100 %, 1929-1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1929-10-01 / 1. szám
ÉL ÁLBALOLDAL ELLEN Világszerte felélénkülés, zajlás van a munkásmozgalomban. A munkástömegek, amelyeket a forradalmak vereségei és kudarcai megzavartak, a racionalizálás, a kapitalizmus újbóli megerősödése, az ellenforradalom — látszólagos — világméretű győzelme elbátortalanított, újból mozogni kezdenek. Napi hírekben, három-ötsoros tudósításokban olvasunk olyan hatalmas tömegmozgalmakról, amelyeknél sokkal kisebbek hónapokon keresztül folyó vitákat váltottak ki a háború előtti munkásmozgalomban. Ez a nyugtalanság, ez a mozgolódás, a munkástömegek forradalmi szellemének eme újbóli felélénkülése, minden inkább, mint véletlen, mint pusztán „szubjektív“ eleme a munkásmozgalomnak. A világháborút követő összeomlást a munkásságnak nem sikerült a maga osztályérdekeinek megfelelően kihasználni. A világháború és az infláció lezárása után megszilárdultnak látszó kapitalizmus természetesen súlyos nyomást gyakorolt a munkásosztályra. És pedig nemcsak gazdasági nyomást (munkabércsökkentés, munkaidőfelemelés, munkaintenzitás növekedése, munkanélküliség, stb.), nemcsak politikai nyomást (fasiszta, félfasiszta, nyílt és leplezett diktatúrák kialakulása), hanem ideológiai nyomást is. A munkásmozgalom jobboldala mind közelebb húzódott a polgárság balszárnyához, mindjobban összenőtt vele. A kapitalizmus megerősödését, mint a munkásosztály komoly fellendülésének előfeltételét hirdette a munkásság előtt és a forradalmi hullámok lecsendesítésében a maga diadalát, nem a munkásosztály vereségét és felkészülését új harcokra, hanem a szocializmus „igazi" útjára való lépést látta és propagálta. Az amerikai kapitalizmust tolta előtérbe, mint a fejlődés ideálját. Az osztályharc helyébe az osztálybékét. A bérharcok helyébe az „ipari békét", az állami beültetést léptette. Mindez nem maradhatott hatás nélkül a munkástömegekre. Ámde a kapitalizmus eme újbóli megszilárdulása természetszerűen nem hozhatta meg azokat az eredményeket, amelyeket Bernstein modern követői, a szocializmusba való „belenövés" apostolai hirdettek. Minden kapitalista válság megoldása, mint azt Marx számtalanszor kimutatta, nem egyéb, mint a kapitalizmus belső ellentéteinek reprodukálása, újból való termelése, magasabb színvonalon. Tehát élesebb ellentétek kitermelése. A „megszilárdult“ kapitalizmus ily módon egyre növekvő mértékben hozza újból létre a maga belső és külső ellentmondásait. A termelés folyton nő, de vele együtt nőnek a piaci elhelyezés nehézségei. A növekvő termelés úgy nemzeti, mint nemzetközi méretekben állandóan beleütközik a piac korlátaiba. Ez fokozza a tőke nyomását a munkásságra, ugyanakkor azonban — szintén növekvő mértékben — felkelti és fokozza a munkásság ellennyomását. A munkásság védekezik életszínvonalának további lesülyesztése ellen és ez a harca már nem egy helyen támadásba megy át. Másrészt, mivel a „megszilárdult" kapitalizmus csak az államgépezet legerőteljesebb igénybevétele mellett tudja gazdasági érdekeit érvényesíteni, a munkásság gazdasági harca, még a védekező harc is, szükségképpen politikai harcba csap át. A piac prob-