanár volt a szó legszebb értelmében. Mély és biztos tudását néhány külföldi útján szerzett tapasztalataival még szélesítette is, csak azért, hogy tanítványainak minél többet ad­hasson a maga szellemi kincses házából. Mint nevelőt legjobban jel­lemzi a szigorú rend, a kérlelhetetlen pontosság és a példás tisztaság. Ezekben elsősorban ő maga mutatott hatékony példát s hivatottsá­­ságát mi sem igazolja jobban, mint az, hogy e tulajdonságait tanítvá­nyaiban is hova­ hamarább meg tudta gyökereztetni. Én — ki nem­csak a kortársi tisztelet és szeretet, hanem a tanitványi hála meleg érzésével is ragaszkodtam hozzá — örököse lettem annak a sokszor hangoztatott elvének, hogy a pontosság, a tisztaság és rend szeretete az életben való boldogulásunknak majd olyan fontos feltétele, mint akár a becsületesség. Egyéniségének jellemző vonása a férfias önérzet és tiszteletre méltó szerénység volt. Jóllehet a helyi társadalomban mindenkor köz­­kedveltségű volt, képességeit mindig csak a harczos közkatonák tá­borában fejtette ki. Soha nem vágyott ünnepeltetésre, nem vágyódott a társadalomban se vezető szerepre, de éppen szerénységével érde­melte ki magának a legelőkelőbb s legtiszteltebb helyek egyikét. Szerette tüskés-tövises pályáját, lelkesedéssel teljesítette szentnek hitt kötelességeit s őszinte szeretettel csüggött az ifjúságon. Ez érzé­sének örökké beszédes bizonysága marad az a két alapítvány, melyet forrón szeretett felesége nevére és emlékére tett 2-2 ezer koronával a zentai és fehértemplomi főgimnázium szegény és jó tanulóinak ju­talmazására. Íme, még betegen is fellobban a szive lángja s melegít, életet és áldást oszt. A láng már kilobbant, a szív már a temetőben porlad, de az utódok hálája örökkévaló . . . Istenben boldogult barátunk ! Most, mikor lelked immár Istenhez, emléked szivünkben költözött át, még egyszer megszólítjuk tűnő ár­nyékodat, hogy szeretetedért köszönetet mondjunk s tévedéseinkért bo­csánatodat kérjük. Nagyon fáj, hogy elvesztettünk, mert nagyon sze­rettünk. Megnyugszunk szomorú sorsodban s a jó Isten bölcs végezé­­sében, de kérjük tőle : földi szenvedéseidért adjon testednek csendes pihenést, áldásos munkádért pedig jutalmazza lelkedet az örökélet és boldogság megígért koronájával! Dr. Teleki István.

Next