Uj Élet, 1960 (16. évfolyam, 1-23. szám)
1960-01-01 / 1. szám
1960. január 1. A BUDAPEST KETTŐ FELSZABADULÁSA CSAK TIZENÖTÖDIK ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL január 12-én, kedden este 7 órakor a Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség ünnepi emlékestet rendez a Goldmark-teremben (VII., Wesselényi utca 7.) A ״ Berliner Zeitung“ hoszszabb cikkben ismerteti azt a beszélgetést, amelyet az ADN (a Német Demokratikus Köztársaság hírszolgálata) budapesti szerkesztője, Rudolf Ortner cikksorozatunk írójával, Lévai Jenővel, az Oberlander-ügyről folytatott. Időközben az ״ Ausschuss für Deusethe Einheit" 12 pontból álló vádat emelt a nyugatnémet miniszter ellen. Múlt számunkban megkezdett cikksorozatunk egy további, 13. vádpontban mondotta ki bűnösnek: a kamenecpodolszki tömegvérengzésben. Mai cikkünkben újabb vádat emelünk, s ez a 14. vádpont: Oberländer bűnös Galíciától Ukrajnán át a Kaukázusig elkövetett tömeggyilkosságokban. II. A kamenecpodolszki vérengzést szakértők módjára végezték. Oberländer gyilkos hordájának már volt elegendő gyakorlata. Lwow (Lemberg), Zlocsov, Zborov, Tarnopol és Drohobye, mind színhelye volt gyalázatos pogromaiknak. Oberländer állandóan ״ Petljura hetman megbosszulására“ uszította ״ Nachjigai"-különítményét. (Ezt a fehérgárdista pogromhőst tudvalévően 1926-ban lőtte agyon a zsidó Schwarzbárt.) A lwówi vérengzés, amelynek a lengyel értelmiség és 4000 zsidó esett áldozatul, már a nürnbergi törvényszéket is foglalkoztatta. Hatalmas aktacsomó minden részletet tartalmazott, Oberländer ellen mégsem emeltek vádat. Lwowban egyébként Oberländer nemcsak pogromra uszított, hanem egy második Katynt is igyekezett megrendezni. Az első áldozatok — különösen nők —, tetemét lemeztelenítve, szovjet bajonettekkel testükben, lefényképeztette és megnagyítva, üzleti kirakatokban helyeztette közszemlére. Elhíresztelte, hogy azokat közvetlenül kivonulásuk előtt, oroszok gyilkolták meg. Az 1941. június 29—30. közötti éjjelen vonult be a ״ Nachtigall“ Lwowba. Ettől kezdve, nappal nyakszirtlövésekkel végezték ki az elfogottakat, éjjelente pedig kötelekkel felszerelve járkáltak a város utcáin, raboltak és gyilkoltak, áldozataikat felhurkolták. (Pontos adatok megtalálhatók a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszéken a IX. per No. 2651. sz. aktájában.) Július 7-én vonult ki Oberländer Lwowból. Az ״ Einsatzkommandó C“ útvonalához igazodva, folytatta ״ tisztogató“ útját. Négy csoportra oszolva, haladtak Koreszten, Zsitomir, Berdicsev és Vinyica városokon át. Menekült lengyeleket, kommunista oroszokat és kivétel nélkül, minden zsidót halomra öltek. Oberlanderék mellett menetelt a nem kevésbé hírhedt ״ Br0bel“-különítmény (4. a. megjelöléssel.) E két csoport együttműködését a Nürnbergben megtartott ״ Otto Ohlendorff és társai“ elnevezésű per adatai rögzítették le. (Különösen súlyos megállapításokat tartalmaznak a No. 2665., 3149. és 3257. számú akták.) Vinyicáról — amint cikkünk 1. részében ismertettük —, Kamenecpodolszkba a magyarországi áldozatok likvidálására szintén együttesen indultak — Oberländer és Biobel csoportjai. Zsitomirban 7000 orosz zsidót ölt le Biobel csoportja 60״ ukrán nachtigallos" társaságában. Onnan Radomyslbe vitt közös útjuk. Az 1941. szept. 9-én kelt ״ Tätigkeitsbericht Nr. 88.“ nyíltan feltárja az ott történteket. Eszerint a két különítmény tagjai az előzetesen gettóba tömörített zsidókat likvidálták. Az 1668 áldozatról a fenti jelentés így emlékezik meg: ״ Nem lehetett őket kellően táplálni, a szobánkénti 15 személyes elhelyezés járványveszélyt jelentett, s ezért volt szükséges a ״ Sonderbehandlung". Kijevet 45 napon át példátlan hősiességgel védte a szovjet hadsereg. A nácik bevonulása utáni 5. napon, tehát szeptember 21-én hatalmas robbanással repült a levegőbe a Hotel Continental. Maga alá temette az odatelepedett Srappenkommando-t. Bár kétségtelen volt, hogy az épületet időzített bombákkal szovjet utászok aknázták alá, Eberhardt városparancsnok, Jäckeln rendőrfőparancsnok, — akinek egyébként szerepét Kamenecpodolszknál is láttuk, továbbá — Rasch, az Einsatzkommandó () parancsnoka tanácskozásra ültek össze. Ezen — lévén szabotázs — ügyről szó —, hivatalból a Südarmee II. i kémelhárító tály részéről Oberländer is részt vett, szeptember 26-án — e tanácskozás eredményeképpen—, a kijevi házak falain nagy plakátok szólították fel a város zsidóságát. ״ Jelentkezzenek átköltöztetés (Übersiedlung) céljából!" Szeptember 29-én hajnalban a nácik által várt 5000 helyett több, mint 30 000 volt a jelentkezők száma. Kijev város határában, a Lukjanovka nevű zsidó temető mellett, kanyarog a homokos talajú ״ Babi Jár" szakadék. Szeptember 29-én és 30-án itt zajlott le az eddigieknél is borzalmasabb tömeggyilkosság. Kisebb csoportokban hajszolták áldozataikat, ruhátlanul, a szakadék felé, s ott tarkólövésekkel végeztek velük. Hiteles megállapítás szerint e két napon 33 771 áldozat hullott holtan, vagy súlyosan megsebesítve a szakadékba. A kivégző osztag a ״ Nachtigall” és a״ Blobeli"-különítmények tagjaiból állott. ״ Alig győzték a munkát" — vallották. Az áldozatok elrablótt holmijait 139 teherautón szállították másnap Kijevbe. Részben a kivégző osztag vérdíja lett, részben pedig a kijevi bombakárosultak között osztották ki, mint ״ a munkára vitt zsidók önkéntes adományát.” (Mindez hitelesen olvasható a nürnbergi IX. pert 102 NO 3140, NOKW 3147, NO 5301. stb. számú irataiban.) Oberländer Nachtiigaul-jainak különben ez volt az utolsó kollektív gyilkoló szereplése. Ahogy Ukrajnában előrehaladtak, s a banditái megszedték magukat, a zsákmánnyal kezdtek elmaradozni: hazaszöktek a Wehrmacht előnyomulása által időközben „felszabadult” szülőfalujukba. Kijev után az utolsó csoport is elhagyta vezérét, s így Oberländer ״ véres, de dicsőséges haditettek” után visszatért Prágába. Az ottani német egyetemen folytatta előadásait, ״ nevelte” tovább a Hitler-Jugend-be tömörült hallgatóit. S ekkor mondotta: ״Die Eindeutschung der Ostgebiete muss in jedem Pall eine restlose sein Solche Massnahmen völliger Aus- und Umsiedlung mögen für die Betriffenen hart erscheinen ... Aber eine einmalige Härte ist besser, als ein durch Generationen währender Kleinkampf .. A fent elmondottak után kell még ehhez kommentár? Csodálkozhatik valaki is, hogy az így nevelt náci ifjúság oly borzalmas példáit adták az ״ einmalige Härte”nek? Oberländer, ez az ámokfutó pogromhős, sokáig nem bírta ki Prágában. Thüringiai szülővárosába, Meiningenbe utazott. Ennek közelében, a bajor Mittenwaldban táborra bukkant, ahol különböző hegyvidéki, főképpen kaukázusi törzsekből fogságba esett katonákat őriztek. Ott elemében érezte magát ismét Oberländer, akinek állandó ״ Steckenpferdéje volt, hogy „a keleti népek tagjait kell megszervezni, s felhasználni saját honfitársaik ellen”. Agitálására, ígérgetéseire ott jött létre a szörnyű hírnévre jutott ״ Bergmann"-különítmény. Parancsnoka Oberländer lett, s 1942. elején vitte ki őket a Südarmee hát mögötti területére. A nácik déli hadserege akkor Krivosrog, Taganrog, Dnyepropetrovszk, Sztalino és Rosztovon át a Kaukázus felé tört. Őket követte Oberländer a Bergmann-különítménnyel és a már ismert módon ״ tisztogatott". A nürnbergi akták ismét bizonyítanak, de maradtak egyéb nyomai is Oberlanderék szörnyűséges vonulásának. Krivosrogban például a németek alá rendelt magyar gyorshadtesttel került érintkezésbe, amelyet a Szálasi-koszakban hírhedtté vált, nácibérenc László (Zautschek) Dezső vezetett. Már Kamenecpodolsziknál is együttműködött Oberländerrel, s krivosrogi bűntényeikről a nürnbergi IX NO 2832. sz. aktacsomó ad hiteles felvilágosítást. Még megrendítőbb eseményekről tudósítanak a dnyepropetrovszki akták. László vezérőrnagy csapatai után Soda 1941. október 13-án vonult be. Aznap megkezdődött a zsidók ״átköltözte■ tése”: 11 000 munkaképtelen agg és gyermek, valamennyi szovjet állampolgár kivégzésével. A város körüli tankelhárító árkokba gépfegyverezték őket. Kisebb-nagyobb szünetekkel folyt a város és a környék zsidóságának iratása 1942. elejéig, amikor is odaérkezett Oberländer ״ beugmarm”-jaival. ״ Restlose... einmalige Härte ..Oberlander egyszerre irtotta ki a 30 000 dnyepropetrovszki zsidó eddig még életben lévő maradékát. (״ Tätigkeitsbericht No. 135.”) A kivégzések a zsidó temetőben folytak. Így egyszerűbb volt... Oberländer onnan már — az Einsatzkommando C) feloszlása folytán —, az ugyancsak borzalmas ״ munkát* végző D) kommandóval kooperál. Ezek a Krim-félszigetet „tisztogatják”, a Bergmann-különítmény a Kaukázus felé vesz irányt. Oberländer egy ugyancsak hirhedt kolégája, aki Rosenberg miniszter összekötője volt a déli hadseregnél. — 1950-ben, Nürnbergben vallotta. — ״ Találkoztam Oberländerrel és Bergmann-különítményével a kaukázusi Nálcsikban, ahová Mozdokból jöttek.” (Otto Bräutigam vallomása a nyugat-német nürnbergi—fürthci törvényszék előtt, ahol ״ orosz zsidók tömeges meggyilkolásával vádolták. Akkor a külügyminisztérium Ost-Abteilungjának vezetője volt. Jelenleg Hongkongban főkonzulként szolgálja Adenauerékat!) 1942. decemberében tehát Oberländer Nalcsikban bukkanet fel. Megelőzően az észk-kaukázusi Kiszlovodszkból és Eszentukiból szeptember 9—10. között kb. 6000 orosz zsidót ״ áttelepített” Mineralnyi Voda-ba, s ott likvidálta őket. Az 1942. (Folytatása a 4. oldalon) naGi-tömegyilosok( összefogása tat-10rszäsban As Oberlander-ügy magyar vonatkozásai IM■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ darab, csaknem kétméteres és hetvenéves embert ez az apró csizmás alak kihúzza 3 kupacból és löki maga elé. Az ajtó becsapódott. Órák teltek el, amikor újra nyílott az ajtó. Éjszaka volt. A négynek is parányi priescsen tizen, a többiek a prices körül állva, ülve, görnyedve, egymásba nyomódva. Én az éjszakára átrendeződésben a sarokba kerültem. Az öreg mellé. Ott kuporogtunk egymás mellett. Néhány perc múlva elaludtak azok is, akiket felriasztott a csendháborító ajtónyikorgás. Most már újra aludt mindenki, olyan horkolással egyik-másik, hogy ebben a nagy zajban elveszett az a nesz, amit a suttogás keltett Kérdem az öreget: ״ Megverték?” Nem felel. Hosszan elsuttogom neki ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok itt. Az öreg megkérdezi, hová való vagyok, ki volt az apám, anyám, környékünknek ki a papja, ki ez, ki az, jobban vizsgáztat, keresztkerdez, mint az ingujjasok odafent. Ezek־után bevallja, hogy bizony megverték, most azért, mert eldugta a zsebkendőt, de egyébként három hete, amióta behozták, mindennap puhítják. Miért? Nála lakott két hétig ״ valaki”, aki ״ onnan jött ’, azt mondják, őt egyébként Újhelyről hozták fel, ״ ötön”. Szegény felesége azóta se tudja, mi lehet vele Házkutatást tartottak nála, de nem találtak semmit, csak kétezer pengőt. — Semmi nyomot nem találtak? — Semmit. Csak kétezer pengőt. Még azt is megtudom, hogy fuvaros az öreg, hetvennyolc éves, hat gyereke van, tizenhét unokája. Másnap újra felvitték. Harmadnap is. Negyedik vap. Tizedik nap is. Mindig fújtatott, mikor visszahozták, néha, a felvillanó fényben látható volt, hogy véraláfutásos a szeme, ragacsos a szakálla. De csak pár nerc volt, hogy kifújta, kilihegte magát és már újra mormolt, hol a kapcájából, hol a mellényéből, ingéből, más rongydarabból csinált ״ kapedili’'-vel a fején. De most már halkabban mormolt és ha kattant a zár, már lekapta a ״ sapkát” a fejéről. Egyik hosszabb puhítás után megint faggatom az öreget. Most már szorosabbra fonódott a barátságunk, már az írót is tiszteli bennem. — Mit akartak tudni? — kérdem az öreget. — Hogy mondjam meg nekik, hogy hol van még eldugva pénzem. — Na és? — Sehol! Sehol! — mondtam nekik. — És ők? — ״ Nogyan, nogyan” megvertek — mondta kedves magyarsággal. .— Móric bácsi — így hívták ugyanis — miért hagyja magát? Megéri? — Miért? Maga mit csinálna, ha faggatnák, hogy hol van még pénze? — Én? Én nem hagynám magam megverni. A pénz nem éri meg ezt. Én megmondanám. — Na ja. Maga megmondaná. Mert magának nincs. De nekem még van! Közelebb hajolt: — De az kell — az unokáknak! Nem sokkal később, mint őslakók, mind a ketten priccsesek lettünk. Két okból volt ez boldogság. Először, mert mégse a téglaporos föld, hanem csak egy göbös deszka nyomta az ember derekát, másodszor, mert a priccsre ráhullott valami tompa fény, ha az ajtó fölötti rácsos ablak mögött, őrségváltásnál, meggyújtották a folyósói lámpákat. Így éltünk a dohos, bűzös cellában, ki mennyi, ki anynyi ideje őrizetben, ki ezért, ki azért, a legtöbben persze azért, mert nem tetszett a pofánk. Vezetett ebben a Móric bácsi. De hogyan is tetszett volna? Ha borbély nyírja szakállát, ha sütővas kunkorítja a pajeszt, akkor is szemet szúrt volna ő ezeknek a csizmásoknak, mint ahogy szemet szúrt ekkor ez a fajta odakünn is, ha már le is vágatta szakállát, tincseit, sőt monoklit tett fel és koronás monogramot; — a képviselőházban fajelméletek dübörögtek, az uszító lapok pogromra uszítottak. Móric bácsin — veres szakáll, büszke pajesz — naponta elverték az egész jobboldali programot. A konspirációs vádon már túl voltak — szembesítették az ״ illetővel”, aki ״ természetesen” nem is ismerte Móric bácsit — a pénzügyi kíváncsiságuk kifulladt Móric bácsi állhatatosságán, most már nem kellett nekik semmi másra ez a „nagydarab zsidó”, csak arra, hogy ott tartsák, puhítsák, szórakozzanak a fenyítésekkel. De Móric bácsi, a bibliai alak, Jób, tűrt. Némán, alig hogy becsukódott a nehéz vasajtó, felcsapott a sarokból Móric bácsi mormolása. Az ismert gurgulázó morgás, a suttogó „havenolás”. Reggel, délben, este — és a nap minden órájában imádkozott Móric bácsi, mindig előteremtett valamilyen rongyot ״ kapedli”nek — és egy falat zugot, ahol még kelet felé is tudott fordulni és fel is tudott állni és összetett lábfejjel előrehátra hajladozni, amikor az ima megkívánta. És közben éhezett, mint mindenki a cellában. Délben adtak egy csajka mosléklevest és hozzá egy tenyérnyi kenyeret, de a „jordánoknak” a tenyérnyi darabkák közül is kiválasztva a legkisebbet. Móric bácsi nem zúgolódott és nem panaszkodott. Minek? Kinek? Beszélni nem volt szabad, imádkozni se. De ő imádkozott. Irtózatos meleg volt. Az őrök is izzadtak a mundérban, ezt is mi szenvedtük meg. Hergeltek voltak, a legkisebb rendhagyó mozdulatra, vagy neszre berontottak. Ez történt ezen a forró augusztusi napon is. Hogy augusztus van, hányadika és hány óra, azt a körömrajzos falinaptárról tudtuk. Délelőtt tizenegy óra volt. Olyan csend, hogy a csontrafagyott testeken végigfutó verejtékek cseppenését is szinte hallani lehetett. Nem sokáig. Móric bácsi rázendített — és zúgott, morgott, gurgulázott, énekelt. Fölcsattant az ajtó. Móric bácsi mellet verdeső ökle megállt a levegőben, de a kapedlit már nem tudta eldugni. — Na persze, a jordán — mondta a csizmás rém és puffadt tenyerével akkora pofont kent le a szakállas, ráncos arcra, hogy ő maga is megtántorodott. Az öreg meg se billent. A csizmás két fejjel kisebb volt az öregnél. Ötven évvel fiatalabb. Móric bácsi csak nézte ezt a kis görcsöt, az ököl jogával a vasajtó előtt — és meg se mukkant. Csak nézett. Gyönyörű, hegyipatak-kék szeme volt. A porkoláb, vagy ahogy ott hívtuk, a smasszer, rikoltózott: — Ez az ember ma büntetésből nem kap enni! És aki adni mer neki , azt kibelezzük! Ki merne? És ha? Miből? És hogyan? Ma nyitva hagyták az ajtót is ebédosztásnál, hogy figyeljék, ki merészelné megszegni a kis görcsbe kondenzált hatalom parancsát. Móric bácsi nem kapott mosléklevest, tenyérnyi ragacs kenyeret. Éhezett. Amikor a cellákra rácsukták az ajtót, akadt nem is egy tovább rágcsáló száj, amely odasúgott Móric bácsinak: — Maradt a kezemben egy falás. Tessék. Nem fogadta el. De már nem is hallotta a kínálgatásokat. Mormolt, imádkozott. Kelet felé fordulva, beleolvadva a cella sötétjébe, de sziluettje így is felmagasodott. Nem is emberalak volt ez, látomás. Takarodó után lefeküdt. Valóban lefeküdt, a priccsen adtak neki helyet. A többiek még jobban összenyomultak, hogy Móric bácsi kipihenhesse magát. Én is a priccsen voltam, közvetlenül mellette. Oldalt pislantva néztem a megkínzott öreget. Akitől megvonták mára a kosztot. Halk fénypászma esett rá az arcára. Szeme csillogott. Soha ilyen égi derű, ilyen mindennel megbékélő boldogság nem ragyogott ezekben a szemekben úgy, mint most. Odasúgtam: — Móric bácsi. Mi van magával? Mitől olyan boldog? Rám nézett. Hosszan. Kicsit felülről. Aztán ő is suttogott. — Író úr. Magának mi a vallása? — Móric bácsi. Hányszor mondjam? — Na jó. Van ilyen zsidó is ... meg olyan zsidó is. — Mondtam már, hogy az anyám.. . — Na jó. Az a mama. De maga. ״ Mondjon csak, tugygyan magam, hogy mi az a tisebov? Látom, nem tudja. Ha tudja, akkor se tudja, úgy... A tisebov az nagyon nagy bajt. Én tizenhárom éves korom óta tartok tisebovöt. Most hetvennyolc éves vagyok. Számoljon ki, hogy az hány év? — Ötvenöt? — Szóval ötvenöt. Hát ezek a smaszik azt hitték, kibabrálnak velem, hogy nem adtak máma enni, író úr. Máma tisebov van. Én ötvenöt éve nem böjtöltem ״ ujjan jú, mint máma”. Ezek után benyúlt a zsebébe és kivett onnan nem is egy, de több darab „tenyérnyi” kenyeret. Napok óta gyűjtöttem a böjtnapra. Most, még fektében elmormolt egy imát, aztán ezt mondta: „ Most pedig ״ megvacsorázok”. Reccsent a száraz kenyér, cuppogott a fogatlan íny. És belemosolygott a rácson beszűrődő fénysugárba. Aztán elaludt, édesen, mint egy gyerek. Betakarta a hite. ÚJ ÉLET Közreműködnek: SOS ENDRE író, a MIOK és a BIH elnöke DR. SCHWARCZ BENJÁMIN országos főrabbi DR. SEIFERT GÉZA a BIH elnökhelyettese EGRESSY ISTVÁN előadóművész MINDENKIT SZÍVESEN LÁTUNK! ERDÉSZ ZSUZSA az Állami Operaház tagja FELEKI REZSŐ énekművész RÓBERT MÁRIA előadóművésznő SÜTŐ IRÉN a Néphadsereg Színházának tagja Rendező: Róbert Mária BELÉPŐDÍJ NINCS! 3