Zord Idő, 1920 (2. évfolyam, 1-22. szám)
1920-09-16 / 18. szám
Falusi -és orgonaszó 863 vagyok. Láttam kávéházba kardlapozott munkást, aki véresen szaladt vissza az utcára, hogy demonstráljon az én igazam mellett: tetszett nekem ez a nagyvárosi stílus, de jómagam önző falusi maradtam. Lezüllöttem a fővárosi diák vacsorájáig, mely állt vala két krajcárért kenyérből és háromért szilvából, hónapokig jártam a Kis-Stáció utcai népkonyhát, melyben csudálkozó koldusok kértek alamizsnát tőlem, aki cilinderben konkurráltam az ínségükkel. S lejött hozzánk a souterrainbe egy Degenfeld grófnő a „Világ“ főmunkatársával, hogy rajtam tanulmányozza a szégyenlős szegények nyomorát, megkérdezték a nevemet: nem mondtam meg, mert féltem, hogy kiírnak az újságba, féltem a falumtól, mely előtt valaki akartam lenni. És ez a falu most engem blokádíroz, minket, akik Erdély városkáiban lakunk. Akik, instálom, egy kicsit mindnyájan falusiak vagyunk. Családiasan firtatjuk a kerítésen át kiabálva, hogy a szomszédnak telik-e még bár puliszkára. Lyukas eresz alatt az európai esőben duzzogva ázunk-fázunk, hegyek ágaskodnak horizontunk elé és szűk völgyre utalva egymástól pereljük a férőhelyet. Kuriális az üzenetváltásunk és fürge sürgönyök helyett tétova titkok bandukolnak a lomha vidéken. Nótázó nacssás urak egy szál cigánnyal a vicinálison és vicinális báj a nagyasszonyokon, kik megyeszerte rokonaik egymásnak. Metropolisok mozgalmát egy kézlegyintéssel hessegetjük el s ha ide is reszket a Marconi hulláma, sehol egy sűritő, egy felfogó állomás, mely az itt lakók figyelmét kapcsolná a világba. Innét az átok, hogy még ma is vendég az emberi solidaritás Erdélyben, ebben a nagy mezővárosban, melyben fajok és vallások szabadsága mellett most indul az osztályok nivellálása is. Innét az irodalom fojtott, kisszerű hangja, mely önálló ugyan, de sorvadásos a sokáig tartó provincializmusában. És innét végül a függés a véka buza árától, pedig jaj nekünk, ha kitagad a falu, melyből mindnyájan vétettünk ! Molter Károly: Orgonaszó. Eltemetett, elveszett álmok őszi terhével ment lassan, lehajló fejjel a régi templom kapuján. Idegen istenek kisérték s félve, kételyesen jöttek utána oda, ahonnan már hosszú évek óta elvitték. Régi s új hitek viaskodtak lelkében, mintha ezen a napon nagy halálharcra gyűltek volna a különös magaformálta képek és egy másik Isten, kinek dicséretére született annyi dal és annyi ének, kinek magasztalására már annyi éve építnek templomot. És ő ment lassú, halk léptekkel, mintha tiltott világok kapuján lopódzna. Már ott állt a padsorok mögött s ahogy előre nézett, összehajló fejeket látott csak, kulcsolt könyörgő kezet. Csodálta őket, amint egy végtelennek a gondolatában összegyűlnek koldusok, betegek, rútak, széparcuak, de mégis, lelkétől, hitétől messze álltak. Fekete köntösű őszes hajú pap állott a szószéken, erős gesztussal mondott szavakat a bibliából, hosszan elnyújtott, énekelő hangon, de ebben sem talált semmit, mi lelkével odavitte volna őt is a többi figyelő, áhitatos szemekhez. Szomorúsága jutott eszébe még erősebben, álmai, mik érezte, hogy örök utakra mentek tőle el s mégis napok óta, szobájában, éjszakákban, mezőkben keres s szalad utánuk. És ahogy érezte ezt a nagy, határtalan egyedülvalóságot, felharsant, mint hirtelen, kiáltó erővel érkező vihara nyári éjszakáknak a zsoltár s az orgona erős szavai egy sóhajtássá formálták minden ember énekét. Mennyi vágy, kérés, fájdalom s öröm, miből összerakódott ez a szálló ének. És mind erősebb lett, szomorúbb s akkor megeredtek szeméből a könnyek. Érezte, hogy felszakítja minden kínját, el nem fájt szomorúságát, bánatát, mit magában hordott s akkor zokogni kezdett hangosan, fejét a templom falához szorítva, verve.